Türelem rózsát terem avagy mi is volt a harmadik hónapban

Posted by

0

Rengeteg minden történt, remélem nem hagyok ki semmit. A hónap azzal kezdődött és végződött, hogy megkapta az első oltásokat. Az elsőnél még üvöltött, mint a fába szorult féreg, a másodiknál “csak” sírt, de nagyon ügyes és cuki volt. Amúgy most már 4,5 kiló és 58 centi, úgyhogy szépen növekszik (már kis tokája is van :D)
Beállt a rendszer is az életünkbe. Este 9 után fürdés, kaja, majd alszik 5-6-ig, napközben pedig 4 óránként eszik. Az esti alvás megmaradt, annyi, hogy később és kevesebbet, így 7 körültől alszik fürdésig. Ahogy látjuk, kell neki és a fürdés nem zökkenti ki. Volt olyan is, hogy konkrétan aludt fürdés közben 🙂
A hasfájás szerencsére teljesen elmúlt. Már a hónap elején látványosan csökkent, de mára teljesen elhagytuk a cseppeket. Sajnos a tej teljesen elapadt, így 10 hét után áttértünk a tápszerre. Lelkileg túltettem magam rajta, így is fel fog nőni, és látom a fejlődésén és kedvén, hogy neki is jobb. Ennek így kellett lennie, ebbe bele kell törődni. Mint ahogy megtanultam, minden történik valamiért.
Az életünk kicsit felpezsdült ebben a hónapban, sokat voltunk úton, itt voltak a német nagyszülők, voltunk Battán, voltunk kirándulni. Volt, amit jobban viselt, volt amit kevésbé, de még szokni kell az ilyen programokat és reméljük, hogy nem lesz gond. Egyre többet sétáltunk, bár mózest elég hamar megunta, mert nem látott ki, így most az autós hordozóban viszem ki. Nem annyira szereti, de levegőzni kell, és van amikor bealszik 🙂
Egyre látványosabb amúgy a fejlődése, jár a keze-lába, magyaráz egyfolytában, nagyon sokat mosolyog, van most már alvókája, amit előszeretettel ölelget meg nyálaz össze, megtalálta az ujját is, és folyamatosan folyik a nyála. Mindennap meg tud lepni valamivel. A legnagyobb ajándék a játszószőnyeg, ami szerintem mindkettőnknek ajándék. Ubi nagyon szereti, én meg addig tudok mást csinálni, és közben jókat mosolygok, ahol beszélget a kis barátaival. Nagyon cukorfalat olyankor. Hordozót is próbáltam, de azzal nem sikerült még sikert elérni. Mint kiderült, nem is kényelmes neki amit vettünk, így továbbpróbálkozunk.
És megkapta a személyijét is, nagyon kooperativ volt a kormányablakban és elsőre sikerült használható képet produkálnia 🙂 Jó mondjuk még elég kómás volt, de nyugodtan tűrte ahogy fotózgatták.
De hogy írjak kevésbé pozitívumot is, amikor unatkozik, akkor nagyon nyűgös és hisztis. Nem tudom mondjuk tud e egy három hónapos kisbaba hisztizni, de ő valami olyasmit csinál 🙂
Én is sokkal jobban vagyok lelkileg, főleg így, hogy kezdünk összehangolódni és kötődni, és kezdjük érteni egymást.


Megszoksz vagy megszöksz – avagy a második hónap viszontagságai

Posted by

0

Nem nagyon volt más választásom, minthogy megszokom azt, ami van és reménykedem, hogy folyamatosan csak jobb lesz. Az éjszakák tényleg jobbak lettek, hisz Ubi csak egyszer kel fel enni, utána pedig akkor, amikor már amúgy is kelnie kellett Tominak, így megmaradtak a közös reggelik. A hasfájás is mintha enyhült volna – főleg így, hogy a háziorvos szerint nem is hasfájós kisbaba. És természetesen minden megmaradt ahogy volt, vagyis ami egyik nap működött, az a másik nap már nem. Messze nem voltam olyan depiRozi, mint az első hónapban, de azért sokszor jött a mélypont, amikor fogalmam nem volt, hogy épp most mi a baja, vagy miért nem alszik, miért nem jó neki sehogy. se fekve, se karban. Ráadásul a vérnyomás issuem még mindig aktuális és gyógyszer mellett is elég durván ingadozik, ezért ez sem segít a kedvemen. De a lényeg, hogy Ubi jól van tök szépen fejlődik, mivel erős és könnyű, ezért elég hamar felemelte a fejét hason fekve és forgatta jobbra-balra, viszont annyira izgága és örökmozgó, hogy amit megeszik annak egy részét le is dolgozza a privat-aerobic gyakorlataival. 🙂 És ami fontos, és életben tart, hogy nagyon sokat mosolyog és elkezdett gügyögni, így már nagyon várom, hogy eljöjjön a kacagós időszak, mert egy-egy ilyen pillanat hosszú időre tud erőt adni.



