Nem egyszerű hónapon vagyunk túl. Annyi minden történt, hogy már gondolkodtam, hogy kimarad volt egy post vagy most hol is tartunk?

Ubi lelke talán most már alakul, de az őszi szünet után eléggé megborult. Minden reggel sírt, mikor otthagytuk és mondták a lányok, hogy napközben is sokat sirdogált, amint nyílt az ajtó szaladt oda, hogy Aja, Apa és ha nem mi voltunk akkor azonnal elsírta magát. Lehet, hogy sok volt neki az egy hét kihagyás, vagy csak akkor esett le neki, hogy ez a bölcsi nem egy ideiglenes megoldás. De úgy tűnik, hogy most már megnyugodott, azt a mondták, hogy semmi gond nincs vele. Még mindig egyedül játszik, de nagyon cukin viselkedik és szót fogad. Reggel Tomi viszi, így negyed 8 körül ő az első, én meg 4-kor indulok érte, szerencsére 10 perc az út, így nem ő marad utoljára. Nagyon pörgős még ilyenkor és hiába két megálló között lakunk és egyszerűbb lenne hazasétálni, ő inkább metrózni akar, így visszamegyünk – közben megállunk minden Skodánál, Citroennel, Audinál – felszállunk a metróra, megyünk egy megállót. Majd ott is várakozunk, mert ő integet minden metrónak. Az egyik elmegy, jön a másik így nehéz onnan elindulni.

Éjszakánként még mindig néha felkel, főleg a cumiját keresi, de van, amikor rosszat álmodhat, mert kiabál, hogy “Nem, Nem”.  Kis simi után aztán megnyugszik és alszik tovább. Egészen 5 körülig 🙂 (nagyon ritkán alszik 6-nál tovább). Ilyenkor még aki odamegy hozzá, rávesszük, hogy a kanapéján kicsit pihenjünk, de fél óránál többet ott sem bír és jelzi, hogy akkor itt az ideje a reggelinek. Ilyenkor felül a konyhapultra, választ magának meg az Apjának teát, nekem kávét, berakja a gépbe, utána facsarunk gyümölcslevet és közben már falatozgat 🙂 És ha valami eltér a rutintól, azonnal jelzi 🙂

A kisördögös hisztije még mindig megvan, általában napi egyszer. Ha otthon csinálja az a jobbik eset, mert berakjuk az ágyába gondolkodni és 5 perc múlva mosolyogva kiabál. A rosszabbik amikor mindezt az utcán csinálja, de ha el tudjuk terelni a figyelmét és van türelmünk kivárni, akkor túlélhető 🙂

Amúgy még mindig tartjuk, hogy 95%-ban semmi gond nincs, és tudjuk, hogy nagyon szerencsések vagyunk vele. A cukiságfaktor pedig csak emelkedik, ahogy nő és egyre értelmesebb. A szókincse is bővül, már mondja, hogy kukorica, néni, Teta, guriguri, tudja az összes német dal koreográfiáját, egyre több állatra meg tudja mondani, hogy “mit mond” (kigyó, tehén, kisegér, halacska), cuki ahogy artikulál és ha valami értelmes szót mond, akkor szégyellősen örül magának. És nagyon lelkes mindenben. Ahogy írtam, aktivan segít a reggelikészítésben, ő pakol be szinte mindent a konyhából az étkezésekhez, már szól hogy szívjuk ki az orrát, meg mikor evett, veszi le a polcról a vitaminját. Hihetetlenül szabálykövető meg fontos az életében a rutin. Ebben is hasonlít ránk, de nem is tudom miért vagyok ezen meglepődve 🙂

Megint volt egy halom programunk. Kezdődött az őszi szünet a tesóival, amikor elmentünk Siófokra. Az idő nem volt annyira kegyes, meg meg is fázott, de első éjjel ő aludt a legtöbbet, már alig vártuk, hogy felkeljen, mert mi már éhesek voltunk 🙂 Aztán átmentünk komppal Tihanyba, ami tetszett neki. Másnap otthon voltunk a szálláson, lementünk wellneszezni, amit nagyon bírt annak ellenére, hogy nem volt túl sok játék, meg kicsit hideg is volt. Onnan Battára mentünk, ahol csúcsra ért a betegsége a 39,5 fokos lázzal. Másnap ehhez képest simán letolta a családi fotózást, pedig hajnalban még gondolkodtam, hogy lemondom, de sokkal jobban bírta, mint vártam.

