1993 nyarán a szüleim elküldtek egy lovastáborba Szirákra. Fogalmam nem volt, hogy hol van, senkit nem ismertem, azt sem tudtam, hogy hol van ez a hely, pláne, hogy fogok én lovagolni, de elmentem. Egy kb 10 éves kislánnyal kerültem egy szobába, aki kérte, hogy szeretne a barátnőjével lenni, így cseréljünk szobatársat. Abba a pillanatba, hogy Annamari belépett a szobába, úgy köszöntöttük egymást, mintha ezer éve jóban lennénk. Meg is kérdezték a táboroztató “tanárok”, hogy ismerjük e egymást. Már nem tudom, hogy egy hét volt, vagy 10 nap, de annyira egy hullámhosszon voltunk, hogy utána is tartottuk a kapcsolatot és leveleztünk. Volt, hogy fél évig semmi, meg nem is találkoztunk évekig, de amikor sikerült összehozni, akkor ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Mióta viszont van viber és társai, sokkal gyakrabban kommunikálunk. Így jött az ötlet, hogy menjünk vissza Szirákra, nézzük meg mi lett a kastéllyal, a lovastanyával, mi változott és ahogy ott sétálgattunk a kertben, jöttek vissza az emlékek. Mintha nem is 23 éve történt volna …  Ismét bebizonyosodott, hogy egy mély barátsághoz nem kell napi kommunikáció, gyakori találkozó, bőven elég ha van valami összekötő kapocs.

Szilveszter este egy barátom bajban volt és egy benzinkúti kávézóban beszélgettünk, amikor elhangzott az a mondat, hogy “jó, de neked van egy Ancsid”. Ezt azóta sem tudom kiverni a fejemből, hogy mennyire szerencsés vagyok. Mert igen van egy Ancsim. Mert van egy olyan barátom, aki ismeri minden rezdülésemet, tudja mikor kérdezzen, mikor ne, mit jelent ha hallgatok és mennyire tud velem örülni. Vannak nehéz időszakaink, amikor rosszul viseljük egymást, de amikor tényleg kell, akkor ott vagyunk egymásnak. Jobban kellene őt értékelnem, mert ha az ember elveszít egy barátot, az sokkal nagyobb csapás, mintha egy szerelmet (ha a kettőt egyszerre, na az az igazi szívás).
Hogy is jutott ez most eszembe? Apukámat is elérte a facebookos őrület és ő is megosztott fiatalkori képeket. Ahogy nézegettem a katonás képét, beugrott, hogy én ugyanilyen fotót csináltam róluk most nyáron, 40 évvel később. És ez mennyire jó, hogy az embernek vannak ilyen régi kapcsolatai. Nagyon sokáig nem is tudtam, hogy ezek a fiatalemberek léteznek, aztán valami történt, újra felvették a kapcsolatot egymással és azóta is összejárnak, hetente beszélnek és amikor együtt vannak akkor nagyon viccesek együtt. Nem számít, hogy volt beszéd-szünet, hogy történtek olyan dolgok velük, amikor jobbnak látták békén hagyni egymást, de mégis együtt vannak. Megint igaz az a közhely, hogy aki része kell hogy legyen az életednek, az bármennyi idő után is, de visszatér és még 250 km sem akadály.