Ezt a hetet én kezdtem betegen. Már szombaton éreztem, hogy nincs erőm, vasárnap jött a fejfájás, hétfőtől meg beindult a köhögés meg nátha. Ez eléggé meghatározza a napot, a hangulatot, a türelem szintjét. Így volt ez hétfőn este is, amikor csodás idő volt, így ovi utána hazajöttünk és még lementünk kisautózni. Iván reggel korán kelt, délben nem aludt így egy idő után borítékolható volt, hogy le fog merülni az elem. A vacsoránál borult is a bili egy hülyeség miatt és ismét jött a fél órás ördögűzés. Gyűlölöm ezeket, mert nincs ráhatásom, ilyenkor nincs tudatánál, úgyhogy csak annyit tudok tenni, hogy valamennyire lefogom, hogy ne tegyen kárt se magában, se a környezetében. Mikor lenyugodott, már megint cukibéka volt, de az a fél óra az ilyenkor kegyetlen.

Kedden Néra ment érte az oviba, utána mentek hozzájuk, játszottak és igazából már a is nagyon jó, hogy németül beszélgetnek, ezzel is fejlesztve, meg legalább nemcsak minket lát. Szerdán megint én mentem érte, és este meg is beszéltük, hogy nagyon cuki volt egész délután, játszottunk, sütit sütöttünk, majd megfestettük a testvéreinek a táblát, majd megvacsoráztunk, magától szólt, hogy inkább megfürdik előtt, majd megnézte a Nanny McPhee-t és mondta, hogy megy aludni. Nem tudom, min múlik, hogy milyen napja van, de ezekből szeretnék még sokat-sokat, mert ilyenkor annyival egyszerűbb vele az élet. Csütörtökön Omi ment érte, amit már nagyon várt, mert nagyon szeret vele/nála lenni. Ott is vacsorázott náluk.

Az oviban mondta, hogy nincs Christoph, mert suliban van, de fura mód, nekünk szülőknek egy szót sem szóltak, hogy másik óvónéni van. De boldogan mondta, hogy örül, hogy van óvónénije is, nemcsak óvóbácsija.

A hét igazából már akörül forgott, hogy jöttek a testvérei és arra készült. Számolta, hogy mennyit kell aludni, megcsináltuk a táblát, amit vitt magával a reptérre. Azért van rajta ez a felirat, mert mikor kicsi volt, mindig azt mondta rájuk, hogy ők a “tefféreim” és ez rajta is maradt. Diktálta, hogy milyen színekkel írjuk a betűket, meg csináltuk krumplinyomdát és azzal tolta rájuk a szívecskéket.

Eljött a szombat reggel fél5, 10 perc alatt elkészült annyira izgatott volt, hogy szó nélkül öltözött fogat mosott és már indultak is. Berlin azért jó messze van tőlünk, ezért is kellett időben elindulni, de szerencsére nem volt semmi, és időben odaértek. Bár azért durva, hogy ők korábban indultak innen a reptérre, mint a gyerekek Vecsésről.

Addig én nekiálltam a tortát összerakni, ami elég nagy challenge volt, mert péntek délután megsütöttem az alját és kb azzal a lendülettel dobhattam volna a kukába, mert összeesett és használhatatlan lett, így nekiálltam újat sütni. Összeszedtem minden tudásomat, mert reggel még nem láttam, hogy hogy lesz ebből az, amit kitaláltam. Szerencsére sikerült és a Rita is örült neki, meg finom is lett. A teteje málnás joghurttorta volt, az alja meg sakktorta.

Pont azon gondolkodtam, hogy mióta én ebben a családban vagyok – az esküvőt leszámítva, ahol volt még 100 ember – még sosem voltunk így együtt, hogy minden gyerek, minden felnőtt a párjával is együtt volt. Jó volt találkozni mindenkivel még ha csak rövid idő is volt. Ráadásul Nikiék meglepetésnek jöttek, vagyis a gyerekek nem tudtak róla, úgyhogy ez külön jól jött ki és minden gyerek nagyon örült nekik. De azért kijöttek a különbözőségek, különböző gondolkodások és tisztán látszott, hogy mindannyian mennyire mások vagyunk.

