Ismerős az érzés, amikor úgy érzed, hogy a tested elfáradt és hiába van kint csodálatos idő és tudod, hogy jó lenne kimenni kirándulni, bicajozni vagy csak sétálni, de nincs erőd és jól esik a kanapén feküdni egész nap és sorozatot nézni? Na nálunk így indult a hét. Mivel Iván Omival volt, ezért mi kirándulást terveztünk, de leragadtunk a Császárné című sorozatnál és teljesen beszippantott minket. És mindehhez chipset meg csokit ettünk és pezsgőt ittunk. Mi más kellene egy lusta-naphoz? 🙂

Iván meg addig kiválóan szórakozott Omival és Opa Michaval a modellvasút-kiállításon. Mivel időben odaértek és még nem voltak sokan, így kipróbálhatta a vonatvezetést is, sőt még oklevelet is kapott.

November 1 itt nem volt ünnepnap, így Iván ment oviba, mi meg dolgoztunk. El nem tudom mondani, hogy milyen jó volt. Se meeting, se chat senkivel, csak a kis file-ok és nyugodtan lehetett haladni meg dolgozni.

És ha már november, az már majnem december, úgyhogy szerintem nincs korán elkezdeni a karácsonyi készülődést 🙂 Mivel itt minden az akciókra épül, ezért már van táblázatom, ahol vezetem, hogy hol mi mennyibe kerül, mert hatalmas különbségek vannak a Mikuláscsomagba való dolgoknál. Közben meg az euro visszatért 400 közeli állapotra. Emlékszem, hogy mennyire kivoltunk amikor 430 fölé ment és hogy örültünk 2 hete, mikor 418 lett. De orosz rulett az egész, meg murphy. Ha nem váltottunk volna, akkor tuti visszagyengül, váltottunk, így erősödött. Így jártunk 🙁

Pénteken az oviban szünet volt, így Marioval meg Kerstinnel töltötte a napot, ahol istenien érezte magát. Játszottak egész nap, dominót építettek, délután meg játszóterezés volt. Annyira jó, hogy ők nyitottak Ivánra, meg hogy velük legyen, ezek érnek a legtöbbet.

Hétvégén egy jótékonysági faültetésre mentünk. Az itteni Klinika szervezte, Wald-Klinikum a neve (erdei kórház), és van egy terület, ahol kivágták a fákat és most a helyére ültettünk újakat. Eredetileg mivel 2100 dolgozója van, 2100 fát terveztek ültetni, de végül nem tudták, hogy hányan lesznek, igy csak kb 800 fa lett szétültetve, de nagyon jó családi program volt, ahol mi is tettünk a környezetért valamit. Iván először mondta, hogy ez unalmas lesz és neki ehhez nincs kedve, de utána meg úgy jöttünk el, hogy ez nagyon tetszett neki és milyen jó volt, hogy ő is ásott, meg fát ültetett. Talán ha ilyen korban elkezdjük neki a környezettudatos nevelést (mondjuk ezt már régen elkezdtük), akkor felnőtt korára is ez fontos lesz az életében.

A héten lehűlt a levegő, főleg éjszaka így meghoztuk a döntést, hogy bekapcsoljuk a fűtést. Elég parában vagyok attól, hogy itt iszonyú drága a rezsi, és emiatt húztuk, de mindig eszembe jut ilyenkor Apukám bölcsessége, hogy inkább fűtésre költsünk, mint gyógyszerre. Tudom, hogy az otthoni 24-25 fok sem egészséges, de akkor sem szeretem a 22 fok alatti hőmérsékletet. És lassan előkerülnek a téli kabátok is 🙁

Ez a hét arról szólt, hogy utazunk. Legalábbis nekem. 2 napot még dolgoztam, meg Iván is ment oviba, Tomi meg a gyerekekkel volt, na de szerdán reggel reggeli után útnak indultunk. Mivel a gyerekek gépe pénteken korán reggel indult és amúgy is akartunk menni velük valahova, így adta magát, hogy menjünk Berlinbe, főleg, hogy én még sosem voltam. Így elköszöntünk a családtól és elindult a telikocsi északnak.

