Elment az én kis Bélám, egyik napról a másikra itt hagyott. Egyik nap még kiugrott az etetős dobozából, a másik nap már nem mozdult. Sosem gondoltam, hogy egy ilyen kis pirinyó kis állat ennyire a szívemhez fog nőni és ilyen rossz lesz elveszíteni.
Jó érzés volt úgy hazajönni, hogy zörög a kaviccsal, bár viccesen hangzik, de „együtt” néztük a tv-t és imádtam, ahogy azonnal beindult, ha látta hogy kaját fog kapni.. Meg a tudat, hogy nem vagyok egyedül … Nagyon fogsz hiányozni Béla!

Ekkora volt:

Ekkora lett :

És tényleg együtt tvztünk

Feldobni a napot … ez egy ideje már más értelmet nyert. Aki anno ezt a privilégiumot kiérdemelte, már „felmondott”, így más vizekre kellett eveznem, de nem volt nehéz dolgom, mert itt van Bori aki mint valami varázsló bármikor bármelyik napomat feldobja. Úgy tud ölelni, ahogy senki más és annyi energiát ad, amivel egy hosszú időre fel lehet töltődni..

Nem is tudom ezt a storyt hol kezdjem, hisz olyan mintha Tamást ezer éve ismerném. Először megismertem a nagyobbik fiát, majd a kisebbiket, majd Őt és neki köszönhetem, hogy gond nélkül meglett az angol szakmai nyelvvizsgám, hisz egy évig készített fel, úgy hogy ő előtte gazdasági nyelvet nem nagyon tanított. Nagyon szerettem hozzá járni, mert mindig vidám volt, hihetetlenül lelkes és pozitív és akkor 65-70 évesen is egy energiabomba. Majd teltek az évek, legközelebb a kisebbik fia esküvőjén találkoztunk, de mintha rajta nem fogtak volna az évek. Két hete pedig láttam a hírt, hogy 80 éves lett májusban és ennek örömére kiadták könyvben a gyerekkori naplóját, amit 1943-1956 között írt. Nem is volt kérdés, hogy nekem ebből kell és természetesen dedikált példány. Elmentem hozzá és még mindig felfoghatatlan, hogy a pozitivizmusa nem változott, olyan lelkesen mesélt és beszélt, hogy észre sem vettem, hogy 3 óra eltelt (10 percre terveztem felugrani) és azon kaptam magam, hogy elfelejtettem minden más bajomat és látom magam előtt a történeteket. Lehet hogy neki kellene motivációs előadásokat tartani, mert nem a bullshitet és az elméletet nyomja, hanem nála belülről jön és ugyanez a stílusa a naplójának is. Sokat mosolyogtam közben, mert nyilván egy 7 éves gyerek nem ír olyan mélységekben, de ahogy telik az idő (most járok 1951-nél) egyre inkább jönnek a történelmi dolgok, az amit én el sem tudok képzelni, hogy mennyire lehet örülni karácsonyra két almának, meg milyen lehet 12 órán keresztül utazni a Balatonra vagy hogy milyen érzés lehet egész nap az óvóhelyen ülni. Így csak ajánlani tudom, aki kíváncsi arra, hogy milyen volt a világ egy gyerek szemével. (Naplókönyv – Szappanyos Tamás)

Nincs annál nagyobb elismerés, mikor az ember Anyukája őt hívja fel, hogy hogyan is kell készíteni a mézeskalácsot, mert az én receptem alapján sütne a barátnőinek. És nagyon-nagyon büszke vagyok Rá, hogy elsőre így sikerült neki 🙂

Pontosan ennyi napot voltam a francia Ops csapat vezetője, legalábbis a csapat szerint. Ők voltak az első olyan a csapatom, akiket én válogattam össze, akikkel együtt éltük át a transzfer minden szépséget és nehézséget, akikkel együtt bosszankodtunk egy-egy station hibát és együtt örültünk, amikor csökkentek a számaink vagy kaptunk egy dicsérő levelet. Sokszor mondják hogy az első mindig meghatározó … ez most is bebizonyosodott!