Vasárnap a fiúk délelőtt elmentek bicajozni, meg játszózni, majd Ominál ebédeltünk, viszont mivel Ubi nagyon korán kelt, ezért mondtuk, hogy muszáj aludni, így mi vele hazajöttünk. Jó is volt, mert aludt egy nagyot, így Moniékhoz már frissen és cukin érkezett. Moni csinált édeskrumplis-pitét, ami azért volt fura, mert sütit még nem ettem belőle, mi mindig csak megsütjük, de nagyon finom volt, majd otthagytuk a fiatalokat és mi elmentünk sétálni. Úgy voltam vele, hogy faragtam elég tököt az elmúlt években, most átadom a stafétát, meg jól is esett a friss levegőn venni. A fiatalok pedig ezzel vártak minket, úgyhogy kezdődhet a Halloween-i időszak.

Továbbra is jönnek a kérdések, hogy “és milyen Németország”? “milyen a német élet?” “megszoktad már?”. Nem is kellett gondolkodnom, hogy rávágjam, hogy persze. Fura e, hogy vasárnap zárva vannak a boltok? Nem, annyira jó nyugalom van, hogy a jót mindig könnyebb megszokni. Az első 1-2 hétben volt fura, de minden tervezés kérdése, viszont így van idő pihenni és tényleg olyan nyugalom és csönd van az egész városban, hogy jobb ez így. A másik ami fura lehetne, hogy itt a legtöbb üveg (az ásványvizes is) visszaváltós. Na ez egy kicsit nehezebben megszokható, hisz ha megisszuk volt, hogy azonnal nyomtuk össze és dobtuk a műanyagos kukába 🙁 De ezt is megtanultuk. Viszont mivel van erkélyünk, van biokukánk és már gondolkodtunk, hogy otthon ezt hogy tudnánk továbbvinni. Amit nehéz megszokni, hogy az autósok semmibe veszik a gyalogosokat és tisztelet a kivételnek, de nem állnak meg a zebránál. Illetve fura, hogy bemegyek az óvodába, köszönök az ottlévő szülőknek és átnéznek rajtam. Na ezeket nehéz megszokni.

A hét nyugisan indult. Hétfőn ovi után elmentünk Omihoz, aki még kicsit gyengélkedett, így meglátogattuk, sétáltunk vele egyet és élveztük az ősz csodás színeit. Végigmentünk a folyó partján, gesztenyét szedtünk és belefért még egy kis játszóterezés is.

Kedden délután jókedvűen jött haza, mert megbeszéltük, hogy kekszet sütünk. Kapott a nagynénjétől mancsőrjáratos kekszkiszúrót, én begyúrtam neki a tésztát reggel, így este bátran nekiesehetett. Imádom, hogy szeret sütkérezni, bár azért a türelme véges, de egyre tovább bírja és mindent IS ő akar egyedül csinálni.

Szerdán még nyugisabb nap volt, hazajöttünk az oviból, lepakoltunk és elmentünk sétálni, meg zöldséget vásárolni, miközben beszélgettünk. Szándékosan nem is akartunk más programot, hogy tudjon itthon is lenni, meg játszani. Azt vettük észre, hogyha teletoljuk a hetet programokkal, akkor hétvégére annyira elfárad, hogy már nem lehet vele bírni, pláne nem elmenni bárhova.

Csütörtökön úgy alakult, hogy Omi ment érte, meg Mario és volt nagy boldogság, mert elmentek megnézni Marioék lakóautóját, sőt ki is próbálhatta. Örültem neki nagyon, hogy ők mentek érte, mert úgy érzem, hogy a kezdeti lelkesedés a család részéről kicsit alábbhagyott. Remélem azért ez visszatér majd. Amúgy aznap az ovisokkal “kirándulni” mentek, ami azt jelentette, hogy kimentek a szomszédos parkba, meg játszóra és ott voltak nekik ügyességi feladatok. Azt ott készült fotókon vettük észre, hogy nem a normális kabátjában van, hanem az esőkabátjában, ami azért ebben az időben már kevés. Állítása szerint mindenki így öltözik. Majd kiderült, hogy mégsem. Mondta, hogy most már Sana is a szerelme, nemcsak Lídia, és ha felnőtt lesz, akkor még több csaja lesz ..

