Ez a hetünk nem pont úgy alakult, ahogy terveztük. Úgy kezdődött, hogy az utunk 8-9 óra helyett 14 óra lett egy közbejött virus miatt. Este 7-re érkeztünk meg és nem mondom, hogy nem voltunk fáradtak .. A fiúk elmentek pékáruért, mondtam, hogy hozzanak felvágottat is, majd láttam kipakolás közben, hogy hoztunk otthonról, hogy legyen első estére kajánk. Majd Tomi felhívott, hogy mit is kell még venni a pékáru mellett? Hát így.

És hogy mennyi cucc is fért be a mi csodautónkba? Hát ennyi 🙂 Ennek a felét sikerült is még aznap este elpakolni.

Második nap elindultunk nagybevásárlásra, mert bár sok mindent vettünk a múltkor is, de azért kellett frissáru meg egy-két tartós élelmiszer. Itt ért az első sokk. Rengeteg minden sokkal olcsóbb, vagy ha nem is olcsóbb, de sokkal sokkal nagyobb a választék. Csak néhány példa:

Mivel ez a – valószínűleg magyar – vírus engem is utolért, így kb bezárva töltöttem az első pár napot, de a fiúk azért mentek ide-oda. Első nap elmentek Tomi húgához, akinek a szomszédját Iván már az egy hónappal ezelőtti esküvő előtt megismerte, így már úgy kezdte, hogy ő Willihez megy, nem Monihoz 🙂 Mondta Tomi, hogy szó nélkül ment vele és játszottak, mintha semmi gondja nem lenne azzal, hogy ő nem tud annyira németül. Hasonló volt a gyerekorvosnál is, ahova szintén nem mentem velük, de Tomi nagyon büszke volt rá, hogy válaszolt a doktornő kérdéseire, és megkaptuk a zöldlámpát, hogy mehessen óvodába. Úgyhogy visszaszámlálás indul ..

És akkor az ősanyák most ne olvassanak tovább, mert jön a lelki része a hétnek, amikor is azt gondoltam, hogy Ivánnál az első nehézségek akkor jönnek, amikor elkezdi az ovit és leesik neki, hogy itt bizony nem az ő nyelvén beszélnek. Hát ez egy kicsit előbb érkezett és úgy, hogy váratlan pillanatokban agresszívvá vált, de csak felém. Azt mondta, hogy rám haragszik, de hogy miért, ezt nem tudja elmondani. Vicsorított, szorította a kezemet, rugdosott, csapkodott, durván visszabeszélt, és be kell vallanom, hogy volt olyan pillanat, amikor nálam is elszakadt a cérna és visszaütöttem, kiabáltam vagy erősebben megszorítottam. Nyilván ezek után meg lelkiismeret furdalásom volt, hisz ő csak a frusztrációját próbálta így levezetni és ezt nekem kellene okosabban kezelni, de nem mindig vagyok erős, türelmes és okos. Nagyon fura dolgok mehetnek végbe a lelkivilágában, mert közben meg mindent velem akar csinálni. Ezért is jó, hogy egy héttel előbb jöttünk (vagy ki tudja, hogy jó e), hogy így van időnk együtt, én is tudtam szabit kivenni, és kicsit meg tudjuk erősíteni, hogy jó lesz ez. Az a mondat már elhangzott a szájából hogy “Ez az otthon jobban tetszik, mint a másik ott Magyarországon”, szóval ez jó jel, de azért még kicsit tartok szeptember első 2-3 hetétől. Azt gondolom, hogyha azon túlleszünk, utána már nem lesz gond.

Azért a hétvégét sikerült jól lezárnunk, mert ma elmentünk bicajozni egy szomszéd településre. Ivánnak még a múltkor vettünk itt bicajt – mivel a sajátját kinőtte – mi meg hoztuk a sajátjainkat, így mivel ma már az eső sem esett, Tomi kinézett egy 10 km-re lévő kisvároskát és nekiindultunk. De beszéljenek helyettem a képek:

Kocsit bepakoltad? Van még valami? Pálinka? Bicajok? Kaját elraktad? Hűtőt kihúztad? Ablakok becsukva? Áramot lekapcsoltad? Akkor indulás!!!

Indul tehát a majdnem fél éves kalandunk, amit több, mint egy éve kitaláltunk, fél évig aktívan terveztünk, hogy minden meglegyen ovikezdésre és most eljött az idő, hogy bele is vágjunk.