A testvéreivel meg Borival továbbra is óriási a szerelem és nagyon sokat jelent, hogy Emmával minden reggel találkozik, ez közelebb hozza őket egymáshoz, és cukin kiabál nekik mindig. És senkivel nem tud olyan gurgulázva nevetni, mint velük 🙂

Továbbra is imád enni, imádja a leveseket és igényli is a folyadékot és egyedül eszik most már mindent. Tényleg egy szavunk nem lehet, főleg látva, hogy mások mennyit küzdenek a gyerekükkel.

Még mindig a kiságyában alszik. Gondolkodtunk már többször hogy kivesszük a rácsot, hogy ki tudjon jönni, vagy átalakítjuk, de jobb a békesség meg a nyugalom. 🙂

Kicsi Ubink hivatalosan is bölcsis lett, megkaptam a beszoktatási naplót is, amiben napról napra vezették az eseményeket. Túl sok meglepetés nem volt benne, mert mindennap elmesélték a nevelők, hogy mi történt, de jó volt egyben elolvasni és tényleg nagyon büszke vagyok Rá, hogy ilyen barátságos, nyitott és szófogadó. Főleg, hogy 3 nap után beteg lett és egy hétig itthon volt, de utána mintha mi sem történt volna, folytatta a “folyamatot”. Látszólag minden szuper, eszik, játszik, alszik, de azért a lelke kicsit megborult. Minden ember éjszaka dolgozza fel a napközbeni történéseket, így ő is, és sokat volt fent éjszaka, volt, hogy kiabál, hogy “nem, nem”, de amint megkapta a cumiját az esetek többségében visszaaludt. Reggelente még néha sírdogál, mikor eljövök/eljövünk, de a nevelők is azt mondták, meg Anyu is (akik 30 évig dolgozott bölcsiben/oviban), hogy inkább az elején sírjon, mert utána ezt feldolgozza és sokkal jobb lesz neki. Nem mondom, hogy könnyű ilyenkor otthagyni, főleg az elején mikor láttam az óriási könnycseppeket, de az ő érdekében kemény kellett, hogy legyek és mivel tudom, hogy jó helyen van, nagyon kedves Ivett és Bea is, megszerette őket, így könnyebben elengedtem. Amúgy nagyon tetszik a bölcsi rendszere, a nevelők szabályai és a napi rutin. Úgy néz ki egy nap, hogy megérkezünk, átveszi a cipőjét, (ő megy a benti cipőért és teszi a kintit a kosárba), majd kézmosás, megkapja a takaróját és megy a csoportszobába. Egy gyors ölelés meg puszi, és én már ott sem vagyok. Majd ők reggeliznek és ha jó idő van, mennek is ki az udvarra, ott eszik meg az tízórait is. 11 után bemennek, mindenkit tisztába tesznek, fél 12-kor ebéd, és aki végzett, az mehet is aludni. Ubinak szerencsére az első pillanattól ez jól működött. Elvileg 2-3:30-ig alszanak, 3-kor uzsonna és fél4-től lehet értük menni. Ami jó dolog, hogy sem kaja sem alvás közben nem lehet megzavarni a gyerekeket, így aki akkor érkezik annak várni kell. Ha pedig egy gyerek előbb felébred, akkor csöndben pihen míg a többiek alszanak. Ez nekem meglepő, hogy Ubi, aki ilyenkor itthon már nyivákol, ott megvárja a többieket és csendben elnézelődik.