Ami nem öl meg … avagy hogy éltem túl az első hónapot

Posted by

0

Mert ez a túlélésről szólt. Sokan mondták, hogy nehéz lesz, össze kell szokni, de sosem gondoltam volna, hogy ennyire. 9 hónapja is írtam,hogy ez abszolút out of comfort zone, de ez a legvadabb álmaimat is felülírta. Talán elmondhatom, hogy ez első két-három hét életem legnehezebb időszaka volt, pedig volt pár előtte is, hisz fogalmam nem volt mit kell csinálni, mivel teszek jót, ami egyszer működött, az utána nem. Nem tudom melyikőnk sírt többet, Ubi vagy én .. Ráadásul jöttek a tanácsok, hogy ezt csináld, meg úgy csináld, de én voltam én, én éltem meg, én próbáltam az egész napos sírást átvészelni, úgy hogy fogalmam sem volt, hogy mit csináljak vele. Ráadásul a tej se úgy indult, ahogy kellett volna, így többször eljött a mélypont, hogy kérem vissza a régi életemet. Tudom, hogy ez csúnya gondolat, de akkor abban a pillanatban ezt éreztem. Az sem mellékes, hogy a többi barátnőm folyamatosan mondogatta, hogy mennyi tejük van, meg mennyi áll már a fagyasztóban, így még inkább szaralaknak éreztem magam, nem mintha ez olyan lenne amiről tehet az ember. És igazából fórumokat sem kellene olvasgatni, de néha azért voltak olyan bejegyzések, amik megnyugtattak. Gondolom még működtek a hormonok is, én sem voltam fizikailag tökéletesen felépülve (még most sem vagyok), pedig azt hittem. Ezt mondjuk most már máshogy csinálnám. Hazajöttem a kórházból és alig pihentem, mert úgy éreztem, hogy jól vagyok, ha kellett pakoltam, főztem, mostam mint előtte, csak a pihenésre és az összeszokásra nem figyeltem. Most már valószínűleg nem érdekelne, hogy van e kaja vagy tiszta ruha, csak hogy legyen Ubinak elég tej és én pihentebb legyek. Sajnos a körülmények is úgy alakultak, hogy nagyon sokat voltam egyedül, így ez még inkább megnehezítette a napokat, alig vártam, hogy este legyen és persze addigra sokszor annyira magam alatt voltam, hogy már normális kommunikációra sem voltam képes. Próbálok pozitív dolgot találni, de nem nagyon tudok, örülök, hogy túl vagyunk rajta, hogy túléltük, hogy amit el kellett érni, azt elértük Ubi súlyában és fejlődésében és akkor tiszta lappal nekikezdtünk a második hónapnak. És hogy mennyit fejlődött? A hónap első és utolsó napján készült fotók:


Szallas kerestetik ..

Posted by

0

A statisztika alapjan eleg sokan olvassak ezt a blogot. Ha van koztetek olyan, aki tud szallast nyarra 6 fore (5+Ubi) Horvatorszagban, Olaszorszagban vagy Szloveniaban, az legyszi jelezze!! Koszonom!!

A harminckilencedik … vagy negyvenedik?