Majdnem 3 órás utazás után megérkeztünk Potsdamba, a szerdai helyszínre, letettük a kocsit a főpályaudvarnál és elindultunk gyalog felfedezni a várost. Bár a többiek már voltak ott, de nem bánták az ismétlést. Nyilván egy játszóteret is útba kellett ejteni hozzá, de addig is pihentük, meg élveztük a gyönyörű őszi időt. A cél a Schloss SansSouci volt, amiről olvastam is, hogy muszáj megnézni, meg nekem is nagyon tetszett. Nyilván ide is úgy indultunk el, hogy előre megnéztem, milyen látnivalók vannak.

Miután kifotózkodtuk magunkat a dómnál, elindultunk tovább először nagyobb forgalmasabb utcán, majd sétálóutcán, nézelődtünk, bementünk boltokba, majd megjelent előttünk egy csodaszép őszi szinekben pompázó park. Vicces volt, mert Ivánnak azonnal beugrott, hogy tavaly ilyenkor volt a fotózás Fruzsival és mondta, hogy csináljak róla olyan képeket amiket Fru csinált róla 🙂 És miután ez már dél körül volt, nála ilyenkor kezd először leengedni az elem, muszáj volt lefoglalni, versenyezni vagy bármivel motiválni, hogy feljussunk a kastélyhoz.

Miután ezt megnéztük, még beültünk egy kávézóba és élveztük a napsütést meg a meleget, majd el is telt a délután. Este megérkeztünk a szállásra, amit Berlin külvárosában foglaltunk, közel a reptérhez, hogy pénteken gyorsan kiérjenek és azt hiszem mindenki ki is dőlt. Egy mindennel felszerelt hatalmas lakás volt egy kertes ház tetőterében, egy hatalmas szoba a gyerekeknek, és egy nekünk. Tökéletes választás volt.

Másnap viszonylag időben kellett kelni, mert 10-re volt jegyünk a berlini Tv-toronyba. Ide csak négyen mentünk fel és mert a két fiú tériszonyos, és először húztam is a számat, hogy milyen sokba kerül, de Tomi meggyőzött, hogy nem jövök mindennap Berlinbe és ez is olyan látványosság, amit vétek lenne kihagyni. Mivel tiszta volt az idő, így beláttuk az egész várost.

Ezután már hatan folytattuk az utunkat, alaposan megtervezve, mert 1-re kellett a Reichstag-hoz érnünk. Bár ezen a héten karbantartás miatt nem lehetett bemenni, de a tetőteraszra felmehettünk és azért onnan se volt rossz a kilátás. De útközben még láttuk a Dómot, és természetesen útba ejtettük a Brandenburgi-kaput. Fura, hogy amikor az ember képeket lát róla, mennyire másmilyennek képzeli. Én pl sokkal nagyobbnak.

Innen mentünk a Reichstagba, majd eljött az idő, amikor mindenkinek jelzett a gyomra, hogy most már enni kellene valamit. Itt konkrét elképzelések voltak, currywurst és döner, úgyhogy elmentünk a főpályaudvarra a már bejáratott helyre, kiültünk a vízpartra és megettük az óriási adag ebédünket.

Majd folytattuk utunkat a Checkpoint Charlie-hoz, ami a keleti és nyugati terület közötti egyik határállomás volt és emlékhelynek megmaradt. Itt láttuk a régi berlini fal helyét, meg más emlékfalakat is. Majd innen már útba esett a Ritter Sport csokibolt. Eredetileg úgy terveztem, hogy részt veszünk egy csokikészítő foglalkozáson ahol mindenki elkészítheti a saját csokiját, de miután 15 euro volt fejenként, arra jutottunk, hogy ezt a pénzt inkább másra költjük, így csak vásároltunk mindenféle csokikat magunknak meg már ajándékba is, hisz jön a karácsony.

Ezután még ittunk egy kávét ( az én elsőm a csatornában kötött ki, olyan rossz volt), majd elindultunk visszafele, mert Ubi még az elején kinézett magának egy villamost, így azt muszáj volt megvásárolnia, mint berlini souvenir.