Ami viszont említésreméltó, hogy mennyire máshogy viselkedik velem, még inkább ragaszkodó lett és bepróbálkozik mindennel. Olyan hisztiket tud csapni egyik pillanatról a másikra hogy zeng tőle a lakás, és ilyenkor kénytelen vagyok türelmesen várni, amíg abbahagyja, mert semmit nem enged. A hiszti mértékétől függ, hogy sikerül elterelni a figyelmét vagy sem. Ezért is próbálok vele minél többet lenni, közösen játszani, vagy csak összebújva “beszélgetni”, de általában a közöny vagy az hogy nyugodt maradok és várok, az szokott segíteni. Sokat olvastam erről, és Vekerdy Tamás is ezt javasolta.

Szomorú esemény is történt, Tomi nagymamája, Ubi utolsó dédimamája itt váratlanul itt hagyott minket. Én őt nagyon megszerettem és szerettem volna ott lenni a búcsúztatóján, de mérlegelnem kellett. Az nem volt kérdés, hogy Ubit nem tesszük ki egy ilyen útnak, de napokig őrlődtem, hogy hogy tudnánk megoldani, hogy őt nem vesszük ki a bölcsiből, de én is megyek. Aztán végül úgy döntöttem/döntöttünk, hogy a szeretet nem ezen múlik, hogy ott vagyok a fizikálisan a búcsúztatón, vagy nem, viszont Ubinak most szüksége van rám, meg arra, hogy az új rendszer stabilizálódjon. Így Tomi egyedül ment 🙁 Ráadásul a sors is megkönnyítette ezt, mert mindketten kicsit lebetegedtünk, így pláne nem vágtunk volna neki az útnak együtt. Indulás előtti éjszaka 1 hónapos kora óta a legrosszabb éjszakánk volt, kb 3 órát ha aludhattunk. Sirt, vergődött, hisztizett, csapkodott, semmi nem volt jó neki, és az ágyában sem volt hajlandó maradni. Borzalmas volt, hogy nem tudok neki segíteni, közben fogy az én türelmem is, de ő ezt nem veheti észre. Szerencsére ez egyszeri alkalom volt.

Előző hétvégén Galyatetőn voltunk hármasban, amit a szüleimtől kaptam szülinapomra. Szavakkal nem kifejezhető, hogy milyen csodálatos ilyenkor az erdő és Ubi is élvezte- amikor épp jó hangulatban volt – de már bújkált benne a takonykór. A wellness is tetszett neki, meg a játszótér is, sőt az étteremben is úgy viselkedett mint egy úrigyerek 🙂

A legviccesebb (és néha legidegesítőbb 😀 ), hogy ha megyünk az utcán és meglát egy Citroent, Skodát, Audit vagy Opelt, akkor kiabál, hogy Apa, Papa stb.. Nem is kell látnia a logot, oldalról is felismeri őket és bármilyen messziről, és tudja, hogy kinek van olyan autója. Hihetetlen az egész, nem is tudom, hogy hogy csinálja, de mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy ő vágja a márkákat 😀

Augusztus végén elkezdte aktívan használni a kismotorját, aminek egyik oldalról örültünk és nagyon büszkék voltunk rá, viszont sem az alattunk lakó nem gondolom, hogy ugyanezt érezte, sem mi mikor megláttuk a cipőjét. Eleinte még itt a lakásban száguldozott vele, de most már játszótér helyett is szivesen motorozik.

Voltunk egy nyárzáró fürdésen a Palatinuson, ahol nagyon élvezte a csúszdákat. Eleinte még el akartam vinni babaúszásra, de utánajártam és a babyúszáshoz már túl nagy, az úszástanuláshoz meg még kicsi, így maradnak az ilyen strandos események.

