Hosszú tervezés előzte meg az utunkat és milyen érdekes, hogy évekig gyűjtünk rá, hónapokig tervezgetjük majd a majdnem két hét egy szempillantás alatt elrepül.

Mikor lett családom, már akkor elhatároztam, hogy egyszer elviszem őket Floridába, mert ezt látniuk kell. Floridát lehet szeretni, meg nem szeretni, én az első csoportba tartozom.

Azt kell, hogy mondjam, hogy amit terveztünk, minden belefért és minden fontosra jutott időnk. Isztambulon keresztül repültünk és bár így keletnek indultunk, ezáltal hosszabb volt az út, de annyival olcsóbbra jött ki, hogy bevállaltuk és nagyon jól tettük. A légitársaság messze felülmúlta az elvárásainkat. Eleve úgy köszöntek, hogy “Ladies, gentlemen and dear children”. És ez a gyerekbarát magatartás végig ott volt a levegőben, kaptak ajándékokat, figyeltek rájuk, nagyon jó volt a kaja, szóval bár nagyon hosszú volt az út, de szerencsésen és jókedvűen szálltunk le Miamiban este 8 körül. Gyorsan bejutottunk a “határon”, majd jött a kocsifelvétel. Fura, hogy pont a saját cégem az, amiben a legnagyobbat csalódtunk és nem az auto miatt, hanem a kollegák hozzáállása, hozzá nem értése és maga a folyamat miatt, de erre sajnos csak később jöttünk rá. A kocsinkat imádtuk, jól ment, keveset fogyasztott és igazából ez volt a cél.

Egyfajta körtúrát terveztünk, miután Miamiban kipihentük a jetleget. Ott tényleg csak sétálgattunk, elmentünk Little Havanna-ba, és Iván kérésére fürödtünk az óceánban. Majd elindultunk a nyugati partra, megállva Everglades-nél. Nekem ez indokolatlanul drága volt, de az élményt semmi pénzért nem akartuk kihagyni, majd Sarasotában fejeztük be az utat. Ott egy tipikusan olyan szállásunk volt, mint a filmekben, hogy az ajtó előtt megálltunk a kocsival és csak be vagyis felmentünk. Másnap jött Clearwater beach, ami az emlékeimben a fehérhomokos, kék eges, zöld pálmafás part, de az időjárás nem annyira kedvezett, így túl sok fürdés nem volt.

Délután indultunk Orlandoba, egyrészt a barátainkhoz, másrészt meg újabb élményeket gyűjteni. A szállásunkkal ott is hihetetlenül szerencsések voltunk, egy full-ra felszerelt apartment kaptunk, medencével, kisbolttal, kistóval … imádtuk azt is. Innen indult a 6 napos csillagtúrázás. Elsőként a Nasahoz mentünk, ez volt Iván vágya nem is tudom mióta és teljesen oda is volt érte. Ráadásul megtudtuk, hogy hétfőn hajnalban rakétakilövés lesz, így még egy ilyen élmény is belefért mint hab a tortán. Pénteken a Seaworld következett, sikerült beülni az orkashowra és a fókashowra és megnézni a parkot, amit sajnálok, hogy a delfinshow kimaradt, de nem akarok telhetetlen lenni.

A szombat-vasárnapot a barátainkkal töltöttük, jó volt kicsit chillezni, velük lenni, beszélgetni és csak úgy élvezni az ottani időt. Hétfőn – mivel a kilövés után még visszafeküdtünk – egy rövidebb program fért bele, így a Disney Springsbe mentünk, ahol egy gyerekkori bnőmmel is összefutottunk. Kedd reggel búcsút mondtunk Orlandonak és elindultunk Fort Lauderdalebe, az óceánpartra illetve az InterMiami stadionba. Sajnos Messivel nem sikerült találkozni, de nagyon jót vacsoráztunk a parton és olyan jó volt csak úgy sétálgatni és élvezni a napsütést, a viz látványát meg úgy az egész látványt. Mint a mesében. Másnap még megreggeliztünk az iHop nevű helyen és indultunk Key Westre. Az utolsó pillatban majdnem lemondtam a szállást, de milyen jól tettem, hogy már nem tudtam .. El nem tudom mondani milyen gyönyörű volt már az odavezető út is, azok a színek .. mint a képeken és minden élőben.  Annyira hálás voltam, hogy ott lehetek, hogy ezt láthatom .. A szállásunk a lehető legjobb helyen volt – mondjuk nem is volt olcsó – . Kb 5 perc sétára a legdélebbi ponttól és a Sunset view point is fél órányi sétára volt, így a lehető legtökéletesebbre sikerült a búcsúesténk. 

