Na drága férfiolvasók. Minimum 4-en is vagytok, legalábbis akikről tudok. Ez a bejegyzés hozzátok szól. Elvirával (munkahelyi bnőm) folyamatosan azon agyalunk, hogy mi kell a férfiaknak. Mi fontos nekik egy nőben? Mi hiányozhat belőlünk? Mit utáltok, mit szerettek bennünk? Jöhet kommentben mindenféle gondolat, vélemény, tanács, akár név nélkül is…. Számítok rátok, úgyhogy légyszi őszintén írjátok meg, mi kell nektek….. Ígérem, meghálálom 🙂

Gondolatindítónak egy idézet a bölcs Coelho-tól:
„Én három személy vagyok, attól függően, hogy épp kivel vagyok. Az Ártatlan Kislány, aki csodálattal bámulja a férfit, és úgy tesz, mintha lenyűgöznék hetvenkedő történetei a hatalomról és a dicsőségről. A Végzet Asszonya, aki azonnal lecsap azokra, akik bizonytalanok, átveszi felettük az irányítást, és kielégíti a vágyaikat, hiszen nekik már semmi mással nem kell törődniük. Végül pedig a Megértő Anya, aki gondját viseli mindazoknak, akik vigaszra és törődésre szorulnak, úgy tesz, mintha megértené őket, de a panaszok egyik fülén be – a másikon ki. Maga melyiket szeretné megismerni? „

Update: Mivel nem nagyon látom az irományokat, ezért könnyítek… elég ha írtok 3 pozitív és 3 negatív tulajdonságot/viselkedést stb amit szerettek és amit nem.

Én már másodjára. Négyen mentünk. Az Anyukám, Ancsi, az ő Anyukája meg én. Olyan régóta terveztük már ezt, hogy így négyen elmegyünk színházba, most végre összejött. Nekem ismételten nagyon tetszett, végig azt énekelgettem hazafele, hogy „kimegyek a Berettyóra…..” meg hogy „…míg a barnát karolgatod, a szőkét meg elszalasztod…”. Vagy valami ilyesmi. Fülbemászó dallamok 🙂 Az Anyukáknak is nagyon tetszett, úgy váltunk el, hogy ők legközelebb is jönnek. Beültettük őket magunk elé, így láttuk a reakciójukat bizonyos jeleneteknél. Jókat mosolyogtunk rajtuk.Ancsi meg mást várt. De ez az én hibám, mert túlságosan sok jót meséltem erről a darabról, így az elvárása is nagy volt. Persze dokumentáltunk ismételten. 🙂

Csak úgy mellékesen… sajnálom, de nagyon haragszom erre a nemnormális emberre (nem írom le a nevét, mert nem akarom hogy a keresők idetaláljanak), aki így elrontotta az életét. Hisz értékes, tehetséges és mégis elkövetett egy hibát. Nem kicsit, nagyot. Ezt meg nem történté nem tudja már tenni, viselnie kell a következményeket, de megszakad a szívem érte…. 🙁

Mit vasárnap. Hétvége. Undorító. Utálom. Ilyenkor mindig szomorkás, melankólikus hangulatba kerülök. Az ilyen alkalmak szülnek bennem újabb és újabb elmélkedéseket. Az előző bejegyzésen gondolkodtam sokat, hogy miért nem tudok én senkire sem haragudni. Legyen az családtag, barát, munkatárs, ismerős. Miért bocsátom meg, ha belém rúgnak, átvernek, hülyének néznek? Találtam egy nagyon nagyon jó idézetet….
„A buta nem emlékszik és nem bocsát meg; a naiv emlékszik és megbocsát; a bölcs megbocsát, de nem felejt. ” Thomas Stephen Szasz
Azt hiszem én az utolsó kategóriába tartozom. Megbocsátok mindent, de utána sokáig nem felejtem el, sőt, talán soha. Erről sokan tudnának mesélni azt hiszem 🙂 Sajnos sokszor az illetők fejéhez is vágom…. ezt pedig nekem szokták megbocsátani 🙂 Az élet egy hatalmas körforgás 🙂

Amúgy nemcsak elmélkedtem ma, hanem gyártottam egy csomó diétás édességet. Legalább ezzel feldobtam ezt a pocsék napot.

Tegnap a munkából megint hazafelé (értsd Batta) vettem a irányt. Reggel elmentem fodrászhoz, majd bevásárlás és főzés. Anyuék elutaztak reggel, így abban maradtunk, hogy Laci bevásárol én meg főzök. Bár tegnap még puffogtam, hogy én ugyan nem, mert bunkón viselkedett velem, és különben is pukkadjon meg, de úgy tűnik, én nem tudok sokáig haragudni, mert 11-kor a konyhában szorgoskodtam. Főztem póréhagymalevest, lasagne-t (ez nála a favorit) meg császármorzsát. Délre a kaja az asztalon volt.. hiába, Szabó-gyerek vagyok, nálunk meg délben mindig ebéd van. Majd elpakoltam neki hétfőre meg keddre kis dobozokban, kidobott az állomásra és már jöttem is vissza. Amilyen pörgős volt a délelőtt, annyira nyugis a délután. Semmit nem csinálok. Vagyis be van kapcsolva a gép, és végre tudtam beszélni az Athénban élő barátnőmmel. Lassan befekszem az ágyba és megnézem a sorozataimat, amikkel elmaradtam az elmúlt 3 hétben. Ilyen katasztrófális időben nem is nagyon lehet mást csinálni. Vagyis lehetne…. na de ezt inkább nem részletezném 🙂

Nem tudom, miért gondoltátok, hogy valami nagy dolog történt velem hétfőn. Semmi extra, max, hogy szokásos őrült csajnapot tartottunk. Az őrültség ott kezdődött, hogy én a hóvégi zárás utolsó napján délben leléptem, hogy az ovis barátnőmmel töltsem a délutánt. Kicsit izgultam, hogy mi van ha… de nem volt ha. Először elmentünk shoppingolni China-ra (Asia Center). Vettünk dögös rucikat (bár nem tudom, fel merem e valaha venni), nézelődtünk, dumáltunk, majd jött a következő őrültség. Vettünk hajfestéket. Eredetileg vöröses-szőkét akartam, de Ancsi lebeszélt, mert túl sok lila cuccom van. Azzal meg tényleg elég hülyén néz ki. Hazaértünk, jól bekajáltunk és indult a mandula. Szokásunkhoz híven folyamatosan röhögtünk, nem tudom melyikőnk izgult jobban. Szerintem nagyon jó színe lett, valami ilyet képzeltem el. Persze a képek nem adják úgy vissza, de képzeljétek oda. Majd jött a hajszárítás… mielőtt bárki megkérdezné, nem lett dauerolva a hajam. Az enyém ilyen eredetileg, csak én mindig kihúzom. Volt egy időszak, amikor göndören hordtam, de meguntam. Nagyon szuper nap volt, meg kell ismételni és meg is fogjuk. Addig meg maradnak a szokásos kisebbfajta napi őrültségek, mint a mai is 🙂 Hát így… ugye hogy ezért kár volt izgulni? 🙂