A hét ugyanúgy kezdődött mint eddig. Mentem az SZTK-ba CTG-re, meg néztek a vizeletben fehérjét, de miután mindkettő rendben volt hazaengedtek. Szerdán mentem vissza kontrollra a kórházba, volt labor meg CTG, meg vérnyomásmérés. 5 óra után a két héttel ezelőtti doki jött, hogy minden rendben van, és akkor ők most hazaengednek, kérjek CTG-re időpontot naponta meg ultrahangra is, és jöjjek mostantól ide. Már épp mindenkinek szóltam, hogy akkor indulok haza, amikor kiszólt, hogy stop, nem megyek sehova, mert átszámolták és ez alapján már túlhordtam. Néztem, mint Rozi a moziban, hogy mi van? És ez most hogy derült így ki? Miért most? Elmondták, hogyha a 12 hetes ultrahangot nézzük – és protokoll szerint már ezt kell – akkor ott egy héttel előrébb jártunk, így most nem a 39.hétben vagyok, hanem a 40.ben, úgyhogy indulás fel az osztályra. Ráadásul a CTG már kimutatott fájásokat is, amit én nem érzékeltem még. Gyorsan szóltam Tominak, hogy hozza a cuccomat, ami már ott volt a kocsiban. Felmentem, kipakoltam, jöttek vizsgálatok, még leküldtek ultrahangra, folyamatosan mérték a vérnyomásomat és vártunk. Közben kiolvastam egy könyvet estig és unatkoztam igazából, mert a szobatársamat hazaengedték.
Másnap reggel a vizit előtt vettem észre, hogy valami barnás folyadék szivárog, így mondtam is a dokiknak. Megvizsgáltak, mondták, hogy no para, de már 1 ujjnyira ki vagyok tágulva és megjelentek a kicsit erősebb fájások is, úgyhogy CTG-re tettek és majdnem egy órán keresztül figyelték a fájásokat és a szívhangot, ami után az osztályos orvos úgy döntött, hogy irány a szülőszoba.
Ismét hívtam Tomit, hogy idő van, jöjjön. Akkor még poénból azt mondtam, hogyha nem akar lemaradni, akkor siessen … Előkészítettek, jött az ügyeletes szülésznő meg a szülész-nőgyógyász megkaptam az oxitocint és vártunk. Mivel még a neve nem volt meg, így szavazást csináltunk a dokik között, elég jó hangulat volt, én meg ittam a vizet, meg ettem a szőlőcukrot, hogy Ubi fent legyen. Elég hamar, kb egy-másfél óra múlva döntöttek úgy, hogy ki vagyok annyira tágulva, hogy lehet burkot repeszteni. Innentől kezdtek felgyorsulni az események. Látszott, ahogy a két ember ott guggolt a gép előtt, hogy nem annyira elégedettek, de amikor bejött a doki akkor kiderült, hogy a magzatvíz kisodorta a köldökzsinórt. Akkor még csak ennyit értettem – most már tudom, hogy ez azt eredményezi, hogy a baba nem kap oxigént, így gyorsan megszületett a döntés, hogy azonnal visznek a műtőbe. Hirtelen 10 ember lett körülöttem, jött az altatóorvos, meg még három nőgyógyász, az az első pedig folyamatosan próbálta visszanyomni a köldökzsinórt, hogy megmentse Ubit. Pontosan nem tudom, hogy ez mennyi idő alatt zajlott, de 5 percen belül 14:00-kor megszületett Vecsei Iván, aki 50 cm és 2440 g, egy igazi kis csöppség. A műtő melletti szobában volt egy másik lány, ő mondta, hogy amikor kiszedték és felsírt akkor örömujjongás volt a dokiknál. Amíg engem összeraktak, addig őt megmosdatták és Tomira tették. Majd felébresztettek, áttoltak egy pihenőbe és ott még együtt voltunk kicsit. Hihetetlen szerencsénk volt, hogy már bent voltam a kórházban és hogy ilyen profi csapathoz kerültem, azt hiszem örökké hálás leszek ezeknek az embereknek, hisz ilyen komplikáció ellenére Ivánnak semmilyen károsodása nem lett. Az meg, hogy ilyen kicsi a súlya sok mindent felvet, de már nem érdekel. Állítólag megállt a fejlődése, de akkor miért lett ilyen hosszú? Szóval lényegtelen.
1-2 óra múlva átvittek az újszülött osztályra, ahol azonnal le kellett zuhanyoznom és hozták is Ubit, aki velem volt végig, amíg haza nem jöttünk. Mivel kicsike is meg a tejem sem indult be azonnal, így elég sokat fogyott, de hálistennek az utolsó napra annyira összeszedte magát, hogy a 4.napon hazaengedtek minket.
Hát így lettünk mi 2018. január 25-én 14:00-kor kiscsalád.