Koktél, sunset és a mi boldogságunk és hálánk, hogy mindezt átélhettük.  Mert nagyon hálásak vagyunk. Drága volt? Igen. Sokat utaztunk érte? Igen. Küzdöttünk itthon a jetlaggel? Igen. Megérte? IGEN, IGEN ÉS IGEN!!

Utoljára 2017. májusában voltam Párizsban, amikor még nem tudtam, hogy már Ubi is velem van. Így valamiért bennem volt, hogy az őszi szünetben most mindenképpen vissza szeretnék menni. Nem túl sok ilyen város van, ami ennyire vonz, és elég is belőle pár nap, de én nagyon szeretem. Főleg tavasszal és ősszel, hihetetlen varázsa tud lenni, ha az időjárás is besegít. Most nem annyira állt mellénk és hűvös is volt, meg ködös is. Vittük magunkkal Ottót is, ami nagyon jó ötletnek bizonyult, mert a két fiú is jól elvolt együtt, nekünk is volt segítségünk és ő is kicsit világot látott. És vele aztán tényleg a világon semmi gond nincs.

Első nap megérkeztünk és nem is terveztünk semmit, csak elmentünk bevásárolni, hogy legyen hideg élelmünk, meg felfedeztük a környéket. A Defense-ban laktunk, ahol igazából az irodákon kívül semmi nem volt, de mivel a metró közel volt, és itt volt a legolcsóbb a szállás, ezért választottuk ezt a helyet.

Második napra volt betervezve az összes kötelező látványosság. Kezdtünk a Montparnasse-nál (ahova a köd miatt végül nem mentünk fel), majd gyalog a Pantheon, Notre-Dame, Louvre, Concorde, Champs Elysée, Diadalív, Trocadero, Eiffel-torony. Mindez gyalog 17 km, amit becsülettel végigtolt mindenki. És szerintem élvezett is. Ami pedig a nap csúcspontja volt, hogy útba ejtettük a Trocaderon a kedvenc helyünket, ahol megittük a jól megérdemelt borunkat a teraszon, és élveztük az előttünk magasodó Eiffel-tornyot.

Harmadik napra mentünk végül vissza a Montparnasse toronyba, és fel is mentünk ha már ki volt fizetve, de a fehér ködön kívül semmit nem láttunk. De legalább csak mi voltunk, majd utána jött az én kedvenc helyen a Montmartre és a Sacré Coeur, egy ottani ebéddel és sok-sok souvenir vásárlással. Nekem ez a hely Párizs, a maga hangulatával, kilátásával, terével, kultúrájával. Imádom .. Ha csak egy helyre mehetnék el Párizsban, az biztos, hogy ez lenne.

A negyedik és egyben utolsó napon reggel még találkoztunk a barátainkkal és kimentünk még a Villette-be, de nekem ez csalódás volt. 14 évesen jártam ott utoljára, akkor még óriási szenzáció volt, de mára ez megváltozott, ráadásul mivel az időjárás miatt döntöttünk emellett kb az utolsó pillanatban, már nem is volt jegy mindenre, így csak az alapdolgokat tudtuk megnézni.

Délután 4 körül indultunk el onnan, hogy akkor irány a reptér és fura érzés fogott el minket. Feszültség, aggodalom a metrón, mindenki gyanús volt. Később jöttünk rá, hogy visszatértek a sziciliai rossz emlékek, úgy tűnik, hogy ez mélyebb nyomott hagyott bennünk, mint gondoltuk. És nemcsak bennünk, mert Ubi is rosszat álmodott aznap éjjel, jött át hozzánk, hogy azt álmodta, hogy elrabolta őt egy bácsi meg egy néni a metróban. 🙁

De minden jó ha a vége jó, a gépünk időben elindult, időben hazaértünk, Emma kijött értünk, mindenünk megvolt és ismét egy emlékezetes utazással lettünk többek.

