Jól ismert közhely, hogy mindent akkor kezdünk el értékelni, amikor már nincs. Ezért kell minden apróságnak örülni, minden apróságot megköszönni és értékelni, mert lehet hogy az később egy hatalmas nagy dologgá válik az életünkben.

Már több mint 3 hete kirobbant Ukrajnában a háború, mely az oroszok szerint csak békefenntartás (wtf), de amúgy meg az oroszok hatalmi játszmája, amiben már az egész világ részt vesz. Bár minket nem érint közvetlenül, de mégiscsak szomszédos ország, és ártatlan emberek válnak áldozatul. Ártatlan családok menekülnek apa nélkül, mert nekik ott kell maradni harcolni. Ártatlan gyerekek jövőjére nyomja rá a bélyegét, de legalább aki átjut a határon, annak talán lesz jövője. Borzalmas nézni a képeket, videókat és személyesen is tapasztalni, ahogy egy bőröndben az életükkel megjelennek, látni a szemükben a kétségbeesést és a segítségkérést. És ilyenkor óhatatlanul is felmerül bennünk, hogy mi lesz ha ez minket is elér? Ha nekünk is menni kell? Hova megyünk? Mit viszünk? Nyilván ami egy bőröndben elfér, de mi az a legfontosabb dolog? Iratok, pénz, valami emlék és ruha. Hisz minden más csak egy tárgy, ami az életüknek a része, de nem nélkülözhetetlen.

Kint voltam segíteni a Nyugatiban és nem megy ki a fejemből az a család, akik megérkezetek a fél 11-is vonattal (3 Anyuka, 5 gyerek) megálltak a bejárat mellett és láttuk rajtuk, hogy oké, első lépés megvan, de most hogyan tovább? Fáradtak voltak, de próbáltak erősek maradni. A két kisgyerek el is aludt a padon, meg anyukája ölében, de a többiek csöndben vártak és reménykedtek, hogy együtt maradhatnak és együtt folytathatják az útjukat tovább Bulgáriába. Még nem jutottam el oda, hogy ha eszembe jutnak, akkor ne kelljen visszatartani a könnyeimet. Szivem szerint akkor odamentem volna hozzájuk, és egyenként végigölelgettem volna őket, de ilyenkor mit tesz az ember? Odamegy és óvatosan megkérdezi, hogy miben segíthet, kérnek e teát, kávét, kérnek e a gyerekek egy Dörmit, banánt. Majd hátrébbáll és figyeli őket. Majd jött a megkönnyebbülés, mikor láttam, hogy elmentek és lett megoldás a problémájukra. Azóta is sokat gondolok rájuk, hogy vajon merre lehetnek, elérték e azt a helyet, ahol biztonságban vannak .

Persze ott van a kis 4 évesünk, aki iszonyatosan jó megfigyelő és nagyon jól összerakja a dolgokat, meg a körülötte lévő történéseket, így az ő kis nyelvén azért elmagyaráztuk neki, hogy mi történik, bevontuk őt is, mikor adományt vittük, annyira cuki volt, ahogy hozta a karton Dörmit és odaadta az adománygyűjtőknek, rendkívül büszke voltam rá, és ő is magára … és hát tapasztalta, hogy Apa vagy Anya este elmennek segíteni a menekülteknek. Volt, hogy küldött az Apjának még este üzenetet teljesen magától, hogy reméli, hogy a szomorú gyerekeknek nemsokára lesz megint házuk. Ilyenkor nyeltem a könnyeimet. Meg amikor mesélte a testvérének, hogy “jöttek a szegény, szomorú emberek vonattal, mert jöttek hozzájuk a csúnya emberek, ezért útra keltek és jöttek vonattal, mi meg vittünk nekik vacsorát.” Azt hiszem, hogy utoljára akkor sírtam ennyit, mikor szülés után megkattantam, és nem gondoltam, hogy ezzel az új élettel én happy leszek meg meg tudok birkózni a rám szabott feladatokkal.

Én tényleg nem értem, miért kell ilyen világban élnünk? Mire jó ez a hatalmi harc? Miért nem foglalkozik mindenki magával és a saját boldogságával? Miért kell még több és még több? Van egy mondás, hogy Isten (vagy legyen bárki) X-re játszik. Hát nagyon remélem, hogy aki ezt okozza, az minél előbb megkapja méltó büntetését és helyreáll a világ rendje.

Annyiszor nekiálltam, hogy megint írok így negyed év elteltével, de valahogy nem jött az ihlet. De muszáj megörökíteni az emlékeket és történéseket, hisz elfelejtem.