A babakocsi egyre többször marad itthon, mert bírja a gyaloglást és az esetek nagy részében szót is fogad. Nekünk is egyszerűbb, hogy nem kell arra figyelni, hogy olyan helyre menjünk, ahol babakocsival is lehet közlekedni. Azóta egyre többet metrózunk, meg villamosozunk, amit Ubi imád. Ha tehetné egész nap ezt csinálná 🙂

Mielőtt mi elutaztunk volna 4 napra, úgy gondoltuk, hogy legyen egy próbahétvége a Mamáéknál, nézzük meg hogy bírja. Annyira jól érezte magát, hogy hazafele végig duzzogott és mikor kérdeztem, hogy most akkor mi van, forduljunk vissza, annyit mondott határozottan, hogy igen. Hasonló volt a 4 nap, amíg mi Olaszországban voltunk. Néha felnézett az égre, mutatta a repülőre, hogy Aja meg Apa, aztán játszott tovább. Tök jó érzés, hogy van egy hely, ahol otthon érzi magát és ahol nyugodt szívvel otthagyhatjuk. Jókat evett, volt játszón, kint volt egész nap a kertben és nagyon sokat játszott Borival.

Voltunk a Vasúttörténeti parkban, ahol teljesen extázisban volt a mozdonyoktól, azóta kiabál minden vonatra, hogy húhúúúú. Találkoztunk ismét Lucáékkal egy játszóházban, de a játékok jobban lefoglalták, mint Luca. Bár tény, hogy sosem volt még játszóházban, így ez most újdonság volt.

A szókincse elkezdett bővülni, most már tisztán mondja, hogy Mama, meg popo. Teljesen rákattant a mondókákra, így állandóan megy a “Nád a házam teteje”, meg a “Cini-cini muzsika”, a “Töröm töröm a mákot” és más német nyelvű mondókák meg dalok. Ő meg persze mutatja és csinálja amit lát, iszonyú cuki 🙂 Mondja, hogy “pályi”, amit sokáig pálinkának hittünk, egész addig amíg a boltban meg nem látta a párizsit és ki nem ugrott a kocsiból 🙂

Mondja azt is hogy Autó, ráadásul megyünk az utcán és minden Citroen-nél kiabál, hogy Apa Apa, és minden Skodánál, hogy Papa. Akármilyen messze is van, ő felismeri ezer közül is

Tomi allergiás a parlagfűre, így elég sokat fújta az orrát mostanában. Ez jó példa volt neki is, mert ő is hozta a zsepit és addig próbálgatta, amíg sikerült kifújnia az orrát. Azért másfél évesen ez nem rossz teljesítmény 🙂

És a mi a legfontosabb, hogy 23-án elkezdődött egy új időszak mindhármunk életében, azzal, hogy bölcsis lett. Lehet hogy már írtam, hogy sikerült egy kicsi családias bölcsit találnunk pont a lakás és Tomi munkahelye között. Remélem az, hogy eddig tetszik neki, ez folytatódik. Nagyon szimpik a gondozónők és bár Ivett eddig beteg volt, Beát szerintem már most a szívébe zárta.

Fura ez az egész, hogy tényleg most született és már bölcsis. Sokan mondták, hogy elrepülnek ezek a hónapok, de tényleg így van. El nem tudom mondani, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy ilyen kis csodabogarat kaptunk, aki okos, kedves, egy igazi kis szeretetbomba még mindig, aki azért nyilván megpróbálja érvényesíteni az akaratát, de ez csak azt mutatja, hogy életrevaló kisfiú lesz. Néha csak itt ülök és nézem, ahogy táncol, meg pörög és közben dumál még a kis halandzsa nyelvén, majd ideszalad, hogy Aja Aja , megölel és megy tovább, közben huncutul mosolyog. Persze még mindig Apa az isten, de azt hiszem, hogy ez jól is van így. Gondolkodtunk, hogy vajon miért van az, hogy egyik gyerek sem ragaszkodott hozzá ennyire. Nyilván van több magyarázat rá, de ami tuti közrejátszott, hogy mikor megszületett, akkor rátették és nem rám, ez pedig biztos egy különleges kapcsott képzett köztük. Annyira jó látni, ahogy szalad hozzá, ahogy ölelgeti és amilyen szeretettel mondja, hogy “Apaaaaaaaaa”.

Hát itt tartunk most és várom, hogy hogy alakulnak a bölcsis napok.