Listán gyűjtöttünk mindent, amiről azt gondoltuk, hogy a félév alatt szükségünk lehet, gondolva arra, hogy jön a tél, lesz karácsony, lesz születésnap amikor sütni fogok és még mennyi minden egyéb hasznos apróságra lehet szükség. Azt hiszem, hogy a kocsinkat kimaxoltuk, Tomi szavaival élve, megérte alsóban sokat tetriszezni 🙂

Reméljük, hogy mikor január végén hazatérünk (mert igen, hazamegyünk), azt fogjuk mondani, hogy jó döntést hoztunk.
Szeretném ugyanúgy dokumentálni, mint 2005-ben a francia “kiruccanásomat”, hogy legyen lehetőségünk visszanézni a fontos pillanatokat így heti rendszerességgel beszámolok, hogy mi történt velünk és milyen is a német életünk.

Nagy fába vágtuk a fejszénket, hisz nekiindulunk a nagyvilágnak és 5 hónapra kiköltözünk Németországba.

A gondolat már régóta téma, még itthon voltam Ubival amikor mondtam, hogy menjünk ki, de Tomi a gyerekek miatt nem akart. Most már elég nagyok, illetve az idő is sürget minket és azt gondoljuk, hogy ez a legideálisabb időszak. Hisz már megszokta az ovit, és még nem nagycsoportos, amikor már az iskolára készülnének elő.

Gondolkodtunk Ausztriában, Németországban, de végül Gera maradt, ahol Tomi családja él. De persze ez azért nem ment ilyen egyszerűen, alap feltétel volt, hogy találjunk egy ovit, ahol befogadják őt 5 hónapra így is, hogy nem annyira tud németül. Tomi végül talált egyet, így elindult az ügyintézés. Aláírtuk a szerződést, egyeztettünk a munkahelyeinkkkel, hogy ezidő alatt dolgozhatunk e külföldről, egyeztettünk a jelenlegi ovival, hogy Iván visszajöhet e februárban és utána szépen beavattuk a családot a tervünkbe. Volt, aki jobban fogadta, volt a ki kevésbé, de most úgy gondolom, hogy 5 hónap gyorsan el fog telni, viszont ahhoz elég lesz, hogy Ubi magabiztosabban megtanuljon németül és az alapok meglegyenek. A cél az, hogy az ovi után is német közegben legyen és ne velünk, majd meglátjuk hogy ez mennyire fog működni . Majd jött a következő lépés, a lakáskeresés. Mindenképpen olyat szerettünk volna, ami közel van az ovihoz. A bútorozott nagyon drága volt, a bútorozatlannál meg meg kellett volna venni mindent, így sokáig vacilláltunk, hogy mi legyen. Aztán végül csak sikerült egy olyat találni, ami nagyon jó helyen van (10 perc séta az ovitól), bútorozott, van erkélye és tágas. Amikor már ez is pipa volt, jött, hogy az ovikezdéshez kell a két kanyaró-elleni oltás. Magyarországon az elsőt csecsemőkorban adják, a másodikat pedig felsőben. Németországban 5 éves korig meg kell lenni mindkettőnek. Először a háziorvos azt mondta, hogy ő nem adhatja be, kell a hivatalos oltási tanácsadótól egy megerősítés, akitől ez megérkezett, így úgy tűnt, hogy ez is rendben lesz. A háziorvos bekérte az ANTSZ-től, így május elején nagy sírások közepette ezt is kipipálhattuk.

A következő lépés már Németországban várt ránk, ahol be kellett regisztrálni a gyerekorvosnál, be kellett mutatkozni az oviban és elintézni a maradék adminisztrációt, megismerkedni az óvóbácsival, illetve bejelentkezni itteni lakosnak, mert Ubi csak igy tud itt oviba járni. Ezekkel is megvagyunk. Itt vagyunk a lakásunkban, Ubi ismerkedik a helyzettel, a környezettel, szokva a leendő életünket szeptembertől és azt gondolom, hogy nagyon jól tettük, hogy most erre rászántunk egy hetet, mert amikor augusztusban visszatérünk, már nem egy idegen közeg fogadja, hanem egy ismerős lakás, amihez már most emlékek kötik.

Gondolkodtam, hogy írjak e politikai gondolataimról, de végül arra jutottam, hogy szeretném ha lenne nyoma, hogyha egyszer majd visszanézem akkor itt legyen.

