Úristen! Úristen! Úristen! Így jöttem ki a moziból. Direkt nem olvastam el, hogy miről szól, a főszereplő fiún kívül semmit nem tudtam róla, csak annyi, hogy a végén lesz valami fordulat. Mindenre gondoltam, de erre nem. Végig egy átlagos filmként folytak az események. Viszont abban a pillanatban, amint rájöttem, hogy mi fog történni, végigfutott rajtam egy áramütés, sokkot kaptam és megindultak a könnyeim. Bár érzelgős vagyok, sírni nagyon ritkán szoktam filmen, de ez…… nem is tudok mit mondani. Még mindig a hatása alatt vagyok. Már rég kiürült a mozi, mi még ott ültünk és képtelen voltam abbahagyni. Képtelen voltam felállni. Képtelen voltam lenyugodni. Megjelentek az emlékek. Nekem kicsit máshogy csapódott le. Most nem írom le, hogy miért, de aki megnézi és ismeri a múltam fontos eseményeit, tudni fogja, miért írtam ezt. Kijöttünk a moziból és olyat dolgot tettem, amit nagyon ritkán szoktam. Csak akkor, amikor ideges vagyok. Most nem ez volt, de nagyon felkavart, remegett mindenem. Csak ültünk a Westend tetején egy padon, néztünk ki a fejünkből és nem tértünk magunkhoz. Én meg pláne. Hihetetlen! Ütős film, meg kell nézni. Úristen!

(Ja amúgy az előző bejegyzés utolsó mondata nem erre utalt, azt majd külön, ha magamhoz tértem)

Megint bejött a női megérzésem. Bár így is szívtam, de kisebbet mint amúgy. Van egy munka, amit ráértem volna péntek délután/ hétfő délelőtt megcsinálni, de valamiért elkezdtem csütörtök délután. Ez volt a szerencse. Normál esetben egy óra alatt kész, örömmel látom, hogy nincs differencia és megyek tovább. Na most is kész lettem ennyi idő alatt de ennyi difit már rég láttam… így a kollegámmal, mint az őrültek, nekiálltunk korrigálni. A legviccesebb, mikor a korrekciót elrontjuk és azt is korrigálni kell, de ott is valamit elnézünk és a végén már azt sem tudjuk mi volt az eredeti könyvelés. Régen volt ilyen húzós hóvégi zárásom. Elvirával 5kor akartunk indulni a Pálinkafesztiválra, de nem sikerült tartani a tervet, fél7kor mondtuk hogy na akkor go. Ott találkoztunk még kollégákkal, iszogattunk mindenféle finomságot. Sajna nagyon hideg lett, én meg nem vittem túlzásba a melegruhát így fél10 körül véget ért számomra a mulatság. Hoztam – remélhetőleg – nagyon finom ágyas szilvapálinkát apukámnak, kíváncsi leszek milyen.
Ja és még történt érdekes dolog. Miután csütörtökön a laptopról megkaptam azt a kicsit sem örvendetes hírt, pénteken este 18.00kor kaptam egy emailt, hogy készen van. Fura. Nem tudom még mikor tudok érte menni, de már legalább látszik az alagút vége.
Várom a holnapot! 🙂 Hogy miért? Erről fog szólni a következő bejegyzés 🙂

Bosszantó, amikor reggel kivánszorgok a fürdőszobába és érzem hogy a szomszéd dohányzik. Én elhiszem, hogy kell neki, azt csinál amit akar, de nyissa már ki az ablakot. Nincs ennél undorítóbb, mikor vennék egy nagy lélegzetet és fél másodpercen belül a gyomrom kavarog. Tudom, ez a panelek átka, mindent lehet érezni. Esténként sem jobb a helyzet, akkor pörkölt szag van. Nem tudom, hogy csinálják, de minden este pörköltet főznek, hétvégén meg rántott húst. Utálom. Nyűgös vagyok úgy érzem. Meg kicsit fáradt is. Tegnap az utolsó metróval mentem haza, így nem telt el túl sok idő az ágybakerülés és a felkelés között. A munkatársaimmal elmentem Dumaszínházba, előtte meg megvacsiztunk egy mexikói gyorsétteremben. Mindig néztem a villamosról, hogy oda be kéne egyszer menni, most bementünk. Ízlett. Az este is jó volt, négy stand-up-os szerepelt, nyilván az utolsó (Kiss Ádám) volt a legjobb, de addigra már annyira lefáradtam ez első háromtól, hogy nehéz volt magamba életet lehelni. Neki azért sikerült 🙂
De visszatérve a reggelre – úgy érzem, kicsit csapongok – ahogy elindultunk Buda felé, megláttam a túlpartot. Kék az ég, süt a nap és olyan az egész város mint egy nagy makett. Gyönyörűséges. Imádok ilyenkor itt élni, máris jobb kedvem lett 🙂 Meg lett mentve a nap a reggeli bosszúság után.
De hogy még egy bosszantó dologról beszámoljak… laptopom még mindig nincs, múlt hét hétfőn adtam le. Tegnap felhívtam őket, hogy van e esély, hogy ma mehetek érte, mire a fickó közölte, hogy az alkatrész megérkezése 4-6 hét. 21.század… no comment..

Itthon vagyok. Vidéken. Gondoltam egyet-kettőt és hazajöttem. Persze a logisztika nem ment egyszerűen, de spontán minden megoldódott. Ancsi felvett az állomáson, beköszöntem a családnak és elmentünk vacsizni a szokásos helyünkre. Akár úgy is mondhatnám, hogy a Duna-parton vacsoráztunk 🙂 Mindezek hirtelen döntések voltak, ami azért nagy szó, mert mi mindig mindent megtervezünk. Még a tervet is. Egyszer tuti ez lesz a vesztünk. Tervezésben és kombinálásban világbajnokok vagyunk. Pedig tudjuk azt is, hogy kombinálás az élet megrontója. 🙂 Azt hiszem, így, hogy jön a jóidő, többet fogok hétköznap is hazajárni, főleg ha meg tudom oldani a reggel Pestre jutást. Azért más itt egy este, meg más a panelban. Lehet, hogy Battán kéne laknom, csak valami kertesházban? 🙂 Erről is beszéltünk este, meg sok minden másról. De most vár az ágy, akkorákat ásítozom, hogy mindjárt bekapom a monitort…