Még mindig nehéz ám megszokni hogy itthon vagyok. Pl hogy hideg van, vagy hogy felszállok a buszra és nem köszön vissza a sofőr, meg ilyen apróságok. Meg hogy az emberek udvariatlanok. Ma is láttam egy nénit aki a nagy pakkjával cuccolt fel a lépcsőn, három munkásember meg nézte. Hát igen, ez Magyarország. A múltkor is jöttem fel a busszal és 6 munkásember ásott valami gödröt, legalábbis elvileg, mert 1 ásott 5 meg hógolyózott. Ezért tart itt ez az ország.
Most megint depis hangulatom van, de nem tudom miért. Kiderült hogyha 240-re be lennék jelentve, akkor az a cégnek 105-be kerülne, amit nem tudok kifizetni, igy az utolsó remény is elszállni látszik, hogy lesz nagyobb lakásunk 🙁 Pedig találtunk tök jókat, de az én részem hiányzik. Vennék én fel hitelt, nem is az a baj, csak nem adnak. Nincs valakinek még mindig felesleges pénze???

Azt hittem hogy ma végre egy tök jó napom lesz. Reggel felébredtem, kinéztem az ablakon, tiszta fehér volt minden. Nem volt túl sok kedvem feljönni Pestre, főleg hogy amig vártam a buszt, nem fáztam. Olyan sétálnivaló, hóban fetrengős idő volt. A délután gyorsan eltelt, bementem a suliba, a sulinethez, vásároltam aztán nagy lelkesen nekiálltam vacsit csinálni… de hogy minek nem tudom. Kár volt, mert csak a napomat rontotta el az egész, és félek hogy itt nem ennyiről van szó. Itt már minden el van rontva….

Hát újra itthon! Mindenki azt mondta hogy pikkpakk elmegy ez a pár hónap és pikkpakk el is ment. Nagyon sajnálom, mert nagyon jól éreztem magam kint, de hiszem hogy a sors akarta ezt és biztos azért mert most valami jó következik. Más nem történhet, ugye?
Amúgy az út egész jó volt. Kedden reggel indultunk, kisebb kalamajka után, mert a takaritónők közölték hogy a lakás koszos, de aztán végül minden rendeződött és 10kor már úton voltunk. Este a rokonaimnál aludtunk Németországban, majd másnap reggel indultunk tovább. Igazából még élveztem is volna, ha nem Magyarországra jövünk, hanem mondjuk egy európai körutazást teszünk. Nem lenne rossz pár hétig lakóbusszal felfedezni Európa szépségeit.

Vagyis még másfél nap, de mégis úgy érzem hogy itt a vége. Mindennek. Tegnap volt a búcsúbuli a lengyel lánykáknál. Mindenki ott volt, tényleg. Olyanok is akiket szeptember óta nem láttam, most ők is eljöttek, elég nagy tömegnyomit sikerült csinálni, de örültem mindenkinek nagyon. Sajnos a vége nem úgy sült el ahogy kell, de túl szép is lett volna, ha végig felhőtlen az egész. Fél4kor jöttem haza, mikor is Stenya küldött smst hogy 160 km-re van innen, úgyhogy úgy voltam vele hogy már nincs értelme lefeküdni. Felmentem Szilvihez, ettünk húslevest, majd fél 5 után ide is ért.
Ma felkeltünk és gyönyörű idő van. Biztos itt akarom én ezt hagyni? Biztos vissza kell nekem menni? Jönnek a kérdések folyamatosan. És ahogy látom, nemcsak én vagyok így ezzel, hanem a többiek is. Fura mert hiába mondjuk hogy akkor megyünk egymáshoz, van egy olyan érzésem, hogy ebből soha nem lesz semmi. Remélem azért annyira nem távolodunk el egymástól, hogy ne beszéljünk, mert hiányozni fognak. Van aki nagyon, van aki kevésbé.

Nagyon szégyellem magam, ma tényleg be akartam menni suliba, mert gondoltam ez az utolsó nap, illene, de nem sikerült. Pedig nem feküdtem le későn, fél3 után talán, de miután a többiek reggel irtak hogy ők se mennek, és én se voltam a helyzet magaslatán, ezért inkább aludtam tovább. Csak azt nem tudom mikor fogok elköszönni az osztálytársaimtól, mert azért tőlük szeretnék.
Tegnap volt az első buli. Elég furán indult mert a románok meg a magyarok voltak ott. Pont beszéltük hogy elég bizarr hogy ez a két nép együtt ül egy asztalnál, holott köztudott hogy nagy általánosságban a két nemzetiség nem szereti egymást. Sógor (ő a román fiú – tipikusan sógor feje van tényleg) intézte az italokat, mi meg beszélgettünk. Elég soká jöttek meg a többiek, de nagyon jó volt. Ma este folytköv….. de addig még egy csomó dolgom van elvileg, persze ha lesz energiám kikelni az ágyból, mert dél van és még mindig itt fetrengek..