Péntek reggel megkérdeztem, hogy szeretné e, hogy együtt menjünk érte, amire fülig érő szájjal válaszolta, hogy IGEN! Otthon is nagyon szerette, ha együtt mentünk és ha meg tudtuk oldani, akkor ezeket péntekekre időzítettük, így volt időnk akár csavarogni is. Van mellettünk egy trafik és mondta, hogy ő szeretne bemenni gumicukrot venni. Mondtuk, hogy két cent van nálunk és oda is adtuk, hogy hát menjen be és kérdezze meg, hogy kap e érte valamit. Gondoltuk, hogy nem és majd jön vissza, de tévedtünk, a boltos jófej volt és kapott 🙂 Volt is öröm egy rövid ideig, viszont nem tudjuk mi van a gumicukorban, de olyan hisztit letolt utána, hogy le kellett fogni és hiába próbáltuk megnyugtatni, nem sikerült. Majd kb fél óra múlva, ahogy jött ez a hiszticunami, úgy el is múlt. És ami durva, hogy mikor este rákérdeztem, akkor nem emlékezett semmire.

A hétvége nyugisan telt. Szombat délelőtt ismét bolhapiacra mentünk, ahol csak Iván vásárolt magának, most épp mezőgazdasági járműveket és tényleg jó áron, úgyhogy megint büszke volt magára. Délután meg kiment a kertbe Omiékkal, húst sütöttek, tüzet csináltak, miközben motorozott. Mondanom sem kell, hogy minden ruhája ment a mosógépbe, annyira büdös volt. Vasárnap délelőtt elmentünk kirándulni a közeli erdőbe. Bár elvileg napsütést írt, meg egy ponton elkezdett cseperegni az eső, de végül napmentes és esőmentes sétánk volt. Gyönyörű az erdő ilyenkor, nem lehet vele betelni és talán egy hét múlva még csodálatosabb színei lesznek.

Délután alvás után megint jöttek érte Omiék és elvitték a búcsúba. Nem nagyon kellett győzködni, dzsodzsemezett, óriáskerekeztek, evett életében először vattacukrot és minden kívánságát teljesítették. Kell ennél több egy gyereknek?

Nem tudom hányszor kezdem még úgy, hogy ez a hét nem úgy kezdődött, ahogy terveztük . Vasárnap éjszakára Iván betaksonyosott, végignyögte az éjszakát, nem kapott levegőt, így várható volt, hogy a hétfői programunknak lőttek. Mivel Németországban ünnepnap volt, ezért egy halom program volt és szerettünk volna a változatosság kedvéért Tűzoltónapra menni. Így ez elmaradt, helyette pizsinap volt, teával, orrszívással, vitaminokkal és maratoni mozinappal. Naív voltam és reméltem, hogy 1 nap alatt átmegy rajta és mehet oviba kedden, hát tévedtem. A kedve jó, de orrfolyással nem veszik be az oviba, meg nem is akartuk vinni, nehogy még valamit összeszedjen, vagy ő megfertőzzön bárkit.

Kedden itthon maradt velünk, de elég durva volt a helyzet. Nekünk dolgozni kellett, ő meg rosszul viselte, hogy nem foglalkozik vele senki, így óriási hiszti volt, és még az is elhagyta a száját, hogy ő inkább oviba akar menni.

Szerdán elment Tomi nagybátyjáékhoz, ahol nagyon jól érezte magát és semmi gondja nem volt azzal, hogy ők nem beszélnek magyarul. Ott meg nagyon jó dolga volt, szedtek makkot meg gesztenyét, azt elvitték az állatkertbe, ott vonatoztak, majd otthon játszottak, délután meg elmentek játszótérre. Este lefekvés után folyamatosan is mesélt és mikor mondta, hogy nem tud aludni, én meg a szokásosat, hogy akkor gondolj valami szépre akkor csak annyit mondott hogy “arra gondolok, hogy holnap is szeretnék a Marioékhoz menni”. 🙂

Miközben ő jól szórakozott, mi követtük az otthoni eseményeket, a tanársztrájkot. Rossz ilyenkor messze lenni, mert ott lettünk volna a tömegben, ahogy ott voltunk tavasszal is. Jó volt látni, hogy megmozdulnak a diákok, kiállnak a tanáraikért és a könnyeimet nyeltem, mikor láttam olyat képet, ahol egy apuka tartja a gyerekét azzal a felirattal hogy “és engem ki fog tanítani?”. Mert ugyanez a kérdés van bennünk is. Mire Iván iskolába kerül, ki fogja tanítani? És hogyan, mire, milyen körülmények között? És ez is azon fontos pontok közé tartozik, amiért nagyon elgondolkodunk, hogy ha iskolás lesz, nem maradunk otthon. Az ő jövője miatt. Szeretném hinni, hogy addigra lesz változás.