Nagyon jó nap volt, nagyon tetszett Berlin és jó volt így gyalog felfedezni a várost, meg a történelmét. És megint bebizonyosodott, hogy mennyire más egy ilyen élmény, ha szép idő van, Berlin felkerült a “kedvencek” listára.

Péntek reggel a fiúk kivitték a gyerekeket a reptérre, majd visszajöttek, megreggeliztünk és gondoltuk, hogy még hazafele megállunk valahol, ez pedig Schwielowsee volt, ami egy tópartján fekszik és kis nyugodt üdülőfalu-féle. Ittunk egy kávét, energiát gyűjtöttünk és rákészültünk a majdnem 3 órás hazaútra.

4 körül értünk haza és kb egy órán volt rápihenni az esti programra, mert az oviban ekkor volt a lámpásfelvonulás, ezt pedig nem szerettük volna kihagyni, szerettük volna, ha Ubi látja, hogy itt milyen és ezzel is gyűjti az ovis emlékeit. Az otthonihoz képest teljesen más volt, ráadásul biztos hozzájárult, hogy én már nagyon fáradt voltam, de végigsétáltuk a menetet. Itt fúvószenekar húzta a talpalávalót, az ovitól indultunk és itt a lakótelepen tettünk egy nagy kört. Ahogy sötétedett, egyre szebb volt a látvány, viszont az élményt nagyban rontották a szülők, aki a tömeg közepén úgy érezték, hogy rá kell gyújtaniuk, vagy épp olyan duft-tal rendelkeztek, hogy inkább próbáltuk elkerülni őket. Ubinak nagyon tetszett és igazából ez volt a lényeg.

Hétvégére semmit nem terveztünk, csak pihenést, sétát meg feltöltődést. Vasárnap délután ment el Iván Omival, mi pedig beváltottuk a Tomi szülinapjára kapott mozi-kupont. A Beugró a paradicsomba című filmet néztük és nagyon menő volt, kaptunk egy pohár pezsgőt, kaptunk egy tál nasit (sós és édes) meg még egy alkoholmentes italt. Vicces volt, mert eléggé javítottuk a mozi nézőinek átlagéletkorát. Viszont a film nagyon cuki volt, imádom együtt Julia Robert és George Clooney párosát, még így is, hogy azért nem értettem teljesen a film szövegét, na de majd megnézem egyszer magyarul is.

Ezt a hetet én kezdtem betegen. Már szombaton éreztem, hogy nincs erőm, vasárnap jött a fejfájás, hétfőtől meg beindult a köhögés meg nátha. Ez eléggé meghatározza a napot, a hangulatot, a türelem szintjét. Így volt ez hétfőn este is, amikor csodás idő volt, így ovi utána hazajöttünk és még lementünk kisautózni. Iván reggel korán kelt, délben nem aludt így egy idő után borítékolható volt, hogy le fog merülni az elem. A vacsoránál borult is a bili egy hülyeség miatt és ismét jött a fél órás ördögűzés. Gyűlölöm ezeket, mert nincs ráhatásom, ilyenkor nincs tudatánál, úgyhogy csak annyit tudok tenni, hogy valamennyire lefogom, hogy ne tegyen kárt se magában, se a környezetében. Mikor lenyugodott, már megint cukibéka volt, de az a fél óra az ilyenkor kegyetlen.

Kedden Néra ment érte az oviba, utána mentek hozzájuk, játszottak és igazából már a is nagyon jó, hogy németül beszélgetnek, ezzel is fejlesztve, meg legalább nemcsak minket lát. Szerdán megint én mentem érte, és este meg is beszéltük, hogy nagyon cuki volt egész délután, játszottunk, sütit sütöttünk, majd megfestettük a testvéreinek a táblát, majd megvacsoráztunk, magától szólt, hogy inkább megfürdik előtt, majd megnézte a Nanny McPhee-t és mondta, hogy megy aludni. Nem tudom, min múlik, hogy milyen napja van, de ezekből szeretnék még sokat-sokat, mert ilyenkor annyival egyszerűbb vele az élet. Csütörtökön Omi ment érte, amit már nagyon várt, mert nagyon szeret vele/nála lenni. Ott is vacsorázott náluk.

