Nagy fába vágtuk a fejszénket, hisz nekiindulunk a nagyvilágnak és 5 hónapra kiköltözünk Németországba.

A gondolat már régóta téma, még itthon voltam Ubival amikor mondtam, hogy menjünk ki, de Tomi a gyerekek miatt nem akart. Most már elég nagyok, illetve az idő is sürget minket és azt gondoljuk, hogy ez a legideálisabb időszak. Hisz már megszokta az ovit, és még nem nagycsoportos, amikor már az iskolára készülnének elő.

Gondolkodtunk Ausztriában, Németországban, de végül Gera maradt, ahol Tomi családja él. De persze ez azért nem ment ilyen egyszerűen, alap feltétel volt, hogy találjunk egy ovit, ahol befogadják őt 5 hónapra így is, hogy nem annyira tud németül. Tomi végül talált egyet, így elindult az ügyintézés. Aláírtuk a szerződést, egyeztettünk a munkahelyeinkkkel, hogy ezidő alatt dolgozhatunk e külföldről, egyeztettünk a jelenlegi ovival, hogy Iván visszajöhet e februárban és utána szépen beavattuk a családot a tervünkbe. Volt, aki jobban fogadta, volt a ki kevésbé, de most úgy gondolom, hogy 5 hónap gyorsan el fog telni, viszont ahhoz elég lesz, hogy Ubi magabiztosabban megtanuljon németül és az alapok meglegyenek. A cél az, hogy az ovi után is német közegben legyen és ne velünk, majd meglátjuk hogy ez mennyire fog működni . Majd jött a következő lépés, a lakáskeresés. Mindenképpen olyat szerettünk volna, ami közel van az ovihoz. A bútorozott nagyon drága volt, a bútorozatlannál meg meg kellett volna venni mindent, így sokáig vacilláltunk, hogy mi legyen. Aztán végül csak sikerült egy olyat találni, ami nagyon jó helyen van (10 perc séta az ovitól), bútorozott, van erkélye és tágas. Amikor már ez is pipa volt, jött, hogy az ovikezdéshez kell a két kanyaró-elleni oltás. Magyarországon az elsőt csecsemőkorban adják, a másodikat pedig felsőben. Németországban 5 éves korig meg kell lenni mindkettőnek. Először a háziorvos azt mondta, hogy ő nem adhatja be, kell a hivatalos oltási tanácsadótól egy megerősítés, akitől ez megérkezett, így úgy tűnt, hogy ez is rendben lesz. A háziorvos bekérte az ANTSZ-től, így május elején nagy sírások közepette ezt is kipipálhattuk.

A következő lépés már Németországban várt ránk, ahol be kellett regisztrálni a gyerekorvosnál, be kellett mutatkozni az oviban és elintézni a maradék adminisztrációt, megismerkedni az óvóbácsival, illetve bejelentkezni itteni lakosnak, mert Ubi csak igy tud itt oviba járni. Ezekkel is megvagyunk. Itt vagyunk a lakásunkban, Ubi ismerkedik a helyzettel, a környezettel, szokva a leendő életünket szeptembertől és azt gondolom, hogy nagyon jól tettük, hogy most erre rászántunk egy hetet, mert amikor augusztusban visszatérünk, már nem egy idegen közeg fogadja, hanem egy ismerős lakás, amihez már most emlékek kötik.

Gondolkodtam, hogy írjak e politikai gondolataimról, de végül arra jutottam, hogy szeretném ha lenne nyoma, hogyha egyszer majd visszanézem akkor itt legyen.

Szóval Választások 2022. Düh, csalódottság a két szó, ami most így hirtelen eszembe jutott. Nagy reményeink voltak, bár a végén, az utolsó héten már ott tartottunk, hogyha nem is lesz meg az ellenzéki többség, 2/3 tuti nem lesz. Hát lett .. nem is akármilyen kétharmad. Tomi volt szavazatot számlálni, meg ismerősök is, hihetetlen, hogy miket meséltek. Azt hittük, hogy majd aznap, vasárnap lesz elcsalva a választás .. nem .. ez már régen eldőlt azzal, hogy a vidéki emberek egy részéhez nem jutott el az információ és ott egy mantra ment, miszerint Viktorra kell szavazni. Amíg van olyan, aki olvasni sem tud, de szavaz, vagy aki bemegy és nem érdekli, hogy mi van a papíron, csak mutassák meg, hogy hol van Viktor, akire az x-re kell tenni, addig mit várunk? Hatalmas döbbenet volt, bár sokan azt mondták, hogy ezt sejteni lehetett. A másik pedig a csalódottság az ellenzékben, ami igazából nem is volt ellenzéki összefogás. Nyilván mindenki követett el hibát, de az igazi összefogásnál együtt nyerünk, együtt bukunk. Hát ez itt nem történt meg. Volt egy elemző aki azt mondta, hogy igazából jobb is, hogy nem nyertek és teljesen egyetértek vele. Borzalmas lett volna, hisz nem tudtak volna együtt dolgozni. Rettentő szomorú volt látni MZP-t egyedül a színpadon (ok, a családja ott állt mögötte – és ez az ő kérése volt) és ő vállalta egyedül a felelősséget. Két gerinces ember volt az egész csapatban,aki megvárta a beszédét és utána felmentek hozzá. Az összes több azt gondolom szégyellje el magát és tűnjön el a süllyesztőben, mert rájuk nincs szüksége a magyar embereknek. Nem tudom mit hoz a jövő, hogy fogunk ebből kimászni, maradunk e az országban vagy sok mindenki mással megyünk e mi is. Most jelenleg egyedül Donáth Annát látom, hogy elég erős, okos, nyitott és fiatal ahhoz, hogy csodát tegyen. Aztán meglátjuk, hogy alakul ..

