Vajon miért tűnnek el az emberek az életünkből? Vagyis inkább miért tüntetjük el őket? Nem tudom milyen holdállás volt ezen a héten, de több olyan ember felbukkant a környezetemben, akikkel már nem tartom a kapcsolatot vagy csak nagyon ritkán beszélünk. És nem azért, mert haragszom rájuk, vagy mert nem érdekelnek, hanem egyszerűen most olyan úton vagyok, amibe ők nem férnek bele. Bár azt hiszem, ez most nagyon csúnyán hangzik, és kicsit lelkiismeretfurdalásom is van emiatt, de soha ne másnak akarjunk megfelelni és néha igenis önzőnek kell lenni, hogy elboldoguljunk az életben. Tudom, hogy inkább örülnöm kellene, hogy ennyien ragaszkodnak hozzám, de ez most inkább teher, mint boldogság. És amivel szintén tisztában vagyok, hogy amennyit adsz, annyit kapsz, úgyhogy valószínűleg vissza fogom kapni ezt még a sorstól, de akkor sem fogom magam megerőszakolni és mosolyogni egy olyanhoz, amihez nincs kedvem.
Van egy barátnőm, akivel a kapcsolatunk nagyon csúnyán megtört pár éve az én hibámból. Akkor megpróbáltam jóvá tenni, de nem sikerült és azóta már semmi nem a régi. Nem is nagyon beszéltünk idén… napok óta készülök neki levelet írni, de nem megy… ma már azon morfondíroztam, hogy lehet hogy nem is én akarom belülről, ez csak is egyfajta elvárás? Nyilván bánt ami történt, meg hiányzik, de valószínűleg mégsem annyira, hogy foggal-körömmel ragaszkodjak hozzá és nem mellékesen, ő sem nagyon keres engem.. így akkor én miért is törjem magam?
És akkor van a másik típus… akik keresnek, együtt akarnak ebédelni, kávézni stb, de hozzájuk meg nekem nincs energiám..ettől is rosszul érzem magam… egyik sem jó…
De ahogy ovisbarátnőmmel mondani szoktuk, nem a mennyiség, hanem a minőség számít..

Olyan, mintha még csak most kerültem volna az Ügyfélszolgálatra, pedig már másfél év eltelt. Fura, de most hogy átfutottam ezt az időszakot, rájöttem, hogy minden ami elkezdődött tavaly augusztusban/szeptemberben, az most decemberben véget is ér…
De mit is kaptam?? Azon túl, hogy rengeteg mindent tanultam, kaptam egy fantasztikus csapatot, tele lelkes, jófej, megbízható emberrel, akikkel öröm volt együtt dolgozni, akiket sokkal jobban szerettem/szeretek mint egy egyszerű munkatársat, akik miatt hajlandó voltam bemenni szombatonként is, akiknek szerettem örömet okozni és akikkel néha azért muszáj voltam kemény lenni.
Ez a szuper csapat most meglepett és szervezett nekem egy meglepetés-búcsúbulit (képek itt), egy csomó ajándékkal és olyan búcsúüzenetekkel, amik azt bizonyítják, hogy jó döntés volt tavaly hozzájuk igazolni és már csak miattuk is megérte a sok munka és stressz. Bármikor újrakezdeném, ha tudnám, hogy ők velem vannak… Azt most mit érzek, nem is nagyon lehet szavakban kifejezni.. várom is a továbbiakat, de mint minden újdonságtól, nagyon félek is. Megtaláltam a tavalyi bejegyzést, amikor szintén tele voltam kétségekkel… Remélem másfél év múlva, ugyanígy fogok visszagondolni, mint most és bár nagyon kemény lesz a következő időszak, valahogy sikerül rajta túljutni…

„If one day the speed kills me, don’t cry because I was smiling” – Paul Walker

Gondolkodtam, hogy írjak e a múlt heti céges párizsi útról, hisz nem először voltam (most számoltam ki, ez volt a tizedik), de igen, kell… Párizs az örök kedvenc, ahova bármikor.. amit már ismerek, tudom az utcákat, honnan hova lehet eljutni, melyek azok a részek, amiket szeretek, és mindig egy egy újabb álom válik ott valóra… És amit soha nem tudok megunni…. ahova ha megérkezem, úgy érzem, hogy hazaértem… Ahol el tudnám képzelni az életemet…
Nagyon féltem ettől a mostanitól, de kár volt.. rossz előérzeteim voltak, de feleslegesen.. Párizs még mindig gyönyörű, elvarázsol és ott tart.. még ha fizikailag nem is, de a szívemben központi helye van….
Elvittük Hugót, a kollegám plüssbaglyát, így fotók is csak az ő párizsi kalandjairól készültek, másról nem …. mert bőven elég, ha becsukom a szemem és ott van az összes emlék, az összes kép, az összes pillanat… ez Párizs.

Nem tudom mikor jutottam el odáig, hogy élveztem a süti-gyártást, díszítést, de egy ideje már keresem az alkalmakat, hogy süthessek. Alig várom, hogy valakinek szülinapja legyen, vagy majd jöjjön a karácsony, mert akkor kiélhetem végre magam a konyhában. Ezért örültem, amikor láttam, hogy vannak mindenféle workshopok, így az egyikre be is neveztem. 4 órás mini-tanfolyam arról, hogyan kell tortadekorációt csinálni, hogyan kell befedni marcipánnal/fondanttal egy tortát. Persze internetről is meg lehet sok mindent tanulni, de más ott helyben kipróbálni, másoktól ellesni trükköket és egy szakértő emberrel gyakorolni. Úgy elrepült az idő, hogy már azon vettünk magunkat, hogy pakolni kell.. pedig messze nem voltunk még készen… De íme a műveim (ha nem lehetne felismerni, van két kála, egy gerbera és egy rózsa – van egy masni is de az csúnya lett, illetve a csokitorta, amivel még nem tudom mi lesz, mert én nem eszek ilyeneket)