Csütörtökön szerencsére már ment oviba és mivel nekem sokáig meetingeim voltak Tomi ment érte, így elmentek még a városba bicajozni. Pénteken mikor jöttünk hazafele, próbáltam kérdezgetni, hogy mi volt az oviban, de mondta, hogy semmi. Kérdeztem, hogy foglalkozások? Nem, csak játszottak. Fura is volt, mert mégiscsak középsősök, és ki van zárva, hogy nem csinálnak semmi fejlesztőprogramot. Egy különbség pl az otthoni ovihoz képest, hogy ott az óvónők mindent dokumentálnak és minden hét végén kapunk egy fotóalbumot, amiben láttuk, hogy mennyire színesek a napjaik. Itt is alá kellett írni egy jóváhagyást, hogy készülhessenek róluk fotók, de azóta sem láttunk semmit és mivel a gyerekünk nem mesél semmit – kivéve mikor a semmiből leadja, hogy képzeld, gesztenyeemberkéket csináltunk az oviba – így tökre nem vagyunk képben, hogy mi történik vele egész nap. Annyit tudunk, hogy itt nincs mindennap fogmosás ebéd után illetve mese is csak heti egyszer van, amúgy meg altatódal szól alvás közben. Mivel Iván ehhez nincs hozzászokva, azt mondta, hogy őt ez zavarja és nem is tud aludni. Ami még fura, hogy otthon az óvónő veszi át reggel a gyereket, itt elég “belökni” az ajtón és mehet. Volt olyan reggel, hogy Tomi nem is tudta, hogy melyik felnőtt van bent, mert nem találkozott senkivel.

Szombaton délután Tomi nagybátyjáékkal mentünk el egy közeli kisvárosba kézműves vásárra. Szeretem az ilyeneket, de általában nem veszek semmit, mert sajnálom rá a pénzt. Tisztában vagyok vele, hogy a kézzel készített termékek sokba kerülnek, de hiába szerettem bele most is egy gyönyörű bögrébe, 15 euro-t nem volt szívem kiadni érte. Viszont most volt az első alkalom, hogy találkoztunk magyarokkal. Berlinből jöttek és lángost árultak. Csodálkoztunk, hogy hogy éri meg nekik, de azt mondták, hogy még Magyarországról is jött segítség, mert ennyire megy a lángosozás. Mondjuk ha 5 euro egy sima lángos, akkor lehet hogy tényleg megéri.

Természetesen, mikor elindultunk megnéztük az időjárást, és sehol a környéken nem írt esőt, de mivel az ég sötét volt, magunknak a biztonság kedvéért elraktuk az esőkabátot. Folytassam, hogy mi történt?? Hát ez ..

Este az volt a terv, hogy elmegyünk a városi lampionos felvonulásra, ami 7-kor kezdődött és a helyi várba vonultak fel a családok. Nem néztünk annyira utána, így mi lampion nélkül jelentünk meg, de miután Ubi iszonyú fáradt volt, így behisztizett, úgyhogy inkább hazajöttünk. Hiába lassan 5 éves, de nagyon kell még neki a délutáni alvás, hiába, hogy negyed 8-kor kel. Az is lehet hogy még nem gyógyult meg teljesen és ez sem segített az esti programon. Viszont hazafele elmondtam neki, hogy én most szomorú vagyok, mert szerettem volna felmenni a várba. Fürdéskor az alábbi párbeszéd zajlott le:

• Ubi, mi volt a baj, miért hisztiztél?
• Mert várni kellett és én nem akartam várni, én fel akartam menni a várba
• De láthattad, hogy minden gyerek türelmesen várt
• De én nem tudok várni. De majd máskor jól viselkedek.
• Ubi ilyen nem lesz máskor, majd csak egy év múlva
• De Anya ugye lesz még olyan program, ahova elmegyünk és amit nem teszek tönkre, ugye?

Mondanom, hogy sem kell, hogy a könnyeimet nyeltem, jól megölelgettem és mondtam, hogy persze, persze biztos lesz. Innen is látszik, hogy utólag már tisztában van mindennel.

