A nagymamám meg van keveredve, mert nem tudja mikor milyen nap van. Én meg azért mert nem tudom milyen évszak. Jobb idő van, mint júliusban volt. Meg van itt minden őrülve. De félreértés ne essék, nem panaszkodni akarok, inkább csak hálálkodom amiért október első napján még ujjatlanban és rövidgatyában üldögélek, az ablakaim nyitva és százágra süt a nap. De jó is lenne ha ez így maradna még jó sokáig. Lassan színesednek a fák is, gyönyörű lesz a természet. Tegnap ismét bicajoztam és bár reggel még kicsit hűvös volt, este jól esett hazatekerni. Imádom, imádom 🙂 Azon gondolkodom, hogy holnap fel kéne mászni a Normafához enni egy rétest… 🙂

Elérkeztünk a szülinapi ünneplés utolsó „fejezetéhez is” 🙂 És és és… a hajam megint RÖVID!! 🙂
(Azért ha valaki úgy gondolja, hogy szeretne meglepni még valamivel, akkor azt nem fogom visszautasítani 😀 )

Év elején összeírtam egy listát azokról a dolgokról, amit idén véghez akarok vinni, az én kis bakancslistámat. Egy júliusi délutánon/estén átfutottam rajta. A lista 17 pontból áll és nyár közepén túl voltam a felén. Akkor megnyugodtam. Viszont most, hogy újra ránéztem rájöttem, hogy nagyon bele kell húznom, mert 8 pont még nincs kipipálva. Sajnos van olyan közte, ami nem csak rajtam múlik, de azért a többséget – ha belehúzok – meg tudom csinálni. Az egyik a két szigetkör. Nagyon elhanyagoltam mostanában, kb másfél hónapja nem futottam, vagyis azóta most kedden először. Megvolt a teljes kör, de nem mondanám, hogy hú de jól esett. Bedurrant a lábam is, majd miután tegnap elmentem fallabdázni, most már a térdem is fáj 🙂 Azt hiszem ez már a korral jár, de nem adom fel, amíg élek járok, remélek 🙂
Ráadásul már elkezdtem írni a listára a következő évre 🙂 Meglátjuk mi lesz belőle, mert van köztük olyan, amit már kb 7 éve tervezek, de ilyen-olyan okok miatt még nem jött össze. A lényeg ebben rejlik:
„Mi az, ami képessé tesz bennünket, hogy elérjünk egy célt, egy álmot? Csak ez a kis szó: AKAROM. Nincsenek leküzdhetetlen akadályok, csak emberek, akik nem hisznek az akadályok legyőzésében” (Kurt Dimberger)

Hazaértem. Múlt héten hétfőn délután repültem Frankfurtba, ahol másnap egy workshopon vettem részt, majd még aznap este át is mentünk Londonba, ahol végre találkoztam a kinti kollegáimmal.
Kellett készítenünk egy prezentációt, most már publikus, így megnézhetitek 🙂 Szerintem az eleje meg a vége a legjobb 🙂

Úgy gondoltam, hogy megérdemlek pár nap pihenőt, és a többiekkel ellenben én nem jöttem haza csütörtök este, csak három nappal később. Meglátogattam Hege-családot High Wycombe-ben. Késő éjjel érkeztem és a reptéren nem mindennapi meglepetés várt. 🙂 Képek itt. Természetesen Angliában is fotózgattam, bár nem túl sokat…

Minden (rádió, tv, net) a 10 évvel ezelőtti tragédiáról szól. Tegnap éjjel még a SkyNews-on néztem egy műsort, ahol az amerikai tűzoltók visszaemlékeztek erre a napra, előtte pedig leadták a United 93 című filmet. Aki nem akar, az is ma „köteles” foglalkozni ezzel. Nálunk is szóba került tegnap a családi ebéden.
Mivel én akkor ott voltam, ezért kicsit más érzés volt, és minden évben eszembe is jutott, megemlítve itt a blogban is többször (2006 , 2008 , 2009).
Mivel a régi bejegyzésekben már leírtam, hogy én ezt hogy éltem meg, ezért nem ismételném magam, inkább beraknék egy képet, ami augusztus 31-én készült, amikor még nem tudtuk, hogy milyen szerencsések vagyunk, amiért a Brooklyn hídon állva a WTC még látszódik a háttérben. (Érdemes megnézni hogy az előző bejegyzésnél mi volt rajtam és most… vannak dolgok, amik nem változnak 🙂 )

Itt pedig a jegyünk az épület tetején található „kilátóba”, ahol egy héttel a terrortámadás előtt voltunk: