Jön a hideg, így jönnek a filmnézős hétvégék is, amikor előveszem a listámat és elkezdtem végignézni, amire nyáron nem volt időm/kedvem. Egy olyannal kezdtem, amit már láttam kicsit több, mint egy éve, és meg is voltak a fő vonalak, de nem emlékeztem rá. A Quantum Love egy francia dráma Sophie Marceau-val (Házibuli) és Francois Cluzet-val (Életrevalók), ami egy eléggé különlegesnek tűnő, de mégis hétköznapi témát boncolgat, néha kicsit már őrületbekergető módon. Szeretem a francia filmeket, szeretem ezeket a színészeket, szeretem a benne lévő zenéket és szeretem azokat a történeteket, amik nem kiszámíthatóak. Elolvastam több kritikát is, kíváncsi voltam, hogy mások hogy látták, hogy vajon csak engem érintett e meg, de a többség – aki persze megértette, hogy miről szól – ugyanúgy vélekedett … hogy ennek a történetnek nincs vége.

Nincs az a rosszkedv, amit ez a félmondat ne oldana fel. Vagy az, hogy Kirby a parancsnok. A legjobb film, pedig az összes Bud Spencer filmet imádom. Pár hónapja meetingnél még valakire vártunk, és bedobtam egy rögtönzött kvízt: melyik mondat melyik filmjéből való .. hát siralmas lett a végeredmény, még a Puffin lekvárról sem hallottak soha.. 🙁 Nem is értem, hogy a mai generáció hogy nem ismeri/szereti/rajong érte. Hisz meg “tiszteletre méltó nagyapa is megmondta, hogy a nagysárkány jó ember”. RIP Rizzo felügyelő / Charlie Firpo / Wilber Walsch / Tom / Charlie O’Brian/ Antonio Coimbra .. csak, hogy a kedvenceimet emlìtsem… RIP Carlo Pedersoli

Végre sikerült megnézni A nagy dobás című filmet, ami a 2008-as gazdasági összeomlásról szól, ami igaz történeten alapul. Végre egy olyan film volt, aminek bár tudtam a végét, mégis az első pillanattól az utolsóig figyeltem, izgultam és próbáltam koncentrálni, hogy mindent jól megértsek, mert azért tele van tőzsdei szakkifejezéssel és néha tényleg úgy voltam vele, hogy na ezt most nem volt világos. Nekem nagyon bejött, hogy néha kiszólt a narrátor és elmagyarázta konyhanyelven, hogy ez most a mi kis halandó világunkban mit jelent. És nem tudtam nem arra gondolni, hogy én is ugyanígy lettem átverve. Ezért is fura, hogy végig azért szorítottam, hogy legyen igazuk (miközben tudtam a végét), mert én is azok közé az emberek közé tartoztam, aki szintén utcára kerülhetett volna. Sosem felejtem el azt, amikor ültünk a szüleimnél a biztosítási ügynökkel és magyarázta, hogy nincs kockázat, hát nézzük meg az előző éves eredményeket, ilyen nem történhet, amikre én rákérdeztem. És tessék … Megtörtént. Nagyon nagyon jó film, valós, érthető és csodálatos tükör, hogy mennyire vagyunk irányítva, és mindezek mellett nagyon hiteleset alakítottak a szereplők is. Ez is többször megnézős lesz.

Úgy adódott, hogy ebben a hónapban megnéztem egy csomó magyar filmet, spontán, tervezés nélkül. Amikor hallok valamit, akkor azt gyorsan felírom és amikor van rá időm, megnézem. Így volt ez a Liza a rókatündérrel. Hallottam is róla, olvastam is róla jó kritikákat, így egy hideg estén megnéztem. Nem szeretek semminek utánanézni előre, hogy miről szól, de itt sokan hasonlították az Amélie csodálatos életéhez, így nem tagadom, voltak elvárások. Hát erőszakosan rá lehet húzni, de én nem tenném. Igazából mikor véget ért a film, akkor itt ültem tanácstalanul, hogy ez most mi volt, ezt a filmet emelték az egekbe? Miért? Aztán szinte mindennap eszembe jutott több jelenet is, vagy akár a fülbemászó zenéje, így lehet hogy mégis azt kell mondanom, hogy ez egy jó film, hisz ezek szerint megérintett. Érdemes megnézni ..
A másik volt a Szerelempatak, amit szintén nem tudtam hova tenni miközben néztem. Többször le akartam leállítani, de közben meg jókat mosolyogtam, meg azért vártam, hogy ebből most mi fog kisülni. Ez az erdélyi idős emberekről szóló dokumentumfilm elmond olyat is, amiről talán soha nem akartam tudni, mert nyilván az előző nemzedék soha nem szexelt (legalábbis én nem akarok róla tudni és én is a szentlélek gyümölcse vagyok) és amiről nem is nagyon beszélünk, hisz ezek bensőséges témák. De amúgy cukik, ahogy még mindig zavarba jönnek, ahogy nosztalgiáznak… egyszerre aranyos és sokkoló.
Az utolsó, amit meg tegnap láttam, az a Félvilág. Bevallom, kellett egy kis idő, mire le tudtam lassulni a filmhez ez után a pörgős hét után, de nekem nagyon bejött mind a story, mind a színészek. Erről a filmről sem hallottam addig, amíg a D. Tóth Kriszta el nem vitte magával az egyik főszereplőt, Kovács Patríciát és ott beszélgettek a forgatásról, arról hogy hol élte meg ezt a szerepet, mivel volt Kulkával, így ezzel azonnal fel is keltette az érdeklődésemet. Aki szereti a kosztümös filmeket, kicsit vissza akar menni a történelembe és látni, hogy akkor mi történt a lányokkal, hogy lehetett kiemelkedni és milyen élet jutott nekik, annak meg kell néznie.. meg amúgy is.
Ja és akkor egy ráadás, hisz az On the spot-ot újra elkezdtem nézni. Ez a hetedik évad a születésről szól, hogy melyik országban hogy történik, milyen körülmények között, hogyan élik meg a családok, a nők. Egyáltalán nem hatásvadász dokumentumfilm, azt mutatja, ami van: a csöndben szülést, a bábák bevonását, az esetleges mészárszéket, az egyáltalán nem higiénikus környezetet, hisz minden országban más és más. Lebilincselő, elgondolkodtató és szomorú, de így már érthető, miért vannak olyan országok, ahol a gyerekek fele nem éri el az 5 éves kort.
A bakancslistán van még a Saul fia is, amiről ma kiderül, hogy kap e Oscart vagy sem, de ez most már átkerül másik hónapra.