Utazni akartunk, főleg én. Bárhova, ahol még nem voltunk. Bárhova, ahol jó idő van. Bárhova, ahol egy 4 éves is jól tudja magát érezni. Bárhova, ahol lehet jókat enni. A terv a március 15-ai hosszú hétvége lett volna és Portugália, vagy Görögország, de több ok miatt nem jött össze, így maradt Olaszország és Bari. És ismét bejött a közhely, hogy minden okkal történik, mert nagyon megérte, csodálatos 4 napunk volt.

Annyi különbség volt, hogy négyen mentünk, vittük Tomi kisebbik lányát és utólag ez is nagyon jó ötlet és döntés volt, ezentúl vele bármikor bárhova …

Bariba érkeztünk, de miután megkaptuk a kocsit, el is indultunk délnek, Monopoliba, ahol a szállásunk volt. Egy olívaültetvény közepén, pár kilométerre a várostól volt a villánk, ami bár gyönyörű volt, meg tágas, de hideg … és akkor az egyetlen negatívumon túl is vagyok. Még aznap este bementünk a városba, sétáltunk a tengerparton és gyűjtöttük az energiát.

Második nap Alberobelloba mentünk, ami a  tartomány egyik leghíresebb látványossága – a trullók kis, kúpos tetejű kunyhói borítják a vidéket. Elvarázsoltak minket ezek a kis manóházak, az egész hangulata a falunak és itt el is fogyasztottuk az első OLASZ fagyit és pizzát. Este szintén bementünk Monopoliba, ahol végre sikerült egy Aperolt is találni, bár elég hideg volt, de a feeling megvolt

Harmadik nap Polignano a Mare-ba mentünk, amit szintén mindenhol ajánlottak és jogosan. Ez a település egy sziklára épült, barlangokat vályt bele a víz, tényleg csodálatos. Vettünk helyi szárított paradicsomot, kóstoltunk többféle olajbogyót. Mennyire más ize volt, mint az itteni boltinak .. Itt is találtunk egy tökéletes éttermet, ahol mindenkinek sikerült helyi specialitást megkóstolnia és jól is laktunk vele. Majd miután chilleltünk a tengerparton a napsütésben, gondoltuk együnk egy fagyit, igyunk egy kávét, beültünk egy kávézóba. Kihozták a kávét, sütött a nap majd megjelent egy bácsi gitárral a kezében és elkezdte játszani az Italiano című számot. Itt volt az a pont, hogy na igen, megérkeztem Olaszország. Az volt A PILLANAT. Estére értünk haza és másnap már csak egy gyors séta és tízórai fért bele Bariban mielőtt indultunk a reptérre, de még ennünk kellett egy isteni finom Pasticciotti-t , ami az ottani tipikus sütemény (omlóstésztában sült vaniliás krémes süti).

Gyorsan eltelt a 4 nap, és talán elég is volt, legalábbis annyira biztosan, hogy feltöltődtünk, élményt szereztünk, kimozdultunk és hogy új helyeket fedeztünk fel. Ubi pedig szintén lobickolt az egészben, imádta a repülést, talpraesetten kérte a számlát, vagy vett magának fagyit. Akkor voltak csak gyengepontjai, amikor elfáradt, de amikor átesett a holtponton, ismét energiabomba volt. Nagyon büszke voltam rá, hogy délutáni alvás nélkül letolta a 4 napot, ahol több mint 10000 lépést tettünk meg naponta. Grazie mille Italia!

Jól ismert közhely, hogy mindent akkor kezdünk el értékelni, amikor már nincs. Ezért kell minden apróságnak örülni, minden apróságot megköszönni és értékelni, mert lehet hogy az később egy hatalmas nagy dologgá válik az életünkben.