Kimondani is borzasztó, de szerencsére nem érzem magam ennyinek 🙂 Emlékszem, hogy mikor kicsi voltam a 40 éves “néniket” már magáztuk, most meg rosszul vagyok, ha bárki magázni mer 🙂

40 év … 480 hónap .. 2087 hét …. és 14610 nap .. ijesztő számok, de mégis azt mondom, hogy szerencsés vagyok, mert

1. Egészséges vagyok
2. Van egy párom, akinek a “perfect female version”-je vagyok, aki a legjobb barátom, a szerelmem, aki feldobja a napjaimat, akivel fél szavakból is értjük egymást és aki nagyon szeret
3. Van egy “csoda”gyerekünk, aki minden egyes napot emlékezetessé tesz, aki tükröt tart, aki megtanított feltétel nélkül szeretni
4. Vannak szüleim, akik szintén egészségesek, akik példaértékűen neveltek, akik mindig támogattak és akik nélkül ma nem tartanék itt
5. Van egy testvérem, akivel a kapcsolatunk egy hatalmas kihívás, de mégis jó hogy van
6. Van egy cuki unokahugom, akivel egész különleges a kapcsolatunk és remélem az is marad
7. Vannak olyan barátaim, akik időközben már családtaggá váltak
8. Vannak rokonaim, akikkel az idő múlásával sikerült ismét egymásra találni és szoros kapcsolatot kialakítani
9. Csodálatos nagyszüleim voltak, akiktől sokat tanultam, főleg a sütés szeretetét és akikkel még nagyon sok dolgunk lett volna még együtt
10. Vannak barátaim, akik hol közelebb vannak, hol távolabb, de a kapocs erős
11. 5 évesen elköltöztünk Százhalombattára, ezzel megalapozva a jobb életemet
12. 6 évesen bekerültem a világ egyik legjobb osztályába, szuper tanárok tanították, és a jó kapcsolat a kemény maggal nem változott
13. 12 éves voltam, amikor lehetőséget kaptam egy 2 hetes franciaországi diákcserére, ami megalapozta az utazás iránti imádatomat
14. 14 éves koromban már láttam az Eiffel-tornyot
15. Felvettek az akkori egyik legerősebb budapesti középiskolába, ahol bekerültem a világ másik legjobb osztályába
16. Beköltöztem egy lánykollegiumba a Rózsadombon, aminek az első időszaka kemény volt, sok vasárnap esti buszozás telt sírva, de végül csodálatos 6 évet töltöttem ott és el nem tudom mondani mennyi élményt szereztem
17. Eljutottam Izraelbe, ez volt életem első repülőútja
18. Ott voltam ’99-ben a Velencei Karneválon
19. Megismertem egy fiút, akivel 8 kalandos évünk volt együtt és a mai napig megmaradt a barátságunk
20. Részt vettem egy internetes versenyen, aminek köszönhetően bekerültem egy nagyon jó csapatba és ismét láthattam – immár luxuskörülmények között – Párizst
21. Életem első munkahelye tele volt élménnyel, imádtam a táborokat szervezni és ott lenni
22. 2001-ben eljutottam a tengerentúlra, 2 hét New York felejthetetlen volt
23. Felvettek a főiskolára, végül nem oda ahova szerettem volna, de sokkal jobban jártam és szerettem oda járni
24. A v98-as csapattal eljutottam Marokkóba
25. Kaptam ösztöndíjat Franciaországba, így kint élhettem 5 hónapot Le Havre-ban
26. Nem is kerestem munkát, de azonnal kaptam, és azóta is ott vagyok
27. Másodjára is eljutottam az USA-ba, most már Floridába, ami álomszerű volt és szeretnék még visszatérni
28. Madonna Magyarországra jött, én pedig ott voltam a koncertjén, ahogy előtte lévő évben George Michael-én is, ezzel nagy álmok váltak valóra
29. Nagyon sokat utazhattam a munkának köszönhetően, voltam többször Franciaországban, Hollandiában, Németországban, a UK-ban
30. Meg tudtam venni életem első lakását, ami 8,5 év múlva teljesen az enyém is lesz 🙂
31. A válságból sikerült teljesen egyedül és mindenféle segítség nélkül kilábalni és megtanított ez az időszak arra, hogy mindig értélkeljük amink van, mert ki tudja mit hoz a jövő
32. A munkahelyen megnyertünk egy versenyt, így eljutottam Barcelonába
33. Voltam két hetet Indiában, ahol az unokatesóm megmutatta a rejtett csodákat, olyan helyekre is elvitt, ahol turisták nem járnak, ahol teljesen átalakult a gondolkodásmódom és ahonnan egy pozitívabb életszemlélettel jöttem haza
34. A munkahelyen a csúcsra értem, sőt, többet elértem, mint amire bármikor is gondoltam és vágytam
35. Megcsináltathattam álmaim konyháját, és bár kicsi, de az enyém és pont olyan amilyennek szerettem volna
36. Madeira azóta álmom volt, hogy először láttam a Sissi-t .. csodálatos volt kettesben (vagyis már 2,5-esben) felfedezni a szigetet
37. Kaptam egy “új családot”, akik bár vegyes érzelmekkel, de talán kezdenek elfogadni
38. Elkezdtem németül tanulni, hol több hol kevesebb sikerrel, de lassan és biztosan haladok
39. Ismét 52 kiló körül vagyok, hipphip hurrá
40. A mai reggelimet a Comoi-tó partján fogyasztom el és itt töltöm az egész napomat azzal, akit szeretek. Mi mást és többet kívánhatnék?