Ma reggel felhasználtuk az utolsó szülinapi reggelizős vouchert. Kb 30 km-re az erdő közepén lévő Robertsmühle kávézóba mentünk, ahol isteni finom volt a reggeli, bár azért eléggé túlárazott hely, de most legalább nem hagytunk ott semmit. Annyira jó lett volna a teraszon reggelizni, de mégiscsak 10 fok volt 🙂

Azt terveztük, hogy utána még sétálgatunk az erdőben, de Ubi annyira nyűgös volt, hogy elkerülendően a hisztit, inkább hazajöttünk. Nem tudom mi van most vele, de bármit mondunk, egyik fülén be, a másikon ki. Nagyon nehéz most vele vagy csak mi viseljük rosszul, vagy mindannyian most olyan lelkiállapotban vagyunk, hogy türelmetlenebbek vagyunk. Az is lehet, hogy megtelt a lelke a rengeteg impulzussal, a rengeteg változással a programmal, mert hazajöttünk, és két órán keresztül a szobájában játszott. De azért remélem, hogy marad még ez a csodás őszi idő és lesz még lehetőségünk kirándulni az igazi őszi erdőben.

Ezen a héten annyi minden volt, hogy nem volt időm folyamatosan írni, most pedig már összefolynak az események. Nem is tudom hét elején mi történt, annyira emlékszem, hogy hétfőn elvittük az Állatkerbe a vasárnap szedett makkot az állatoknak.

Az időjárás még mindig kiszámíthatatlan, hol esik, hol fúj, hol süt és mindezt felváltva. Volt olyan egyik reggel, hogy az erkélyen láttam, hogy szakad az eső, de a másik oldalra mikor átmentem, ott száraz volt a járda.

Ismét teljes hét volt az oviban. Szinte minden reggel elhangzott a “nem akarok oviba menni” mondat, de mire a fiúk odaértek és találkozott a barátjával, akkorra ez elmúlt. Nagyon cukik amúgy, elköszönésnél megölelik egymást, bár állítja, hogy nem barátok és továbbra is egyedül játszik. Az óvóbácsinak továbbra is vannak furcsaságai. Omi ment érte csütörtökön és közölte, hogy jó lenne ha be lenne írva a füzetbe. Végülis, ő csak az első a listában ..

Szerdán este együtt készültünk Tomi szülinapjára. Csináltam egy hivatalos szülinapi tortát, de mivel Iván is akart, ezért kitaláltam, hogy sütünk amerikai palacsintát, azt ő is meg tudja csinálni kis segítséggel. Nagyon élvezte, ahogy összekeverhette a hozzávalókat, majd ő kente a palacsintákat krémmel, meg lekvárral, majd a végén feldíszítette a tornyot.

Másnap mi szabi vettünk ki és elmentünk Jénába. Ivánnal úgysem lehet csak úgy sétálgatni, meg várost nézni, ezért kihasználtuk a mi-időt. Az időjárás is viszonylag kedvezett, de már meg se lepődünk, ha a semmiből elkezd esni az eső. Mivel Tomi még sosem evett Subway-ben, ezért ott ebédeltünk, felmentünk a toronyba, megnéztük a piacot. Pár óra volt, de jó volt ketten is kimozdulni. Én vártam, hogy majd látok egy csomó boltot, ahol jénait lehet venni és veszek is magamnak egy eredetit igazi Jénából származó jénait, de túlságosan naiv voltam.

Este pedig jött az Anyukája meg a huga és együtt ünnepeltünk. A 40.szülinapjára terveztünk egy meglepetés családi bulit, mindenki jött volna Magyarországra, de ez a covid-miatt elmaradt, így most extra jelentősége volt, hogy ha már itt vagyunk, akkor együtt is ünnepeljünk.

A szombati napot is a családdal töltöttük. Arra gondoltunk még augusztusban, hogy egyrészt nem szeretnék külön szülinapozásokat tartani, másrészt meg tök sokat segítenek, így meghívjuk őket és főzünk nekik. Mivel az időjárás tegnap volt a legpocsékabb, így Tomi nagybátyjáék kertjébe mentünk, ahol van fedett terasz. Itthon nagyjából megfőztük a köröm-csülök pörköltet, a krumplit, meg sütöttem kiflit kenyér helyett és Eszterházy-tortát desszertnek, így a főételt csak össze kellett főzni és jöhettek is a vendégek. Sajnos a 10 fokos hideg meg a szél és eső kicsit rányomta a hangulatra a bélyegét, de az összes kaja elfogyott. Tomi szedett egy adagot Ivánnak, majd mondta, hogy áá ez sok lesz, nem fogja megenni. Hát tévedtünk, megette és evett utána még egy adagot.

