Több cikket olvastam arról, hogy mi az, ami egy embert boldoggá teszi. Ilyenkor jön a szokásos sablon-lista, de még soha sehol nem olvastam azt, hogy az, amikor a főztöm 5 perc alatt eltűnik. Most jelenleg nincs akinek főzhetnék, de a múltban volt többször is, és tök jó érzés, amikor látod, hogy volt értelme a konyhában tölteni az időt, mert pillanatok alatt üres lesz a tányér. Ilyenkor kétféle reakció létezik: 1. úristen, egész délelőtt a konyhában küzdöttem és egy pillanat alatt eltűnt a munkám, olyan mintha nem csináltam volna semmit. 2. ma is megérte felkelni és főzni, mert örömet okoztam vele. Hát én az utóbbi kategóriába tartozom. Sosem értettem azokat az embereket (főként nőket), akik a főzést egy szükséges rossznak tekintették, és ha véletlenül egyszer sikerült valamit alkotniuk a konyhában,akkor azt hetekig emlegették, mintha valami hatalmas cselekedetet hajtottak volna végre. Tudom, általában aki szeret enni, az szeret főzni is .. és az ilyen emberek azok, akik érzéssel főznek, fűszereznek, és nem szakácskönyvből. Nagyon sokszor úgy állok neki, hogy még nem tudom mi lesz belőle, csak bevásárolok és időközben improvizálok. Általában az ilyenből sül ki a legjobb 🙂 Mint pl ez 🙂 igaz, ezt most egyedül faltam be, de attól még megérte főzni.
És mi mással lehetne tökéletesíteni ezt a hideg téli vasárnapot, mint sült gesztenyével és egy pohár jófajta francia vörösborral. 🙂

Hányszor mondom ezt egy nap és pont ezért, mert halogatom általában nem is lesz belőle semmi. Tavaly mikor Zsófival elmentünk masszázsra akkor megfogadtam, hogy havonta/kéthavonta be fogok iktatni egy ilyen programot, de mindig volt valami kifogás, így hirtelen eltelt egy év és most jutottam el ismét, megint Zsófival.
Több ilyen dolog van, amit már tervezek egy ideje, de mindig halogattam. Igazából megmagyarázni nem tudom miért … egyszerűbb kifogásokat keresni, hogy mit miért nem lehet, vagy miért nem most .. közben meg csak kell egy nagylevegő és irány előre. Bár nincs idei fogadalmam, de azért megpróbálok arra figyelni, hogy amit szeretnék, azt azonnal meglépjem, mert különben soha nem lesz belőle semmi. És hát egyszer élünk, ki tudja meddig, miért fosszak meg magamtól olyan dolgokat, amire vágyom. Bár ha most vágyom rá, akkor valószínűleg egy év múlva is fogok, akkor meg mire várjak? Hát így..

Elment az én kis Bélám, egyik napról a másikra itt hagyott. Egyik nap még kiugrott az etetős dobozából, a másik nap már nem mozdult. Sosem gondoltam, hogy egy ilyen kis pirinyó kis állat ennyire a szívemhez fog nőni és ilyen rossz lesz elveszíteni.
Jó érzés volt úgy hazajönni, hogy zörög a kaviccsal, bár viccesen hangzik, de “együtt” néztük a tv-t és imádtam, ahogy azonnal beindult, ha látta hogy kaját fog kapni.. Meg a tudat, hogy nem vagyok egyedül … Nagyon fogsz hiányozni Béla!

Ekkora volt:

Ekkora lett :

És tényleg együtt tvztünk

Feldobni a napot … ez egy ideje már más értelmet nyert. Aki anno ezt a privilégiumot kiérdemelte, már “felmondott”, így más vizekre kellett eveznem, de nem volt nehéz dolgom, mert itt van Bori aki mint valami varázsló bármikor bármelyik napomat feldobja. Úgy tud ölelni, ahogy senki más és annyi energiát ad, amivel egy hosszú időre fel lehet töltődni..

Nem is tudom ezt a storyt hol kezdjem, hisz olyan mintha Tamást ezer éve ismerném. Először megismertem a nagyobbik fiát, majd a kisebbiket, majd Őt és neki köszönhetem, hogy gond nélkül meglett az angol szakmai nyelvvizsgám, hisz egy évig készített fel, úgy hogy ő előtte gazdasági nyelvet nem nagyon tanított. Nagyon szerettem hozzá járni, mert mindig vidám volt, hihetetlenül lelkes és pozitív és akkor 65-70 évesen is egy energiabomba. Majd teltek az évek, legközelebb a kisebbik fia esküvőjén találkoztunk, de mintha rajta nem fogtak volna az évek. Két hete pedig láttam a hírt, hogy 80 éves lett májusban és ennek örömére kiadták könyvben a gyerekkori naplóját, amit 1943-1956 között írt. Nem is volt kérdés, hogy nekem ebből kell és természetesen dedikált példány. Elmentem hozzá és még mindig felfoghatatlan, hogy a pozitivizmusa nem változott, olyan lelkesen mesélt és beszélt, hogy észre sem vettem, hogy 3 óra eltelt (10 percre terveztem felugrani) és azon kaptam magam, hogy elfelejtettem minden más bajomat és látom magam előtt a történeteket. Lehet hogy neki kellene motivációs előadásokat tartani, mert nem a bullshitet és az elméletet nyomja, hanem nála belülről jön és ugyanez a stílusa a naplójának is. Sokat mosolyogtam közben, mert nyilván egy 7 éves gyerek nem ír olyan mélységekben, de ahogy telik az idő (most járok 1951-nél) egyre inkább jönnek a történelmi dolgok, az amit én el sem tudok képzelni, hogy mennyire lehet örülni karácsonyra két almának, meg milyen lehet 12 órán keresztül utazni a Balatonra vagy hogy milyen érzés lehet egész nap az óvóhelyen ülni. Így csak ajánlani tudom, aki kíváncsi arra, hogy milyen volt a világ egy gyerek szemével. (Naplókönyv – Szappanyos Tamás)