Az oviban mondta, hogy nincs Christoph, mert suliban van, de fura mód, nekünk szülőknek egy szót sem szóltak, hogy másik óvónéni van. De boldogan mondta, hogy örül, hogy van óvónénije is, nemcsak óvóbácsija.

A hét igazából már akörül forgott, hogy jöttek a testvérei és arra készült. Számolta, hogy mennyit kell aludni, megcsináltuk a táblát, amit vitt magával a reptérre. Azért van rajta ez a felirat, mert mikor kicsi volt, mindig azt mondta rájuk, hogy ők a “tefféreim” és ez rajta is maradt. Diktálta, hogy milyen színekkel írjuk a betűket, meg csináltuk krumplinyomdát és azzal tolta rájuk a szívecskéket.

Eljött a szombat reggel fél5, 10 perc alatt elkészült annyira izgatott volt, hogy szó nélkül öltözött fogat mosott és már indultak is. Berlin azért jó messze van tőlünk, ezért is kellett időben elindulni, de szerencsére nem volt semmi, és időben odaértek. Bár azért durva, hogy ők korábban indultak innen a reptérre, mint a gyerekek Vecsésről.

Addig én nekiálltam a tortát összerakni, ami elég nagy challenge volt, mert péntek délután megsütöttem az alját és kb azzal a lendülettel dobhattam volna a kukába, mert összeesett és használhatatlan lett, így nekiálltam újat sütni. Összeszedtem minden tudásomat, mert reggel még nem láttam, hogy hogy lesz ebből az, amit kitaláltam. Szerencsére sikerült és a Rita is örült neki, meg finom is lett. A teteje málnás joghurttorta volt, az alja meg sakktorta.

Pont azon gondolkodtam, hogy mióta én ebben a családban vagyok – az esküvőt leszámítva, ahol volt még 100 ember – még sosem voltunk így együtt, hogy minden gyerek, minden felnőtt a párjával is együtt volt. Jó volt találkozni mindenkivel még ha csak rövid idő is volt. Ráadásul Nikiék meglepetésnek jöttek, vagyis a gyerekek nem tudtak róla, úgyhogy ez külön jól jött ki és minden gyerek nagyon örült nekik. De azért kijöttek a különbözőségek, különböző gondolkodások és tisztán látszott, hogy mindannyian mennyire mások vagyunk.

Vasárnap a fiúk délelőtt elmentek bicajozni, meg játszózni, majd Ominál ebédeltünk, viszont mivel Ubi nagyon korán kelt, ezért mondtuk, hogy muszáj aludni, így mi vele hazajöttünk. Jó is volt, mert aludt egy nagyot, így Moniékhoz már frissen és cukin érkezett. Moni csinált édeskrumplis-pitét, ami azért volt fura, mert sütit még nem ettem belőle, mi mindig csak megsütjük, de nagyon finom volt, majd otthagytuk a fiatalokat és mi elmentünk sétálni. Úgy voltam vele, hogy faragtam elég tököt az elmúlt években, most átadom a stafétát, meg jól is esett a friss levegőn venni. A fiatalok pedig ezzel vártak minket, úgyhogy kezdődhet a Halloween-i időszak.

Továbbra is jönnek a kérdések, hogy “és milyen Németország”? “milyen a német élet?” “megszoktad már?”. Nem is kellett gondolkodnom, hogy rávágjam, hogy persze. Fura e, hogy vasárnap zárva vannak a boltok? Nem, annyira jó nyugalom van, hogy a jót mindig könnyebb megszokni. Az első 1-2 hétben volt fura, de minden tervezés kérdése, viszont így van idő pihenni és tényleg olyan nyugalom és csönd van az egész városban, hogy jobb ez így. A másik ami fura lehetne, hogy itt a legtöbb üveg (az ásványvizes is) visszaváltós. Na ez egy kicsit nehezebben megszokható, hisz ha megisszuk volt, hogy azonnal nyomtuk össze és dobtuk a műanyagos kukába 🙁 De ezt is megtanultuk. Viszont mivel van erkélyünk, van biokukánk és már gondolkodtunk, hogy otthon ezt hogy tudnánk továbbvinni. Amit nehéz megszokni, hogy az autósok semmibe veszik a gyalogosokat és tisztelet a kivételnek, de nem állnak meg a zebránál. Illetve fura, hogy bemegyek az óvodába, köszönök az ottlévő szülőknek és átnéznek rajtam. Na ezeket nehéz megszokni.