Sokat gondolkodtam, hogy írjak e erről az utunkról. Általában szoktam minden külföldi élményről egy élménybeszámolóban összegezni a tapasztalásokat, az örömöket, de ez most más volt. És emiatt nem tudtam, hogy hogy is kezdjek hozzá

Nem szeretném azt mondani, hogy úgy ahogy volt az egész rossz volt .. de kezdjük az elején. Nagyon nagyon vártam. Vártam, mert vágytam kimozdulni, vágytam a melegbe és vágytam arra, hogy a gyerekünk szülinapját különlegesen ünnepeljük meg. Több helyszínt néztünk, de a sors ezt dobta ár és értékarányban a legjobban. Nem tudom miért, de valamiért így kellett történnie. Fura, mert addig csak jót hallottam Cataniáról és környékéről, így nagy erővel belevágtunk.

Magamhoz képest tervezetlenül indultunk neki. Volt szállásunk, volt autónk, a többit meg majd kitaláljuk. Nem is nagyon néztem utána semminek. Pár utibeszámolót elolvastam, kiszedtem a must see helyeket, de nem néztem utána a környéknek. Lehet, hogy ezt hiba volt.

Már az elvette az utazás elején egy részét a kedvemnek, hogy hiába tartottuk be a közlekedési szabályokat, le akartak minket tolni, nekem meg ettől életveszélyes érzéseim lettek. Majd bejutottunk a városba és ez a közlekedési moral, ami volt, teljesen feszültté tett. De igazából mindkettőnket. A szállásunk sem olyan volt, mint amilyenre számítottam, de ezt elengedtem, volt hol aludni, kényelmesen elfértünk, így első délután már mentünk be a városba. Ott jött az első csalódás, a kosz, a lepukkant épületek és az, ahogy a vendéglátóipari helyen viselkedtek. Ennek ellenére nagyon finomat ettünk egy kis étterem teraszán. Nagyon vártam a másnapot, hogy Iván szülinapját méltó módon meg tudjuk ünnepelni. Nagyon örült a szülinapi pólójának, elmentünk reggelizni majd az Etnát céloztuk be. Ott is szerencsénk volt, busszal mentünk fel, felvonóval le és bár iszonyú drága volt, azt mondom, hogy mindent pénzt megért.

Onnan Taorminába mentünk, amiről csodastorykat hallottam .. háááát, elege már kiakadtunk, mire találtunk parkolóhelyet. Utána kerestünk egy éttermet, ahol viszont a pincérek nagyon jófejek voltak és azonnal ugrottak mikor mondtam, hogy egy 6 évest kellene meglepni a teraszon 🙂 Késő lett, mire visszaértünk Cataniába. Másnap kicsekkoltunk a szállásról és még gondoltuk megreggelizünk a belvárosban. Egy nagyon fancy és felkapott helyre bementünk, ahol nem beszéltek angolul. Ez elég meglepő volt, hogy egy ilyen turistavárosban egy ilyen helyen nem beszélnek, de végül jobban is jártunk mert jobb helyen sikerült nagyon finomat ettünk és valószinűleg olcsóbban is. Itt még gondoltuk, hogy lemegyünk a partra, de ez esélytelen volt.

És akkor innen jön a fekete-leves. Elindultunk a reptérre és gondoltuk még van egy kis idő, ugorjunk le a tengerpartra egy negyed órára. Iván már akkor mondta, hogy ő nem szeretne, de nyilván ki hallgat egy 6 évesre .. 🙁 Jobban jártunk volna, mert amig mi élveztük a napsütést, a leszálló gépeket, a homokos tengerpartot, addig valaki úgy gondolta, hogy feltöri a kocsinkat, hátha talál benne értéket. A három hátizsákunk volt benne és bár neki értéktelen tárgyakkal, nekünk érzelmileg fontos dolgokkal és el is vitte. És itt tört bennem össze valami. Elvitték Iván kistakaróját, ami születése óta a mindene volt. Ami vigasztalta, amivel aludt, amit mindenhova vitt magával, ő volt Taki .. és őt is elvitték.. Szerencsére a pénzünk, a dokumentumjaink és a telefonunk nálunk volt, de bárcsak vitték volna el a pénztárcámat azzal a száz euróval, minthogy ezt a kis takarót. Ebbe kicsit belehaltunk mindannyian. Hogy veszi valaki a bátorságot arra, hogy hozzányúljon idegen cuccokhoz. Nyilván nem nézték meg mi van benne, csak kivették és már vitték is. A másik, hogy megvolt a kocsi rendszáma, a rendőrök tudták kié a kocsi, mégsem tettek semmit. Ez is rettenetesen felháborított és azóta is ezen kattogott. Nekik nyilván egy plusz ügy a statisztikában, de nekünk nem. Látták, hogy ott sír az a szerencsétlen kisgyerek és leszarták. Ott hablatyoltak összevissza és ha nem ment volna a gépünk egy órán belül, akkor valószínűleg nem hagytam volna annyiban, de úgy voltunk vele, hogy engedjük el, legyen vele boldog .. De azóta sem tudom elengedni.

