Minden (rádió, tv, net) a 10 évvel ezelőtti tragédiáról szól. Tegnap éjjel még a SkyNews-on néztem egy műsort, ahol az amerikai tűzoltók visszaemlékeztek erre a napra, előtte pedig leadták a United 93 című filmet. Aki nem akar, az is ma „köteles” foglalkozni ezzel. Nálunk is szóba került tegnap a családi ebéden.
Mivel én akkor ott voltam, ezért kicsit más érzés volt, és minden évben eszembe is jutott, megemlítve itt a blogban is többször (2006 , 2008 , 2009).
Mivel a régi bejegyzésekben már leírtam, hogy én ezt hogy éltem meg, ezért nem ismételném magam, inkább beraknék egy képet, ami augusztus 31-én készült, amikor még nem tudtuk, hogy milyen szerencsések vagyunk, amiért a Brooklyn hídon állva a WTC még látszódik a háttérben. (Érdemes megnézni hogy az előző bejegyzésnél mi volt rajtam és most… vannak dolgok, amik nem változnak 🙂 )

Itt pedig a jegyünk az épület tetején található „kilátóba”, ahol egy héttel a terrortámadás előtt voltunk:

Legalábbis mi most fedeztük fel. Már régóta mondják, hogy a Kopaszi-gátat milyen szépen megcsinálták és átalakították szabadidő parkká. Így nyár végén felkerekedtünk a bicajunkkal (nekem 12,7 km volt) és megnéztük milyen is ez a hely. Csak álltunk és bámultunk, mert tényleg szuperjó lett. Nem is értem, miért nem voltam én itt még eddig. Néhány kép:

Többi kép a szokásos helyen.

P.S.: ha érdekel, hogy mi van velem, miért nem írsz? 🙂

Eljött ez a nap is, amikor 5 év után először bicajjal mentem dolgozni. Az egyik kollegával megbeszéltük, hogy találkozunk reggel, így nem volt visszaút és nem volt az, ami hónapok óta mindig, hogy á majd holnap. Mint kiderült, ő is ugyanígy gondolkodott. Elég hamar beértünk, megreggeliztünk az épület teraszán és kezdődhetett a munka. Hazafele pedig szintén együtt jöttünk, át a Margitszigeten, nyugisan lezárva a hetet. Jó lenne ezt folytatni, amíg még jó idő van, de majd meglátjuk mennyire leszünk kitartóak.

… legalábbis Angliában. De hálistennek itt még nyár van, napsütés és meleg. Másról nagyon nem tudok beszámolni, valami mindig van, de igazából semmi sincs. Ismét Ági mondata jellemzi leginkább az életemet: „You never know how strong you are, until being strong is the only choice you have.” Néha sikerül, néha nem.. az utóbbi napokban inkább nem, de „never give up”.
Azért nem ülök a négy fal között, múlt héten volt a lassan már hagyományosnak mondható bográcsozás a Pál-völgyi Barlangnál. Kivételesen fényképezőt nem vittem, de hála Laci-kollegának, készültek képek. 🙂 Kellemes este volt, jó társasággal, finom vacsival.
Hamarosan pedig csomagolhatok, irány Frankfurt és irány London…

Végre, végre!! 🙂