A hét nyugisan indult. Hétfőn ovi után elmentünk Omihoz, aki még kicsit gyengélkedett, így meglátogattuk, sétáltunk vele egyet és élveztük az ősz csodás színeit. Végigmentünk a folyó partján, gesztenyét szedtünk és belefért még egy kis játszóterezés is.

Kedden délután jókedvűen jött haza, mert megbeszéltük, hogy kekszet sütünk. Kapott a nagynénjétől mancsőrjáratos kekszkiszúrót, én begyúrtam neki a tésztát reggel, így este bátran nekiesehetett. Imádom, hogy szeret sütkérezni, bár azért a türelme véges, de egyre tovább bírja és mindent IS ő akar egyedül csinálni.

Szerdán még nyugisabb nap volt, hazajöttünk az oviból, lepakoltunk és elmentünk sétálni, meg zöldséget vásárolni, miközben beszélgettünk. Szándékosan nem is akartunk más programot, hogy tudjon itthon is lenni, meg játszani. Azt vettük észre, hogyha teletoljuk a hetet programokkal, akkor hétvégére annyira elfárad, hogy már nem lehet vele bírni, pláne nem elmenni bárhova.

Csütörtökön úgy alakult, hogy Omi ment érte, meg Mario és volt nagy boldogság, mert elmentek megnézni Marioék lakóautóját, sőt ki is próbálhatta. Örültem neki nagyon, hogy ők mentek érte, mert úgy érzem, hogy a kezdeti lelkesedés a család részéről kicsit alábbhagyott. Remélem azért ez visszatér majd. Amúgy aznap az ovisokkal “kirándulni” mentek, ami azt jelentette, hogy kimentek a szomszédos parkba, meg játszóra és ott voltak nekik ügyességi feladatok. Azt ott készült fotókon vettük észre, hogy nem a normális kabátjában van, hanem az esőkabátjában, ami azért ebben az időben már kevés. Állítása szerint mindenki így öltözik. Majd kiderült, hogy mégsem. Mondta, hogy most már Sana is a szerelme, nemcsak Lídia, és ha felnőtt lesz, akkor még több csaja lesz ..

Péntek reggel megkérdeztem, hogy szeretné e, hogy együtt menjünk érte, amire fülig érő szájjal válaszolta, hogy IGEN! Otthon is nagyon szerette, ha együtt mentünk és ha meg tudtuk oldani, akkor ezeket péntekekre időzítettük, így volt időnk akár csavarogni is. Van mellettünk egy trafik és mondta, hogy ő szeretne bemenni gumicukrot venni. Mondtuk, hogy két cent van nálunk és oda is adtuk, hogy hát menjen be és kérdezze meg, hogy kap e érte valamit. Gondoltuk, hogy nem és majd jön vissza, de tévedtünk, a boltos jófej volt és kapott 🙂 Volt is öröm egy rövid ideig, viszont nem tudjuk mi van a gumicukorban, de olyan hisztit letolt utána, hogy le kellett fogni és hiába próbáltuk megnyugtatni, nem sikerült. Majd kb fél óra múlva, ahogy jött ez a hiszticunami, úgy el is múlt. És ami durva, hogy mikor este rákérdeztem, akkor nem emlékezett semmire.

A hétvége nyugisan telt. Szombat délelőtt ismét bolhapiacra mentünk, ahol csak Iván vásárolt magának, most épp mezőgazdasági járműveket és tényleg jó áron, úgyhogy megint büszke volt magára. Délután meg kiment a kertbe Omiékkal, húst sütöttek, tüzet csináltak, miközben motorozott. Mondanom sem kell, hogy minden ruhája ment a mosógépbe, annyira büdös volt. Vasárnap délelőtt elmentünk kirándulni a közeli erdőbe. Bár elvileg napsütést írt, meg egy ponton elkezdett cseperegni az eső, de végül napmentes és esőmentes sétánk volt. Gyönyörű az erdő ilyenkor, nem lehet vele betelni és talán egy hét múlva még csodálatosabb színei lesznek.

