Megtette az első lépéseket!! Bár még nem mászik, de az első lépés megvolt. A kúszása továbbra is még megy, most már átalakult kommandósba és már emeli hozzá a fenekét is. Igazából simán négykézlábra áll, esetleg még a kezét is teszi előre, de mikor a lábát kellene, akkor inkább átvágja magát kúszásba és úgy halad. Nem tudom, hogy lesz e ebből valaha baba-mászás, vagy a következő az lesz, hogy elindul. Ugyanis már mindenhol feláll. Kezdte a kiságyban – gondolom, hogy ott volt a legegyszerűbb – és most már az ágy szélénél is, a fotelnál is, és nyilván ilyenkor rettenetesen örül magának. 🙂
Az új kaják bevezetését továbbfolytatjuk, annyi változott még, hogy nem turmixolok neki ebédre, csak összetöröm, így muszáj rágnia. Uzsonna maradt a tápszer, viszont utána általában még benyom egy kiflicsücsköt, mert nem bírja tétlenül nézni, ha mi esetleg vacsorázunk, így muszáj neki is ennie valamit. Nem is tudom kire ütött ezzel az éhenkórászságával 🙂
Hónap elején voltunk 9. havi ellenőrzésen. Akkor épp 8 kiló volt és 74 centi. A hivatalos álláspont szerint a hossza megfelel a korának, viszont a súlya az limit alját súrolja, ami azért fura, mert van kis pocakja, meg szerintem jó húsban van. Nem is bánom, hogy nem több és nem Michelin-baba. Foga még mindig csak kettő van, bár ahogy a háziorvos mondta, 4 is úton van és bármelyik pillanatban áttörheti az inyét. Már nagyon várom, mert éjszakánként azért sokszor felébred meg napközben is piszkálja. Meg nyilván az evés is megváltozik, ha több foggal tud rágni.
Továbbra is folytatja a csábítást. Bárhova megyünk mindenhol szerez „barátokat”. Többször veszem észre buszon, vagy az utcán, hogy vigyorog valakire, vagy integet neki vagy épp kinézi valaki szájából a kaját 🙂 Apukájával is volt céges vacsin, ahol becsajozott 🙂 (nyilván nem a saját korosztályából talált magának valót)
Talán még szeptemberben vettünk hordozót, amit be is vetettünk. Voltunk kirándulni többször, sőt volt hogy el is aludt benne, mikor az őszi szünetben Lullán kirándultunk. Egy darabig semmi baja nem volt, a végére kezdett elfogyni a türelme, mint ahogy régen sem bírta a bezártságot, úgy most sem.
És akkor jönnek a huncutságai .. egyik reggel odaadtam neki a telefonomat, mert itt aludtak a tesói és gondoltam addig legalább csöndben van, amíg megcsinálom a reggelijét. Erre addig nyomogatta, amíg hajnali fél6kor felhívta Anyukámat. Szegénynek meg fogalma nem volt miért hívom olyan korán, ráadásul bele se szóltam… csak mikor meghallotta hogy he meg te, akkor jött rá, hogy az unokája hivta 😀 Amúgy megvan az első szó – vagy inkább a szótag – ez pedig a „TE” mint telefon. Amint meghallja a telefoncsippanást, azonnal felnéz, hogy TE .. ha esetleg a konyhában vagyok, ő pedig a szobában és ott szól a telefon (és én nem ugranék azonnal), akkor kikúszik a szobaajtóig, kidugta a fejét és szól, hogy „TE” vagyis, hogy írt valaki 🙂
Meg a szokásos reggel alvásánál én nyugodtan csináltam a dolgomat, mikor beszélgetést hallottam. Bementem hozzá, addigra már megszerezte valahogy a Sudocremet és jól magára kente, meg a biztonság kedvéért kent az ágyra meg az ágyneműjére is 😀 És gondolom ez még csak a kezdet.
Még mindig háromszor alszik naponta, így egészen este 7-ig jól bírja, utána kell masszívan szórakoztatni, hogy elfoglalja magát és kibírja 8 körülig, majd fürdés a kacsáival és alvás reggelig.