Ma pedig – mivel Höhlerfest van (kb olyan mint az otthon búcsú – így amíg én főztem, meg takarítottam a fiúk bementek a városba. Iván már úgy kezdte, hogy ő kéri a pénztárcáját, mert ha van olyan dolog ami pénzbe kerül, akkor legyen nála pénz 🙂 Látszik, hogy már ismer minket. Bicajjal mentek és tök jól érezte magát. Ismét voltak mindenféle érdekes járművel, amibe beleülhetett, meg mindenféle kipróbálható játékok úgyhogy mikor hazaért volt miről mesélni és be nem állt a szája 🙂

A tűzoltó még mindig a kedvence, így mikor lehetett, felmászott illetve is kapott egy tűzoltós lufit a nagymamától, úgyhogy nagy volt a boldogság.

Fura, mert szinte mindig Paw Patrolt néz németül, de mikor megkérdeztem ma, hogy melyik a kedvenc meséje, akkor azt mondta, hogy Tűzoltó Sam 🙂

Sokszor jön a kérdés, hogy “Na és milyen Németország, milyen a német élet?”. Bevallom őszintén, hogy bosszant a kérdés és így utólag is elnézést mindenkitől, aki külföldre költözött és feltettem ugyanezt a kérdést. Mindenkinek azt mondtam, hogy ugyanolyan mint otthon, csak itt más nyelven beszélnek. Aztán rájöttem – vagyis egy barátnőm rávilágított – hogy azért nem látok túl sok különbséget, mert munkahelyet nem váltottam, ugyanúgy dolgozom mint otthon, ugyanúgy elmegy az oviba délután, elmegyek bevásárolni, és hétvégén ugyanúgy szervezünk programot. Illetve a részletekért pedig írom ezt a blogot. Nyilván hiányzik a család otthoni része, de köszönhetően a technikának, sűrűn beszélünk.

Viszont tökre érdekelne, hogy ki vagy aki ezt most olvasod? Légyszi kommentbe (ha rákattintasz a bejegyzés címére, akkor alul van beviteli mező) írd be már bele, hogy lássam 🙂 Ha nem ír senki, akkor is folytatom, mert ez nekünk is egyfajta napló, csak kíváncsi vagyok.

Egy hónapja vagyunk itt és nagyon gyorsan eltelt ez az idő, félő, hogy a következő 4 még gyorsabban elrepül.

A hétfő nem úgy kezdődött ahogy terveztük. Mivel itt hétfő-kedd ünnep volt (hétfő bridgeday, kedd meg Gyereknap) és nekünk nem, ezért az volt a terv, hogy Omival mennek kirándulni valamerre, de sem az idő nem volt jó, sem az egészsége, ezért Omival voltak otthon, játszottak, rajzoltak, mesét néztek és csak úgy együtt voltak. Keddre vettünk ki szabit, szintén kirándulást terveztünk, de nem gondoltuk jó ötletnek egy egész napos túrát, így délelőttre megbeszéltem az otthoni óvónénikkel, meg felhívnak minket ezzel is meglepjük őt. Nagyon nagyon örült, bár eléggé zavarban is volt 🙂 Minden ovistársa kívánt neki valamit meg mondták, hogy nagyon várják vissza. Délután elmentünk egy szabadtéri rendezvényre, és bár jó volt nagyon (kivéve látni a nutellás lángost), de érezhető volt, hogy Ivánnal valami nem stimmel. Hazafelé mivel nem tudunk neki szerezni lufit elkezdte az “őrjöngést”, ezt folytatta a kocsiban is azzal hogy rugdosta az ülést, majd itthon meg teljesen elszakadt nála a cérna. A mai napig nem tudom, hogy mi történt, hogy vajon az ovis-telefonálás kavarta fel, vagy most tudatosult benne a változás és ez a feszültség jött ki rajta .. nem tudjuk és nem is tudtunk vele mit csinálni. Megvártuk amíg kitombolja magát és onnantól semmi baja nem volt.