Délután alvás után megint jöttek érte Omiék és elvitték a búcsúba. Nem nagyon kellett győzködni, dzsodzsemezett, óriáskerekeztek, evett életében először vattacukrot és minden kívánságát teljesítették. Kell ennél több egy gyereknek?

Nem tudom hányszor kezdem még úgy, hogy ez a hét nem úgy kezdődött, ahogy terveztük . Vasárnap éjszakára Iván betaksonyosott, végignyögte az éjszakát, nem kapott levegőt, így várható volt, hogy a hétfői programunknak lőttek. Mivel Németországban ünnepnap volt, ezért egy halom program volt és szerettünk volna a változatosság kedvéért Tűzoltónapra menni. Így ez elmaradt, helyette pizsinap volt, teával, orrszívással, vitaminokkal és maratoni mozinappal. Naív voltam és reméltem, hogy 1 nap alatt átmegy rajta és mehet oviba kedden, hát tévedtem. A kedve jó, de orrfolyással nem veszik be az oviba, meg nem is akartuk vinni, nehogy még valamit összeszedjen, vagy ő megfertőzzön bárkit.

Kedden itthon maradt velünk, de elég durva volt a helyzet. Nekünk dolgozni kellett, ő meg rosszul viselte, hogy nem foglalkozik vele senki, így óriási hiszti volt, és még az is elhagyta a száját, hogy ő inkább oviba akar menni.

Szerdán elment Tomi nagybátyjáékhoz, ahol nagyon jól érezte magát és semmi gondja nem volt azzal, hogy ők nem beszélnek magyarul. Ott meg nagyon jó dolga volt, szedtek makkot meg gesztenyét, azt elvitték az állatkertbe, ott vonatoztak, majd otthon játszottak, délután meg elmentek játszótérre. Este lefekvés után folyamatosan is mesélt és mikor mondta, hogy nem tud aludni, én meg a szokásosat, hogy akkor gondolj valami szépre akkor csak annyit mondott hogy “arra gondolok, hogy holnap is szeretnék a Marioékhoz menni”. 🙂

Miközben ő jól szórakozott, mi követtük az otthoni eseményeket, a tanársztrájkot. Rossz ilyenkor messze lenni, mert ott lettünk volna a tömegben, ahogy ott voltunk tavasszal is. Jó volt látni, hogy megmozdulnak a diákok, kiállnak a tanáraikért és a könnyeimet nyeltem, mikor láttam olyat képet, ahol egy apuka tartja a gyerekét azzal a felirattal hogy “és engem ki fog tanítani?”. Mert ugyanez a kérdés van bennünk is. Mire Iván iskolába kerül, ki fogja tanítani? És hogyan, mire, milyen körülmények között? És ez is azon fontos pontok közé tartozik, amiért nagyon elgondolkodunk, hogy ha iskolás lesz, nem maradunk otthon. Az ő jövője miatt. Szeretném hinni, hogy addigra lesz változás.

Csütörtökön szerencsére már ment oviba és mivel nekem sokáig meetingeim voltak Tomi ment érte, így elmentek még a városba bicajozni. Pénteken mikor jöttünk hazafele, próbáltam kérdezgetni, hogy mi volt az oviban, de mondta, hogy semmi. Kérdeztem, hogy foglalkozások? Nem, csak játszottak. Fura is volt, mert mégiscsak középsősök, és ki van zárva, hogy nem csinálnak semmi fejlesztőprogramot. Egy különbség pl az otthoni ovihoz képest, hogy ott az óvónők mindent dokumentálnak és minden hét végén kapunk egy fotóalbumot, amiben láttuk, hogy mennyire színesek a napjaik. Itt is alá kellett írni egy jóváhagyást, hogy készülhessenek róluk fotók, de azóta sem láttunk semmit és mivel a gyerekünk nem mesél semmit – kivéve mikor a semmiből leadja, hogy képzeld, gesztenyeemberkéket csináltunk az oviba – így tökre nem vagyunk képben, hogy mi történik vele egész nap. Annyit tudunk, hogy itt nincs mindennap fogmosás ebéd után illetve mese is csak heti egyszer van, amúgy meg altatódal szól alvás közben. Mivel Iván ehhez nincs hozzászokva, azt mondta, hogy őt ez zavarja és nem is tud aludni. Ami még fura, hogy otthon az óvónő veszi át reggel a gyereket, itt elég “belökni” az ajtón és mehet. Volt olyan reggel, hogy Tomi nem is tudta, hogy melyik felnőtt van bent, mert nem találkozott senkivel.

