Eljött a hét, amit már nagyon-nagyon vártunk és próbáltuk mantrázni, hogy mit is szeretnénk hallani az ultrahangon. Erre jött egy hét, ami tele volt kihívásokkal, és kevésbé olyan hírekkel, mint amire készültünk. Az első hétfőn érkezett, hogy Apukám kórházba került. Itt el is vesztettem a prioritást és próbáltam nem idegeskedve oda koncentrálni, hisz annál fontosabb, minthogy ő jobban legyen és felépüljön nem nagyon volt. Kedden mentünk UH-ra, ahol kiderült, hogy:

Nem tagadhatom, hogy csalódottak voltunk. De az élet úgy gondolta, hogy egy kisfú akar hozzánk érkezni, így neki kell örülni és örömmel fogadni. A gyerekek örültek neki, így ez segített … majd jött, hogy de akkor mi legyen a neve. A lányé megvolt .. fiú egyáltalán nem, így ez még mindig függőben van, csak azért nem szeretnék mert KELL. Majd az idő hozza és remélem sikerül olyat találni, ami megfelel a kritériumoknak és megszeretjük, addig marad Uborka. Hálistennek minden rendben volt vele, mind a méretei, mind a fejlettsége szintje, mindent megmutatott és az orvos is megnyugtatott minket. A mozgolódása is töretlen, meg sajnos a reggeli rosszullétek is.
A dilemmám még mindig megvan, miszerint kórházat kellene választanom. Vagyis eldönteni, hogy kell orvos/szülésznő, vagy a sorsra bízom magam … majd meglátjuk.

Jajaj, megint el vagyok késve, és így nehezebb is visszaemlékezni a múlt hétre. A mozgás felerősödött, Uborka már a saját apját is képes rúgdosni, ez a jó hír, a kevésbé jó, hogy a reggeli rosszullétek nem akarnak múlni. Illetve este 8kor általában kidőlök .. nem tudom, hogy most alszom e előre, mert februártól nem fogok, vagy hogy is van ez, de hihetetlen álmos vagyok délutántól. De hogy milyen fura az agy, nem akarok egy nap két kávét inni, így a délutáni adag már koffeinmentes, és majdnem ugyanúgy hat, mint az igazi koffeines.

De hogy mik is történtek …Tök jó, hogy volt időnk egymásra, így két randi is belefért múlt héten, az egyik a szokásos “Mi esténk”, a másik pedig egy szabadtéri koncert a Normafánál a csillagos ég alatt … nyugis, gyönyörűséges .. nem is tudom/akarom fokozni..

A másik .. az egész kapcsolatunk alatt rengetegszer elhangzott már/elhangzott a “Let’s cross that bridge when we come to it”. Mindig csak egy hídra koncentrálunk és amikor azon átjutottunk, akkor jön a következő, előre felesleges tervezgetni. Egy ilyen nagy és fontos hídon jutottunk túl, mikor találkoztunk a gyerekekkel. Nem volt hosszú idő, de lassan haladunk, hisz csak a szegény ember siet. Nekem jó élmény volt és pont olyan reakciók voltak, mint amire számítottam. Remélem azért elindul egy pozitív út, kezdenek kigobózodni a csomók és hiszem, hogy Uborka ennek az útnak az egyik főszereplője és csomómentesítője lesz.

Elég eseménydús hét van mögöttünk, ezért is vagyok kicsit megcsúszva. A legfontosabb, hogy ha az érzéseim nem csalnak, akkor Uborkánk végre jelezte, hogy itt van és nő, mozog. Először még nem voltam benne biztos, de miután ugyanaz az érzés ismétlődött a következő napokban is, illetve látványos is volt, ezért most már biztos.

Kezdenek a méreteim is megváltozni, bár még mindig nem egyértelmű sokat számára hogy meghíztam vagy kisbabánk lesz 🙂

A hét második fele a családról szólt. Szokásos családi hétvége Zalakaroson, ahol most egy 50.házassági évfordulót és  3 db 70. szülinapot ünnepeltünk. Ez az a hétvége, amikor mindenki szabaddá teszi magát már év elején, mert ilyenkor van az, hogy a teljes család együtt van, most épp 25en 🙂 Csudajó volt … Majd ezt még megspékeltük Zsófi 18.szülinapjával vasárnap, úgyhogy elég fáradtan dőltem ki vasárnap este ..

A kedvenc pillanatok a hétvégéből (meg amúgy is régen raktam fel képet):