Próbálok visszafelé haladni. A szülinapja tök jól sikerült, kezdtünk egy közös vacsival a német nagyszüleivel a Lakomativ étteremben, amitől oda-vissza volt. Vonatok hozzák az italokat, ott mennek az asztalok között, tényleg nagyon menő volt és mindehhez nagyon finom volt a kaja is. Két nappal később a testvéreivel ünnepeltünk, akkor kapta meg a már fél éve emlegetett trolis tortáját is. A szülinapjának a napján pedig a Monopoliszba készültünk, de mivel zárva volt, így a Csodák palotájába mentünk. Talán még kicsi volt ehhez, de azért feltalálta magát 🙂 Közben persze csörgött a telefon, jöttek neki az üzenetek, aminek nagyon örült. Üröm az örömben, hogy megint volt aki elfelejtkezett róla – ráadásul közeli családtagok – , de hálistennek ez még csak nekem esett rosszul, neki még fel se tűnt. Majd jött a bónusz ajándék, a pozitiv covid-teszt. Elvittük az oviba másnap, készült arra hogy meg fogják őt is ünnepelni, de jött az email, hogy az óvónéni covid-os, hozzuk őket haza és mivel szipogott, ezért csináltunk neki egy tesztet .. két csík! Tudtuk, hogy valamikor utolér minket és tök hálás vagyok, hogy ez nem a szülinapja előtt történt.

Na de mi is történt … ovi .. hát még mindig szeretjük, nem is tudom, hogy ő szereti e jobban vagy mi. Hihetetlen kis közösség, belép az ember az ajtón és megcsap egyfajta nyugalom, szeretet és olyan megfogalmazhatatlan jó érzés. Mindenki mosolyog, mindenkinek van egy kedves szava, mindenki rugalmas és látszik, hogy nagyon szeretik a gyerekeket. Tényleg nagyon hálás vagyok ezért is, hogy megtaláltuk és hogy felvették ide. Az óvónénik meg tündérkirálylányok, mást nem is tudok rájuk mondani 🙂

Persze az élet nemcsak játék és mese, van itt hiszti is dögivel, amit hol jobban, hol rosszabbul viselek/viselünk. Valahogy úgy van, hogy én többször bírom a hisztit kezelni, viszont amikor olyan pillanatomban kap el, akkor viszont jobban robbanok. Tudom, hogy ebben még sokat kell javulnom és ilyenkor próbálok arra gondolni, hogy nekem is van szar napom, úgy neki is lehet és ilyenkor keménynek és következetesnek kell lenni, de szeretetet és biztonságot kell adni és a kettő együtt nagyon nehéz.

A nyelvek ragadnak rá, van olyan, hogy elkezd egy mesét nézni németül, majd átvált angolra és fel se tűnik neki, ugyanúgy nézi tovább, aminek én nagyon örülök, mert az agya mint a szivacs. Néha kicsit többet néz mesét mint kéne, de úgy vagyok vele, hogy amíg ezt nem magyarul teszi, addig belefér.

A kedvencei még mindig Peppa malac, TűzoltóSam, Bing, és bejött a képbe a kis mezei nyuszis mese, meg az Ifjú vadőr, illetve mesekönyvben nagy Anna, Peti, Gergő rajongó lett. Minden este és délben ezt kell olvasni ha itthon van, és nem csalhatok, mert rámszól ha valamit kihagyok 🙂

Amúgy délben még mindig alszik és haladás, hogy már nem kell odafeküdni mellé. Mondta, hogy ő már nagyfiú és csak kér egy puszit és menjek ki a szobából. Este még azért ott kell maradni, szokta mondogatni hogy fél egyedül, de ennél nagyobb baj ne legyen. Elég hamar elalszik, miután megbeszéltük, hogy mi volt aznap a legjobb dolog. És ha én nem kérdezem, akkor ő jön azzal, hogy “Anya, elmondhatom, hogy mi volt ma a legjobb dolog?”. Néha kis hülyeségeket mond, de próbálom arra tolni, hogy mindig történnek jó dolgok és erre kell fókuszálni és nem a rosszakra.

Az energiaszintje még mindig a egekben, többször volt, hogy elment Tomival futni, mármint ő bicajjal és a 11 km meg se kottyant neki. Gondoltuk hogy majd hazaér és kidől, de semmi, ugyanúgy pörgött tovább.

Játékai közül még mindig bármi jöhet, ami jármű. Órákig elvan a kis autóival vagy a vonataival, Felépít egy nagy sín-kavalkádot és jönnek mennek a vonatok, meg átmegy a hídon és tovább, a kreativitása határtalan.