Szombaton délután Tomi nagybátyjáékkal mentünk el egy közeli kisvárosba kézműves vásárra. Szeretem az ilyeneket, de általában nem veszek semmit, mert sajnálom rá a pénzt. Tisztában vagyok vele, hogy a kézzel készített termékek sokba kerülnek, de hiába szerettem bele most is egy gyönyörű bögrébe, 15 euro-t nem volt szívem kiadni érte. Viszont most volt az első alkalom, hogy találkoztunk magyarokkal. Berlinből jöttek és lángost árultak. Csodálkoztunk, hogy hogy éri meg nekik, de azt mondták, hogy még Magyarországról is jött segítség, mert ennyire megy a lángosozás. Mondjuk ha 5 euro egy sima lángos, akkor lehet hogy tényleg megéri.

Természetesen, mikor elindultunk megnéztük az időjárást, és sehol a környéken nem írt esőt, de mivel az ég sötét volt, magunknak a biztonság kedvéért elraktuk az esőkabátot. Folytassam, hogy mi történt?? Hát ez ..

Este az volt a terv, hogy elmegyünk a városi lampionos felvonulásra, ami 7-kor kezdődött és a helyi várba vonultak fel a családok. Nem néztünk annyira utána, így mi lampion nélkül jelentünk meg, de miután Ubi iszonyú fáradt volt, így behisztizett, úgyhogy inkább hazajöttünk. Hiába lassan 5 éves, de nagyon kell még neki a délutáni alvás, hiába, hogy negyed 8-kor kel. Az is lehet hogy még nem gyógyult meg teljesen és ez sem segített az esti programon. Viszont hazafele elmondtam neki, hogy én most szomorú vagyok, mert szerettem volna felmenni a várba. Fürdéskor az alábbi párbeszéd zajlott le:

• Ubi, mi volt a baj, miért hisztiztél?
• Mert várni kellett és én nem akartam várni, én fel akartam menni a várba
• De láthattad, hogy minden gyerek türelmesen várt
• De én nem tudok várni. De majd máskor jól viselkedek.
• Ubi ilyen nem lesz máskor, majd csak egy év múlva
• De Anya ugye lesz még olyan program, ahova elmegyünk és amit nem teszek tönkre, ugye?

Mondanom, hogy sem kell, hogy a könnyeimet nyeltem, jól megölelgettem és mondtam, hogy persze, persze biztos lesz. Innen is látszik, hogy utólag már tisztában van mindennel.

Ma reggel felhasználtuk az utolsó szülinapi reggelizős vouchert. Kb 30 km-re az erdő közepén lévő Robertsmühle kávézóba mentünk, ahol isteni finom volt a reggeli, bár azért eléggé túlárazott hely, de most legalább nem hagytunk ott semmit. Annyira jó lett volna a teraszon reggelizni, de mégiscsak 10 fok volt 🙂

Azt terveztük, hogy utána még sétálgatunk az erdőben, de Ubi annyira nyűgös volt, hogy elkerülendően a hisztit, inkább hazajöttünk. Nem tudom mi van most vele, de bármit mondunk, egyik fülén be, a másikon ki. Nagyon nehéz most vele vagy csak mi viseljük rosszul, vagy mindannyian most olyan lelkiállapotban vagyunk, hogy türelmetlenebbek vagyunk. Az is lehet, hogy megtelt a lelke a rengeteg impulzussal, a rengeteg változással a programmal, mert hazajöttünk, és két órán keresztül a szobájában játszott. De azért remélem, hogy marad még ez a csodás őszi idő és lesz még lehetőségünk kirándulni az igazi őszi erdőben.