Már több mint 3 hete kirobbant Ukrajnában a háború, mely az oroszok szerint csak békefenntartás (wtf), de amúgy meg az oroszok hatalmi játszmája, amiben már az egész világ részt vesz. Bár minket nem érint közvetlenül, de mégiscsak szomszédos ország, és ártatlan emberek válnak áldozatul. Ártatlan családok menekülnek apa nélkül, mert nekik ott kell maradni harcolni. Ártatlan gyerekek jövőjére nyomja rá a bélyegét, de legalább aki átjut a határon, annak talán lesz jövője. Borzalmas nézni a képeket, videókat és személyesen is tapasztalni, ahogy egy bőröndben az életükkel megjelennek, látni a szemükben a kétségbeesést és a segítségkérést. És ilyenkor óhatatlanul is felmerül bennünk, hogy mi lesz ha ez minket is elér? Ha nekünk is menni kell? Hova megyünk? Mit viszünk? Nyilván ami egy bőröndben elfér, de mi az a legfontosabb dolog? Iratok, pénz, valami emlék és ruha. Hisz minden más csak egy tárgy, ami az életüknek a része, de nem nélkülözhetetlen.

Kint voltam segíteni a Nyugatiban és nem megy ki a fejemből az a család, akik megérkezetek a fél 11-is vonattal (3 Anyuka, 5 gyerek) megálltak a bejárat mellett és láttuk rajtuk, hogy oké, első lépés megvan, de most hogyan tovább? Fáradtak voltak, de próbáltak erősek maradni. A két kisgyerek el is aludt a padon, meg anyukája ölében, de a többiek csöndben vártak és reménykedtek, hogy együtt maradhatnak és együtt folytathatják az útjukat tovább Bulgáriába. Még nem jutottam el oda, hogy ha eszembe jutnak, akkor ne kelljen visszatartani a könnyeimet. Szivem szerint akkor odamentem volna hozzájuk, és egyenként végigölelgettem volna őket, de ilyenkor mit tesz az ember? Odamegy és óvatosan megkérdezi, hogy miben segíthet, kérnek e teát, kávét, kérnek e a gyerekek egy Dörmit, banánt. Majd hátrébbáll és figyeli őket. Majd jött a megkönnyebbülés, mikor láttam, hogy elmentek és lett megoldás a problémájukra. Azóta is sokat gondolok rájuk, hogy vajon merre lehetnek, elérték e azt a helyet, ahol biztonságban vannak .

Persze ott van a kis 4 évesünk, aki iszonyatosan jó megfigyelő és nagyon jól összerakja a dolgokat, meg a körülötte lévő történéseket, így az ő kis nyelvén azért elmagyaráztuk neki, hogy mi történik, bevontuk őt is, mikor adományt vittük, annyira cuki volt, ahogy hozta a karton Dörmit és odaadta az adománygyűjtőknek, rendkívül büszke voltam rá, és ő is magára … és hát tapasztalta, hogy Apa vagy Anya este elmennek segíteni a menekülteknek. Volt, hogy küldött az Apjának még este üzenetet teljesen magától, hogy reméli, hogy a szomorú gyerekeknek nemsokára lesz megint házuk. Ilyenkor nyeltem a könnyeimet. Meg amikor mesélte a testvérének, hogy “jöttek a szegény, szomorú emberek vonattal, mert jöttek hozzájuk a csúnya emberek, ezért útra keltek és jöttek vonattal, mi meg vittünk nekik vacsorát.” Azt hiszem, hogy utoljára akkor sírtam ennyit, mikor szülés után megkattantam, és nem gondoltam, hogy ezzel az új élettel én happy leszek meg meg tudok birkózni a rám szabott feladatokkal.

Én tényleg nem értem, miért kell ilyen világban élnünk? Mire jó ez a hatalmi harc? Miért nem foglalkozik mindenki magával és a saját boldogságával? Miért kell még több és még több? Van egy mondás, hogy Isten (vagy legyen bárki) X-re játszik. Hát nagyon remélem, hogy aki ezt okozza, az minél előbb megkapja méltó büntetését és helyreáll a világ rendje.

Annyiszor nekiálltam, hogy megint írok így negyed év elteltével, de valahogy nem jött az ihlet. De muszáj megörökíteni az emlékeket és történéseket, hisz elfelejtem.