Másnap már ment oviba, ahol mondta az óvónéni hogy az egyik kisfiúval nagyon egymásra találtak és nagyon cukin játszanak együtt. Délután pedig jótékonysági futóversenyre mentünk. A terv az volt, hogy mivel mi hárman egy csapat vagyunk, ezért majd Apa futja az oroszlánrészt, mi meg futunk 1-1 kört, de ember tervez … ez a Duracellnyuszi bemelegítéssel együtt 8 kört futott. Persze nem egyben, de 1 óra alatt lefutott 3200 métert. Ráadásul vicceskedett is, mert mikor mondtam, hogy lassabban fusson, mert hamar elfárad, mondta hogy “de anya, nem sétanapon vagyunk, hanem futónapon”, meg mikor már a végén láttam a hatodik körben, hogy kezd elfáradni, mondtam, hogy akkor ez az utolsó, akkor mondta hogy “nem mert még nem gyűjtöttünk elég pénzt a beteg gyerekeknek” . Annyira nagyon nagyon büszkék voltunk rá, az egy dolog, hogy ennyit lebírt futni, de hogy neki ez tényleg ilyen fontos és teljesen tisztában volt azzal, hogy mi a futóverseny célja.

Csütörtökön Omi huga ment érte és vele volt 3-tól 6-ig, ahol annyira jól érezte magát, hogy mondta, hogy másnap is a Neraval akar lenni és egyáltalán nem érdekelte, hogy a Nera nem tud magyarul, mert simán megértette magát. Másnap Omi ment érte, és együtt mentek az erdőbe gombát szedni. Mondta hogy hozzá magyarul beszélt – mert nyilván tudja, hogy ő tud – de a Nerához németül. 🙂

A hétvégét próbáltuk lazára venni. Szombat reggel elmentünk az egyik szülinapi reggelizős kuponomat beváltani. Elég könnyű beleszokni ezekbe a menő reggelizésekbe, bár azért hozzá kell tenni, hogy eléggé megkérik a árukat, viszont ez egy olyan élmény, ami többet ér mindenféle tárgyi ajándéknál.

Utána kimentünk a helyi bolhapiacra, aminek itt nagy hagyománya van. Nekem ezekhez nincs türelmem, de Tomi imádja .. fura, hogy ilyenekre van türelme 🙂 De igazából jól is jártunk, mert Ivánnak vettünk 5 euroért egy nagy doboz legót – azóta is azzal játszik – magunknak meg egy órát a konyhába.

Már otthon is nézelődtünk, de egyik sem nyerte le a tetszésünket, ez viszont szerelem volt első látásra. Majd elmentünk egy autópiacra, ahol Iván beleülhetett minden autóba, mi meg kiválasztottuk a jövőbeni lakóautónkat. A hosszú távú terveink között szerepel venni egy lakóautót és azzal járni Európát. 🙂 Délután még kimentünk Omiék kertjébe, grilleztünk, napoztunk, legoztunk, elmentünk sétálni a közeli erdőbe és jó volt csak úgy lenni.

Vasárnap még ennyit sem terveztünk, és jó volt ez így. Kell Ivánnak is, hogy elfoglalja magát itthon, játsszon a játékaival és pihenjen.

Szerencsére bekapcsolták a fűtést, így már 22,5-23 fok között van a lakásban a hőmérséklet, de mindezt úgy, hogy mi még nem nyitottuk ki a radiátorokat, csak az átmenő cső melegít. Itt nagyon okosan van megoldva, minden radiátoron van hőmennyiségmérő, ami csak akkor működik ha meleg a radiátor, úgyhogy amíg bírjuk, addig húzzuk az időt.

A hiszti pedig .. utánaolvastam, beszéltem másokkal is erről, az otthoni óvónéni is mesélte, hogy a gyerekek hasonlót produkáltak, és az itteni kisbarátja anyukája is, úgyhogy simán lehet hogy ez valami életkori sajátosság is, amit azért nehezen akarunk elfogadni, hogy ez normális viselkedés. Mi is sokat beszéltünk róla, hogy hogy is kellene kezelni és úgy tűnik, hogy egyelőre működik. Semmi titok nincs benne, csak hogy mi maradjunk nyugodtak, semmi kiabálás (mert az csak olaj a tűzre), érezze, hogy itt vagyunk neki és amikor nem számít rá, akkor zökkentsük ki. Eddig 3/3-szor sikerült, reméljük ez marad is így, vagy csökkennek majd ezek a kirohanások.