A szókincsével sincs baj, néha olyanokat mond, hogy minden haragunk elszáll, vagy amikor nem kellene, akkor is elnevetjük magunkat rajta. És imádom. hogy lehet vele beszélgetni, véleményt alkotni és olyan meggyőződéssel tud bármit állítani, hogy néha minket is sarokba szorít. És még csak 4 éves .. mi lesz itt később. Még a szarkasztikus cinizmust kellene fejlesztenie egy kicsit, de majd talán az is jön idővel 🙂

Van egy lassan 4 éves gyerekünk, aki vagy beszél vagy énekel. Nincs köztes megoldás. És folyamatosan, megállás és pihenés nélkül. És bármilyen nyelven. A többség az magyar, a következő a német, de simán nekiáll angolul és franciául is. Épp ami eszébe jut. Ami amúgy nem rossz, csak amikor mi fáradtabbak vagyunk, akkor nehezen viseljük 🙂

Az ovit még mindig imádja, ahogy látjuk főként a nagyobb lányokkal barátkozik, Abigél és Karina a nagy szerelme, ahogy ő hívja az “Aliz-szerelmek”. Úgy tűnik, a bölcsis szerelmét, Alízt nem nagyon tudja elengedni 🙂 Megvolt az első fogadóóra, ahol csupa jót mondtak róla. Mondták, hogy értelmileg fejlettebb és érettebb a koránál, ami egyszerre jó is meg nehéz is, mert a nagyokkal akar mindent csinálni, de azért mégiscsak kicsiként van kezelve, és ezt nehezen viseli. Nagyon nyitott mindenre, mindent ki akar próbálni, és imád szerepelni, akár egyedül is. Ezen azért nem lepődtünk meg. 🙂 Sosem felejtem el, amikor elmondtam a csapatomnak, hogy Ubi érkezik, akkor összenéztek és mondták hogy remélik, hogy egy “sárga” (extrovertált és emberközpontú) gyerekem lesz 😀 Hát bejött. (én inkább introvertált és teljesitményfókuszú ember vagyok ezért mondták). Azért persze van hova fejlődnie, mint pl a hisztik, meg a türelmetlenség, de ezen azért próbálunk mi is segíteni neki, már amennyire tudunk, hisz mi is türelmetlen emberek vagyunk. Ez egy közös út, közös fejlődés. De szerencsére szuper óvónéniket kaptunk, akik segítenek neki (ebben is).

Programokkal továbbra is televagyunk és ezt is imádom benne, hogy mindenért lelkesedik, legyen az az Aeroparkban Ikarus-kiállítás, kirándulás a gyadai tanösvényen gyalog, bicajozás Szentendrére vagy a jolly joker a Vasúttörténeti park. Amikor nem megyünk sehova, akkor kérdezi is, hogy ma miért nem megyünk sehova, miért nem megyünk kirándulni. Pedig itthon is szeret lenni, órákig el tud lenni a vonataival, vagy kisautóival.

A bicaját már le kellett cserélnünk, mert bár nagyságilag nem nőtte még ki, de hiába tekert, alig haladt, igy kapott egy nagyobbat. Bár úgy tűnik, hogy még ez sem elég gyors neki. Amúgy nagyon büszke magára, főleg amikor látja, hogy a középsősök még pótkerékkel mennek, ő meg már lassan fél éve kétkeréken.

Lecseréltük az autós ülést is. Hollandiában kaptunk az autóhoz és nagyon bejött neki is, meg biztonságos is, úgyhogy arra jutottunk, hogy ideje hogy nagyfiús ülése legyen, így a következő 5-6 évre ez tökéletes lesz.

Végre, végre utaztunk. Egy évet csúszott ez a hosszúhétvége, és még mindig alig hiszem el, hogy sikerült elmenni Tomi hugáékhoz és egy szuperjó hétvégét eltölteni Hollandiában.

Próbáltunk olyan programot találni, ami gyerekes is, de felnőttes is, így arra jutottunk, hogy mivel pénteken korán érkezünk, elmegyünk valami gyerekparkba, ahol Ubi kiélheti magát. Pont útközben találtunk egyet és abszolút nem csalódtunk benne. Először húztam a számat a 25 euro-s belépőre a Julianatoren-be, de úgy jöttünk ki, hogy bőven megérte, hisz Ubi annyiszor felült mindenre ahányszor csak akart és egy magyar búcsúban a fele nem jött volna ki ennyiből. Egyálalán nem érzett félelmet, így ugyanúgy élvezte a csónakázást, mint a hullámvasutat vagy sötétben a szellemvasútat. Mivel nincs még 110 centi, ezért a legtöbbre nekünk is menni kellett vele, de amit csak lehetett, egyedül próbált ki.