Posted by

0

A hét ugyanúgy kezdődött mint eddig. Mentem az SZTK-ba CTG-re, meg néztek a vizeletben fehérjét, de miután mindkettő rendben volt hazaengedtek. Szerdán mentem vissza kontrollra a kórházba, volt labor meg CTG, meg vérnyomásmérés. 5 óra után a két héttel ezelőtti doki jött, hogy minden rendben van, és akkor ők most hazaengednek, kérjek CTG-re időpontot naponta meg ultrahangra is, és jöjjek mostantól ide. Már épp mindenkinek szóltam, hogy akkor indulok haza, amikor kiszólt, hogy stop, nem megyek sehova, mert átszámolták és ez alapján már túlhordtam. Néztem, mint Rozi a moziban, hogy mi van? És ez most hogy derült így ki? Miért most? Elmondták, hogyha a 12 hetes ultrahangot nézzük – és protokoll szerint már ezt kell – akkor ott egy héttel előrébb jártunk, így most nem a 39.hétben vagyok, hanem a 40.ben, úgyhogy indulás fel az osztályra. Ráadásul a CTG már kimutatott fájásokat is, amit én nem érzékeltem még. Gyorsan szóltam Tominak, hogy hozza a cuccomat, ami már ott volt a kocsiban. Felmentem, kipakoltam, jöttek vizsgálatok, még leküldtek ultrahangra, folyamatosan mérték a vérnyomásomat és vártunk. Közben kiolvastam egy könyvet estig és unatkoztam igazából, mert a szobatársamat hazaengedték.
Másnap reggel a vizit előtt vettem észre, hogy valami barnás folyadék szivárog, így mondtam is a dokiknak. Megvizsgáltak, mondták, hogy no para, de már 1 ujjnyira ki vagyok tágulva és megjelentek a kicsit erősebb fájások is, úgyhogy CTG-re tettek és majdnem egy órán keresztül figyelték a fájásokat és a szívhangot, ami után az osztályos orvos úgy döntött, hogy irány a szülőszoba.
Ismét hívtam Tomit, hogy idő van, jöjjön. Akkor még poénból azt mondtam, hogyha nem akar lemaradni, akkor siessen … Előkészítettek, jött az ügyeletes szülésznő meg a szülész-nőgyógyász megkaptam az oxitocint és vártunk. Mivel még a neve nem volt meg, így szavazást csináltunk a dokik között, elég jó hangulat volt, én meg ittam a vizet, meg ettem a szőlőcukrot, hogy Ubi fent legyen. Elég hamar, kb egy-másfél óra múlva döntöttek úgy, hogy ki vagyok annyira tágulva, hogy lehet burkot repeszteni. Innentől kezdtek felgyorsulni az események. Látszott, ahogy a két ember ott guggolt a gép előtt, hogy nem annyira elégedettek, de amikor bejött a doki akkor kiderült, hogy a magzatvíz kisodorta a köldökzsinórt. Akkor még csak ennyit értettem – most már tudom, hogy ez azt eredményezi, hogy a baba nem kap oxigént, így gyorsan megszületett a döntés, hogy azonnal visznek a műtőbe. Hirtelen 10 ember lett körülöttem, jött az altatóorvos, meg még három nőgyógyász, az az első pedig folyamatosan próbálta visszanyomni a köldökzsinórt, hogy megmentse Ubit. Pontosan nem tudom, hogy ez mennyi idő alatt zajlott, de 5 percen belül 14:00-kor megszületett Vecsei Iván, aki 50 cm és 2440 g, egy igazi kis csöppség. A műtő melletti szobában volt egy másik lány, ő mondta, hogy amikor kiszedték és felsírt akkor örömujjongás volt a dokiknál. Amíg engem összeraktak, addig őt megmosdatták és Tomira tették. Majd felébresztettek, áttoltak egy pihenőbe és ott még együtt voltunk kicsit. Hihetetlen szerencsénk volt, hogy már bent voltam a kórházban és hogy ilyen profi csapathoz kerültem, azt hiszem örökké hálás leszek ezeknek az embereknek, hisz ilyen komplikáció ellenére Ivánnak semmilyen károsodása nem lett. Az meg, hogy ilyen kicsi a súlya sok mindent felvet, de már nem érdekel. Állítólag megállt a fejlődése, de akkor miért lett ilyen hosszú? Szóval lényegtelen.
1-2 óra múlva átvittek az újszülött osztályra, ahol azonnal le kellett zuhanyoznom és hozták is Ubit, aki velem volt végig, amíg haza nem jöttünk. Mivel kicsike is meg a tejem sem indult be azonnal, így elég sokat fogyott, de hálistennek az utolsó napra annyira összeszedte magát, hogy a 4.napon hazaengedtek minket.
Hát így lettünk mi 2018. január 25-én 14:00-kor kiscsalád.