Azt hiszem, hogy nem panaszkodhatok. Nem volt nehézségekben szegény életem, de megtanultam, hogy minden történik valamiért, minden kihívás csak megerősít, mindenből tanulni kell és végül mindenben sikerült megtalálni a jót és pozitívat. Igazából TÖKÉLETES 40 évem volt 🙂 És azon leszek, hogy ezen az úton folytatódjon.

Boldog Szülinapot Nekem! 🙂

Ez most egy rendhagyó post lesz, általánosságban szól a gyereknevelésről és nem konkrétan a mi Uborkánkról, de mégis fontosnak tartom. Mert egyszerre vagyok dühös és elkeseredett. Tisztában vagyok vele, hogy gyereket nevelni a legnehezebb feladat az életben, hisz a világ halad, fejlődik, felgyorsult körülöttünk minden, így azt már nem lehet követni, ahogyan minket neveltek, maximum az alapértékrend adhat egy támpontot. Ráadásul amiről most azt gondoljuk, hogy a legjobbat teszünk a gyereknek, nem biztos, hogy 10 év múlva úgy fog nála csapódni, ahogy most mi szerettük volna, ezért nem okoskodni akarok vagy észt osztani, csak hangosan gondolkodni, és az én gondolataimat összefoglalni. Rengeteg cikket olvasok, hogy mit csináljunk a hisztis gyerekkel, hogyan növeljük az önbizalmát, hogy tegyük boldoggá a gyerekkorát, hogy szerettessük meg vele a zenét, az olvasást, hogy vonjuk be a családi életbe, hogy szabályozzuk le a “digitális életét”, vagy miért neveljük szigorúan. Egytől egyig mindegyikben van igazság, de amivel a leginkább egyetértek, hogy a mai szülők – és tisztelet a kivételnek – életképtelen gyerekeket, szörnyeket nevelnek. Akár együtt vannak, akár már elváltak. Nagyon sok gyerek van a környezetemben csecsemőtől kamaszig és nagyon feketének látom a jövőt. És ilyenkor mindig azon gondolkodom, hogy én ezt mennyire máshogy fogom csinálni. Aztán majd kiderül, hogy sikerül e.