Próbálok visszafelé haladni. A szülinapja tök jól sikerült, kezdtünk egy közös vacsival a német nagyszüleivel a Lakomativ étteremben, amitől oda-vissza volt. Vonatok hozzák az italokat, ott mennek az asztalok között, tényleg nagyon menő volt és mindehhez nagyon finom volt a kaja is. Két nappal később a testvéreivel ünnepeltünk, akkor kapta meg a már fél éve emlegetett trolis tortáját is. A szülinapjának a napján pedig a Monopoliszba készültünk, de mivel zárva volt, így a Csodák palotájába mentünk. Talán még kicsi volt ehhez, de azért feltalálta magát 🙂 Közben persze csörgött a telefon, jöttek neki az üzenetek, aminek nagyon örült. Üröm az örömben, hogy megint volt aki elfelejtkezett róla – ráadásul közeli családtagok – , de hálistennek ez még csak nekem esett rosszul, neki még fel se tűnt. Majd jött a bónusz ajándék, a pozitiv covid-teszt. Elvittük az oviba másnap, készült arra hogy meg fogják őt is ünnepelni, de jött az email, hogy az óvónéni covid-os, hozzuk őket haza és mivel szipogott, ezért csináltunk neki egy tesztet .. két csík! Tudtuk, hogy valamikor utolér minket és tök hálás vagyok, hogy ez nem a szülinapja előtt történt.

Na de mi is történt … ovi .. hát még mindig szeretjük, nem is tudom, hogy ő szereti e jobban vagy mi. Hihetetlen kis közösség, belép az ember az ajtón és megcsap egyfajta nyugalom, szeretet és olyan megfogalmazhatatlan jó érzés. Mindenki mosolyog, mindenkinek van egy kedves szava, mindenki rugalmas és látszik, hogy nagyon szeretik a gyerekeket. Tényleg nagyon hálás vagyok ezért is, hogy megtaláltuk és hogy felvették ide. Az óvónénik meg tündérkirálylányok, mást nem is tudok rájuk mondani 🙂

Persze az élet nemcsak játék és mese, van itt hiszti is dögivel, amit hol jobban, hol rosszabbul viselek/viselünk. Valahogy úgy van, hogy én többször bírom a hisztit kezelni, viszont amikor olyan pillanatomban kap el, akkor viszont jobban robbanok. Tudom, hogy ebben még sokat kell javulnom és ilyenkor próbálok arra gondolni, hogy nekem is van szar napom, úgy neki is lehet és ilyenkor keménynek és következetesnek kell lenni, de szeretetet és biztonságot kell adni és a kettő együtt nagyon nehéz.

A nyelvek ragadnak rá, van olyan, hogy elkezd egy mesét nézni németül, majd átvált angolra és fel se tűnik neki, ugyanúgy nézi tovább, aminek én nagyon örülök, mert az agya mint a szivacs. Néha kicsit többet néz mesét mint kéne, de úgy vagyok vele, hogy amíg ezt nem magyarul teszi, addig belefér.

A kedvencei még mindig Peppa malac, TűzoltóSam, Bing, és bejött a képbe a kis mezei nyuszis mese, meg az Ifjú vadőr, illetve mesekönyvben nagy Anna, Peti, Gergő rajongó lett. Minden este és délben ezt kell olvasni ha itthon van, és nem csalhatok, mert rámszól ha valamit kihagyok 🙂

Amúgy délben még mindig alszik és haladás, hogy már nem kell odafeküdni mellé. Mondta, hogy ő már nagyfiú és csak kér egy puszit és menjek ki a szobából. Este még azért ott kell maradni, szokta mondogatni hogy fél egyedül, de ennél nagyobb baj ne legyen. Elég hamar elalszik, miután megbeszéltük, hogy mi volt aznap a legjobb dolog. És ha én nem kérdezem, akkor ő jön azzal, hogy “Anya, elmondhatom, hogy mi volt ma a legjobb dolog?”. Néha kis hülyeségeket mond, de próbálom arra tolni, hogy mindig történnek jó dolgok és erre kell fókuszálni és nem a rosszakra.

Az energiaszintje még mindig a egekben, többször volt, hogy elment Tomival futni, mármint ő bicajjal és a 11 km meg se kottyant neki. Gondoltuk hogy majd hazaér és kidől, de semmi, ugyanúgy pörgött tovább.

Játékai közül még mindig bármi jöhet, ami jármű. Órákig elvan a kis autóival vagy a vonataival, Felépít egy nagy sín-kavalkádot és jönnek mennek a vonatok, meg átmegy a hídon és tovább, a kreativitása határtalan.

A szókincsével sincs baj, néha olyanokat mond, hogy minden haragunk elszáll, vagy amikor nem kellene, akkor is elnevetjük magunkat rajta. És imádom. hogy lehet vele beszélgetni, véleményt alkotni és olyan meggyőződéssel tud bármit állítani, hogy néha minket is sarokba szorít. És még csak 4 éves .. mi lesz itt később. Még a szarkasztikus cinizmust kellene fejlesztenie egy kicsit, de majd talán az is jön idővel 🙂