Másnap délelőtt elmentünk Einkhuizenbe, várost néztünk, vásárolgattunk ebédeltünk, amit azért nehezebben viselt, főleg mikor már eljött az alvás ideje. Ilyenkor tényleg nagyon nehéz őt kezelni, de utána elmentünk az ottani Wonderlandbe és azonnal felébredt 🙂 Végig is pörögte a két órát 🙂 Csodálatos az a park is, van benne szórakoztató rész és állatkert mindez egy erdőben. Hazafele úgy bealudt a kocsiban, hogy csak átraktam az ágyba és aludt reggelig.

Vasárnap csak hármasban mentünk Giethoornba, ami arról híres, hogy autóval nem lehet bemenni a városba, csak hajóval vagy gyalog. Béreltünk egy kis motorcsónakot és azzal néztünk körbe. Ubinak is nagyon tetszett, főleg mikor odaülhetett Tomi mellé és ő is vezethetett. Eleinte bent voltunk a kis csatornákon, majd kimentünk a vízre, majd láttuk az egyik háznál, hogy be lehet öltözni holland népviseletbe és készítenek családi fotót. Sajnos az ilyenek a gyengéim, de szerintem az egyik legjobb emlék is, szóval nem volt kérdés, hogy bemegyünk és csináltatunk ilyet. 🙂 Mikor Ubi meglátott beöltözve olyan édesen szívből röhögött, hogy tudtam, hogy ez neki is bejön. Este még elment Nikivel kocsikázni, mert ő még sosem ült Miniben, ettől a teljes boldogsága meglett 🙂

Hétfőn már csak ott sétáltunk a környéken, elmentünk még Kampenbe körülnézni, és indultunk is a reptérre. Gyorsan eltelt ez a 4 nap, de amilyen fárasztó volt, olyannyira fel is töltött. Nagyon kellett már ez, hogy kimozduljunk innen és egy szavam sem lehet Ubira. A repülőutat nagyon jól bírta, annyi, hogy iszonyatosan sokat beszélt. Vagy énekelt vagy beszélt, inkább így mondanám és amikor viszont elfáradt, akkor vállalhatatlan lett a viselkedése és rengeteg türelem kellett hozzá, de mivel elég kemény tempót nyomtunk, így azt kell, hogy mondjam, hogy le a kalappal előtte. Most már tervezhetjük is a következő utunkat, bár elég sok minden van még idénre is, a jelenlegi tervek szerint jövőre sem fogunk unatkozni.

“A boldog élet titka, hogy mindig legyen előre lefoglalt utazásod” 🙂

Elballagott a már nem is olyan nagyon kicsi Minimanónk! 2 éve a bölcsiben pikkpakk eltelt és már lázasan készül az ovira, ahol vonat lesz a jele és nagyon kedvesen fogadta őt Zsófi néni és Meli néni.

Na de bölcsi .. Sokan nem értenek egyet a bölcsivel, mert jobb a gyereknek otthon, anya mellett, de én meg ezzel nem értek egyet. Annyival több lett, annyi mindenben fejlődött, amit tőlem nem kapott volna meg, mert itthon nem gyerekek között van és nem hozzáértő, türelmes felnőttek között. A legjobb döntés volt, hogy kicsit több mint másfél évesen beadtuk bölcsibe és ezt a bölcsit választottuk. Kicsi, családias, közel van, modern, tényleg nagyon szerettük. És főként most éreztük ezt, mikor ideiglenesen átköltöztek abba a bölcsibe, amit másodiknak jelöltünk meg. Őszintén örülünk, hogy felvették az első helyre. Nyilván ez sem volt tökéletes. Mármint Ubinak az volt, tényleg nagyon szerette, inkább én voltam elégedetlen a bölcsi-szülő kommunikációval, azzal, hogy egy fotóért könyörögni kellett kb, meg hisztis szülőt játszani, miközben látom más bölcsiben meg a mostani oviban ez hogy működik és mennyire belelátnak a gyerek életébe. De ennél nagyobb bajunk ne legyen, minden jó ha a vége jó, ahogy Ubi szokta mondani 🙂

Most pedig kezdődik egy új korszak, most már nagyfiúsan, új helyen, fókuszálva a német nyelvtudására.