Lassan, de biztosan haladunk az állampolgárság intézésével is. Talán még májusban kezdtünk el összeszedni hozzá mindent, mostanra sikerült és le is adtuk a kérelmet a nagykövetségen. Várjuk, hogy hogyan tovább. Reménykedtem, hogy karácsonyi ajándéknak meglesz, de kevés az esélye.

Szeptember végén kicsit megváltoztak a hétköznapok, ugyanis beiratkoztam nyelviskolába, ami azt jelenti, hogy hetente két este én eltűnök fél 6-kor és Ubi már alszik, mikor hazaérek. Szerintem azonkívül, hogy én kimozdulok, más előnye is van, mégpedig, hogy erősíti az Apa-fia kapcsolatot. Eddig is istenként tekintett az Apjára, de most mintha még jobb lenne a kapcsolatuk és ugyanolyan biztonságban érzi magát mindkettőnknél.
Elég eseménydús hónap volt, kezdte egy céges vacsorával, ahova Apukájával ment el. Felvette a csini ruháját és élvezte ő is a bulit :). Majd hirtelen megérkezett a hideg idő, fűtés nuku és sajnos mi sem készültünk rá fel, így egy lazábban felöltözött séta után jól meg is fázott, úgyhogy be kellett üzemelni az orrporszívót. Nem tudom ki találta ki, de nagyszerű találmány, rengeteget segített és bő egy hét után meg is gyógyult, bár az azért húzós volt. Szerencsére még akkor is aludt éjszaka .. nem is tudom mit mondjak erre, csodababa? 🙂
Megvolt az első vonatozás is, elmentünk a gyerekekkel meg barátainkkal Egerbe. Annyira sok inger érte, meg nem akart lemaradni semmiről, hogy szinte semmit nem aludt egész nap, viszont hazafele a vonaton kidőlt. Nem érdekelte sem a zakatoló hang, sem a zene, ő békésen aludt 🙂
Rájött, hogy fel tud állni az ágyában, úgyhogy mielőtt kiesett volna gyorsan lejjebb is tettük. Amúgy mászni még nem hajlandó, kúszva viszont pillanatok alatt eljut még mindig mindenhova. Pedig az ágyban már „kutyázik”, de valamiért a földön nem akar. A kajában sincs változás, egyre több mindent kap és ugyanúgy betol mindent, a spenótot is. Annyi, hogy kapott etetőszéket, így amikor mi eszünk akkor ott ül velünk az asztalnál és muszáj neki is enni valamit, így vagy kap bulátát vagy kenyérhéját, esetleg egy kis sajtot és ennyi elég is a boldogságához.
És akkor a kihívás, amit az előző post-ban említettem … Szülinapunkra elmentünk 4 napra Franciaországba, Ubit pedig itt hagytuk a Mamára és a Keresztanyjára. Nem gondoltam, hogy bármi gond lenne, mert eléggé alkalmazkodó, rendszer van az életében és kis vidám gyerek, inkább, hogy a bébicsőszök hogy bírják a pörgését. Ubi csodásan bírta, semmi gond nem volt vele, megvolt a rutin az életében, lesték minden kívánságát, játszottak vele, de azért borzasztóan örült, mikor hazaértünk, nagyon kis cukorfalat volt. Mi is jól bírtuk, bár azért a második/harmadik nap már nagyon hiányzott. Mondtam is, hogyha most tudnék teleportálni, akkor hazaugranék érte és elhoznám őt is. De azért jó volt kettesben is és jó lenne minél több ilyen, de egyelőre megelégszünk az évi eggyel.
A másik nagy mérföldkő az idei őrültségünk volt. Mert minden évben kell egy. Anno mondtam, hogy csináltassunk valami kicsi tetoválást, ami csak a miénk, ami összeköt minket, de sokáig nem találtunk olyan mintát, amibe beleszerettünk volna. Egy családi bulin mondta Máté, hogy miért nem csináltatunk Uborkát. Nem is gondolkodtunk rajta, hisz mi más lenne ennél nagyobb összekötő kapocs. Egy ismerős megrajzolta a mintát, mi meg rávettük magunkat és megcsináltattuk a „mi napunkon”. Mi büszkék vagyunk rá és örülünk neki, bár a családoknál ez eléggé kiverte a biztosítékot, de igazából felnőttek vagyunk, ez a mi döntésünk és a mi Uborkánk 🙂