Az egyik oldalon azt látom, hogy a pénz eluralkodott, az idő és energia kevés és pénzzel veszik meg a szeretetet, így amit a gyerek kiejt a száján megkapja, legyen az egy tárgy, egy élmény, egy élőállat, bármi és mivel a gyerek ehhez van hozzászokva és semmiért nem kell megküzdenie, ezért soha semmit nem fog értékelni az életben. Amikor meg majd jönnek a nehézségek, akkor majd szépen lecsúszik és kapkodja a levegőt. Ezért sem értek egyet azzal, hogy elhalmozzuk a gyereket mindenféle ajándékkal. Kapjon szeretetet, amennyit csak lehet és élményeket, amiből töltekezhet, de ne tárgyakat. Szerencsére a mi családunk elfogadta, hogy nem kérünk újabb halom játékot, mert úgysem játszik vele. Van pár kedvenc, de azon kívül a dobozban porosodik mind, vagy a plüssöket legalább odaadjuk valamelyik kórház beteg gyerekeinek. Már most arra figyelmeztetjük magunkat, hogy mutassunk meg neki minél többet a világból, hogy megmaradjon ilyen nyitott, lelkes és boldog gyereknek, amilyen most is.

A másik fajta szülő, aki nem mer a gyerekének “nem”-et mondani és nem mer szigorú lenni. Én szigorúan voltam nevelve és nem azt mondom, hogy ez a jó módszer, de igenis sokszor jó volt, hogy voltak szabályok és ha nem tartottam be, akkor voltak következmények. Ma már ilyen nincs, mert jaj a gyerek lelke sérülni fog és így nem lesz boldog, és sajnos nagyon sok szülőnél látom, hogy nincs köztük egyetértés a gyereknevelésben, ezáltal egymással szembemennek. Pedig azt gondolom, hogy egy gyerek akkor érzi magát érzelmi biztonságban, ha egységet lát a szülei oldalán. És itt most teljesen mindegy, hogy együtt élnek a szülei vagy külön. Intelligencián múlik az egész, hogy képesek e kommunikálni, képesek e megvitatni, hogy ki mivel nem ért egyet, hogyan tudnak úgy közös nevezőre jutni, hogy mindkettőnek elfogadható legyen, de legfőképp a gyereket előre viszi és nem összezavarja. Itt is láttam több jó példát, ahol a gyerek “miatt” a szülők összefognak és közösen segítik a göröngyös úton boldogulni. Míg láttam olyat, ahol az egyik szülő a másik ellen hangolja és még tanulni sem engedi vele és mindezt a gyerekkel is megvitatja. Vajon melyik gyerek lesz felnőttkorában kiegyensúlyozottabb? Melyiknek lesz erősebb az érzelmi biztonsága?

Annyi olyan szituációt láttam mostanában, aminél azt gondolom, hogy sokkal okosabban és intelligensebben kellett volna cselekedni, de van amikor az egoizmus, az erőszakosság és a belső sértettség ezt nem engedi. Nálunk is van, hogy nem teljesen értünk egyet, de leülünk és megbeszéljük. Látszólag én vagyok a szigorúbb, de több a türelmem is, viszont szerencsére következetesek vagyunk mindketten és ha a gyerek már kicsi korától ehhez szokik hozzá, akkor sokkal könnyebb dolga lesz az életben.

Ráadásul nem szabad elfelejteni, hogy a gyerek példát követ és nem szavakat. Hiába sulykoljuk, hogy valamit meg kell csinálni, ha tőlünk soha nem látta. Ha folyamatosan azt látja, hogy bármelyik szülője negatív, akkor ő is az lesz, ha nem ért egyet bizonyos elmélettel, akkor a gyerek is előítéletes lesz, ha azt látja, hogy az érzelmi zsarolás működik, akkor ő is alkalmazni fogja. Ez ennyire egyszerű. Ezért is borzasztóan nagy a felelősségünk.

Mint írtam feljebb, ezek az én gondolataim, az én véleményem és egy emlékeztető, hogy majd hónapok, évek múlva ha hasonló helyzetekbe kerülök, és megingok, akkor jusson eszembe, hogy most mit gondoltam és ezen az úton menjek tovább, amiről azt gondolom, hogy most jónak és vállalhatónak tűnik.