És ahogy hogyan tovább? Valami eltört bennem, azóta is könnyek szöknek a szemembe amikor erre gondolok, vagy amikor Iván elmondja, hogy hiányzik neki a takarója, de nagyon keményen tartja magát és próbálja megszeretni és elfogadni az én gyerekkori takarómat. Pedig tudom milyen nehéz neki. És azt gondolom, hogy mivel olyan ügyesen viselkedett és keményen, nála ennek a storynak még nincs vége.

Szóval kívánom, hogy azok az emberek tudják meg, milyen elveszíteni azt, ami nekik a legfontosabb és kívánom, hogy valami csoda vagy valami véletlen folytán visszakapjuk azt a kistakarót.

Utazni pedig ezentúl is fogunk, nem fogunk félni, csak még óvatosabbak leszünk, nem hagyjuk, hogy ezeket az élményeket elvegyék tőlünk.

Bárki bármit mond, a tenger az tenger. Szeretjük a Balatont is, de a horvát tengerpartnak nincs párja, így idén ismét felkerekedünk – plusz három fővel kiegészülve – és elindultunk Novi Vinodolskiba, ugyanoda, ahol tavaly voltunk.

3-kor indultunk, azért hogy a gyerekek tudjanak aludni, illetve, hogy elkerüljük a dugót a határon meg a kapuknál, és nagyon jól döntöttünk, 10 körül már Rijekában voltunk. Ubi szuperul viselte az utat, szerintem már igazi utazó lett belőle, néha kicsit nyűgösködött, de végülis le volt kötve órákon keresztül így ennyi belefért.

A kezdeti kavarodás után a lehető legjobban jöttünk ki a szobafoglalással és délután már mentünk is vízhez. Vegyes reakciók voltak, volt amikor ment be már magától, főleg mikor nagy hullámok voltak, de volt amikor meglátta és azonnal hátraarccal indult vissza a partról. Nyilván befolyásolta, hogy a továbbra is sietve közlekedik, így sokszor elesett és a sebét csíphette a sós víz. De volt amikor ez sem érdekelte .. Az jobban érdekelte, hogy mikor reggel felkel, akkor ott legyen az Ottó és legyen füge a fán. Iszonyú mennyiséget megevett, ment a fához és amíg érte addig szedte és ette 🙂

A 8 napot egy helyen töltöttük, egyik nap mentünk csak át Krk-re, ami tök jó volt, mert kicsit kimozdultunk és szerencsére ott nem volt tömeg. Amúgy ez volt a legnagyobb változás tavalyhoz képest (az árak emelkedése mellett), hogy sokkal többen voltak, mintha mindenki most fedezte volna fel ezt a csodálatos kis falut.

Az időjárással is szerencsénk volt, csak egy napot volt rossz idő, de az még jól is esett, akkor is elmentünk sétálni.

Szóval a hely csodálatos volt, az időjárásra sem panaszkodhattunk és minden reggel úgy keltünk fel és ültünk a teraszon, hogy ennél szebbet nem is kívánhatnánk.

Idén nem hoztunk sem hűtőmágnest, sem képkeretet, inkább csináltam egy személyes emléket a tenger mellett gyűjtött kavicsokból, ami emlékeztet arra, hogy mennyire fontos az alkalmazkodás, az elfogadás, hogy mennyire nehéz elengedni az elveket, hogy nem lehet mindenkinek jót tenni, ha meggebedünk akkor se, hogy el kell fogadni, hogy nem vagyunk egyformák, nem egyformán szeretünk és nevelünk, és hogy a szeretet minden nehézségen túllendít.