Ez is lehetne a könyvnek a címe, amit most fejeztem be, de így ez nem annyira találó, mint a Tiszántúli Emanuelle. Innen már sejthető, hogy enyhén szexuális vonatkozása van, na de nem olyan, mint amilyenre ti gondoltok. Ez egy szociológiai tanulmány az aprófalvakban (lásd Alföld) élő emberek szexuális szokásairól, életéről. A hivatalos leírás ez:
„A tiszántúli aprófalvakban a 25-32 éves egyedülálló (és csak általános iskolát, illetve szakmunkásképzőt végzett) nők 45%-a nagyon ritkán vagy sohasem éli át a beteljesülést, arányuk még a 30-45 év közöttiek korcsoportjában is 40%, és nem éri el a 20%-ot azok aránya, akik ha nem is mindig, de többnyire eljutnak az orgazmusig.”
Nagyon tanulságos, bár tény, hogy ez nem napjainkra vonatkozik, de voltak benne olyan részek, hogy még én is megbotránkoztam, hogy mennyire igénytelen emberek vannak/voltak. Csodálkozom, hogy nem voltak akkor fertőzések. Bár lehet, hogy voltak, csak senki nem foglalkozott vele. Nyilván a könyv az „egyszerű” emberek életét vizsgálja, ezért is tűnik ennyire durvának. Ráadásul mivel vizuális típus vagyok, így minden jelenetet elképzeltem, azt is mikor leírja, hogy hetente fürödtek és hogy nézett ki a koszos ruhájuk, milyen szagokat árasztottak magukból és még így is kívánták egymást. De jó hogy nem ott és akkor élek 🙂 Vannak benne szép és megható élmények, de szomorúan végződőek is, megdöbbentő, hogy mennyire máshogy láthat/élhet át egy „eseményt” egy férfi és egy nő. Olvassátok el, érdemes.
Végül pedig a kedvenc idézetem a könyvből, ami Euripidész nevéhez fűződik: „a férfiak egyik leginkább figyelemre méltó tulajdonsága, hogy rendkívül meggyőzően tudják előadni mindazt, amit maguk sem hisznek el”. Hogy erre mennyi konkrét példát tudnék mondani a környezetemből…. akár arra, amikor a férfi határozottan állítja, hogy valami jól működik, közben tények bizonyítják hogy nem, akár az ellenkezőjére, amikor bizonygatja, hogy már pedig ez így nem jó, mégis jól érzi magát az adott helyzetben.

Amúgy nagyon hosszú napom volt, rég volt hogy 12 órás munkanapot tartottam volna, de most muszáj volt. Holnap szeretnék korán elmenni futni, utána pedig vár a „doktornéni”. 🙂

…. régi szokás szerint…”. Így kezdődik az a locsolóvers, amit a tesóm még az oviban tanult és azóta is ezt mondja minden évben mindenkinek. Idén ez kicsit modernizálódott, mivel közösen mondtuk a verset 🙂 A lüke kitalálta, hogy nem akar egyedül menni a szomszéd csajokhoz, menjek már vele, így amikor megakadt a versben, akkor én kisegítettem, gondolhatjátok mennyire voltunk komolyak, így mindketten kaptunk mintás tojást, meg barna italt meg vörös italt. 🙂 Nagyon jó hangulatot csináltunk.
Amúgy fura ez a húsvét. Emlékszem, még általános iskolában a lányokkal versenyeztünk, hogy kihez jött több locsoló. Nálam minden évben a Vincze Attila nevű osztálytárs volt az első, de szépen sorban jöttek a többiek is. Kicsit átalakult a világ. Zsófihoz is jött egy osztálytárs és ennyi. Nekik ez már ciki.
Azért a nyuszi jött hozzánk is, mármint a kölykökhöz. Ők ilyenkor mindig elutaznak és mikor már közelednek, akkor eldugdosom a kertben a nyuszis-ajándékokat. Még a 14 éves Máté is élvezte a keresgélést, Zsófiról nem is beszélve. Mi meg álltunk és örültünk annak, hogy ők örülnek 🙂

Ülök a teraszon jeges kávéval a kezemben, szól a zene, ölemben a laptop, lábam a széken, a kutya itt csipog és dugdossa a fejét, hogy simogassam, a verebek csiripelnek a fákon, tele van a kert ibolyával, süt a nap, szép zöld a gyep, rügyezik a cseresznyefa. Mi kell még a tökéletes tavaszhoz?

Még mindig nem tudom, hogy kell mondani magyarul, hogy értelmesen hangozzon, így marad a jól bevált kép és remélem, hogy a nyuszi mindenkit meglep valamivel 🙂

Még mindig a tegnapi bejegyzés és az arra érkezett reakciók hatása alatt vagyok és még mindig nagyon mosolyognom kell. Remélem senki nem haragszik rám emiatt, de annyira rosszul indult a reggelem és annyira unalmas volt a délelőtti training, hogy muszáj voltam valahogy feldobni a napomat. 🙂

Tegnap itt aludtak a Szeiler-csajok. Gondban is voltam, mert csak két takaróm van és a második is elég ritkán van használva. De megoldottuk. Veszna reggel elment dolgozni, mi meg Zsozsóval a délelőtti lustálkodás után elindultunk utunkra. Először visszavittük a kb fél éve kölcsönbe kapott projektort. Fura volt visszamenni abba a lakásba, nem is nagyon szeretek. Pláne fura volt, amikor megláttam, hogy még mindig kint vannak a közös fotóink. Majd összefutottunk Elvirával és Petivel (ők a munkatársaim), akikkel megebédeltünk. Kérdeztem utána Zsófitól hogy nem unatkozott e nagyon, meg hogy mit gondol róluk és annyit mondott hogy „ők is olyan sokat beszélnek mint te”. 🙂 Az ebéd végén odafordult a mellettünk lévő asztalnál ülő hölgy meg a fia és akkor hirtelen nagyon meglepődtem, ugyanis a most már 12 éves „kisfiúra” még én vigyáztam, amikor másfél-két éves volt. Ez volt az első munkám, még 1998-ban. 🙂 Ebéd utáni pihiként beültünk megnézni az Alice Csodaországban című filmet 3D-ben. Örülök, hogy van egy gyerek a „családban”, mert van kivel megnézni az ilyen gyerekfilmeket. Nagyon tetszett, jó volt.. Most meg várom a srácokat, Peti itthon van Madridból és mivel Mohamed (én) nem megy a hegyhez (hozzájuk a szórakozóhelyre), ezért a hegy (a fiúk) jön Mohamedhez (hozzám). Így kell ezt csinálni 🙂