Szóval Választások 2022. Düh, csalódottság a két szó, ami most így hirtelen eszembe jutott. Nagy reményeink voltak, bár a végén, az utolsó héten már ott tartottunk, hogyha nem is lesz meg az ellenzéki többség, 2/3 tuti nem lesz. Hát lett .. nem is akármilyen kétharmad. Tomi volt szavazatot számlálni, meg ismerősök is, hihetetlen, hogy miket meséltek. Azt hittük, hogy majd aznap, vasárnap lesz elcsalva a választás .. nem .. ez már régen eldőlt azzal, hogy a vidéki emberek egy részéhez nem jutott el az információ és ott egy mantra ment, miszerint Viktorra kell szavazni. Amíg van olyan, aki olvasni sem tud, de szavaz, vagy aki bemegy és nem érdekli, hogy mi van a papíron, csak mutassák meg, hogy hol van Viktor, akire az x-re kell tenni, addig mit várunk? Hatalmas döbbenet volt, bár sokan azt mondták, hogy ezt sejteni lehetett. A másik pedig a csalódottság az ellenzékben, ami igazából nem is volt ellenzéki összefogás. Nyilván mindenki követett el hibát, de az igazi összefogásnál együtt nyerünk, együtt bukunk. Hát ez itt nem történt meg. Volt egy elemző aki azt mondta, hogy igazából jobb is, hogy nem nyertek és teljesen egyetértek vele. Borzalmas lett volna, hisz nem tudtak volna együtt dolgozni. Rettentő szomorú volt látni MZP-t egyedül a színpadon (ok, a családja ott állt mögötte – és ez az ő kérése volt) és ő vállalta egyedül a felelősséget. Két gerinces ember volt az egész csapatban,aki megvárta a beszédét és utána felmentek hozzá. Az összes több azt gondolom szégyellje el magát és tűnjön el a süllyesztőben, mert rájuk nincs szüksége a magyar embereknek. Nem tudom mit hoz a jövő, hogy fogunk ebből kimászni, maradunk e az országban vagy sok mindenki mással megyünk e mi is. Most jelenleg egyedül Donáth Annát látom, hogy elég erős, okos, nyitott és fiatal ahhoz, hogy csodát tegyen. Aztán meglátjuk, hogy alakul ..

Utazni akartunk, főleg én. Bárhova, ahol még nem voltunk. Bárhova, ahol jó idő van. Bárhova, ahol egy 4 éves is jól tudja magát érezni. Bárhova, ahol lehet jókat enni. A terv a március 15-ai hosszú hétvége lett volna és Portugália, vagy Görögország, de több ok miatt nem jött össze, így maradt Olaszország és Bari. És ismét bejött a közhely, hogy minden okkal történik, mert nagyon megérte, csodálatos 4 napunk volt.

Annyi különbség volt, hogy négyen mentünk, vittük Tomi kisebbik lányát és utólag ez is nagyon jó ötlet és döntés volt, ezentúl vele bármikor bárhova …

Bariba érkeztünk, de miután megkaptuk a kocsit, el is indultunk délnek, Monopoliba, ahol a szállásunk volt. Egy olívaültetvény közepén, pár kilométerre a várostól volt a villánk, ami bár gyönyörű volt, meg tágas, de hideg … és akkor az egyetlen negatívumon túl is vagyok. Még aznap este bementünk a városba, sétáltunk a tengerparton és gyűjtöttük az energiát.

Második nap Alberobelloba mentünk, ami a  tartomány egyik leghíresebb látványossága – a trullók kis, kúpos tetejű kunyhói borítják a vidéket. Elvarázsoltak minket ezek a kis manóházak, az egész hangulata a falunak és itt el is fogyasztottuk az első OLASZ fagyit és pizzát. Este szintén bementünk Monopoliba, ahol végre sikerült egy Aperolt is találni, bár elég hideg volt, de a feeling megvolt

Harmadik nap Polignano a Mare-ba mentünk, amit szintén mindenhol ajánlottak és jogosan. Ez a település egy sziklára épült, barlangokat vályt bele a víz, tényleg csodálatos. Vettünk helyi szárított paradicsomot, kóstoltunk többféle olajbogyót. Mennyire más ize volt, mint az itteni boltinak .. Itt is találtunk egy tökéletes éttermet, ahol mindenkinek sikerült helyi specialitást megkóstolnia és jól is laktunk vele. Majd miután chilleltünk a tengerparton a napsütésben, gondoltuk együnk egy fagyit, igyunk egy kávét, beültünk egy kávézóba. Kihozták a kávét, sütött a nap majd megjelent egy bácsi gitárral a kezében és elkezdte játszani az Italiano című számot. Itt volt az a pont, hogy na igen, megérkeztem Olaszország. Az volt A PILLANAT. Estére értünk haza és másnap már csak egy gyors séta és tízórai fért bele Bariban mielőtt indultunk a reptérre, de még ennünk kellett egy isteni finom Pasticciotti-t , ami az ottani tipikus sütemény (omlóstésztában sült vaniliás krémes süti).

Gyorsan eltelt a 4 nap, és talán elég is volt, legalábbis annyira biztosan, hogy feltöltődtünk, élményt szereztünk, kimozdultunk és hogy új helyeket fedeztünk fel. Ubi pedig szintén lobickolt az egészben, imádta a repülést, talpraesetten kérte a számlát, vagy vett magának fagyit. Akkor voltak csak gyengepontjai, amikor elfáradt, de amikor átesett a holtponton, ismét energiabomba volt. Nagyon büszke voltam rá, hogy délutáni alvás nélkül letolta a 4 napot, ahol több mint 10000 lépést tettünk meg naponta. Grazie mille Italia!