Nem is tudom, hogy hol kezdjem … mondhatnám, hogy a döbbenet hete volt, több szempontból is. Ahogy múlt héten írtam, még a cégnél is el kellett mondani, hogy a jövő évi dolgoknál már ne számítsanak rám. Többségében nagyon örült mindenki, volt aki kicsit túlzásba is esett, de ami meglepő volt, hogy mennyire gyorsan körbeérnek az ilyen “szenzációk”. A legviccesebb, hogy volt olyan, hogy bár én elmondtam egy kollegámnak, de ő magában tartotta és mire hazaért, már a nem a cégnél dolgozó párja tudta … Nyilván érdekelt, hogy kitől, honnan, ki az akinek ez ennyire fontos vagy ennyire unatkozik, hogy bármi történik (nemcsak velem), azonnal híradóként riadóztat mindenkit … Mert mint kiderült, ez nem az első volt … és nem egy ilyen volt. Ez egyértelmű volt abból is, ahogy jöttek szemben velem a folyosón és vagy csak zavartan mosolyogtak, vagy rám sem mertek nézni … Viccesek az ilyen szituk 🙂

Amúgy velem minden rendben, ezt a borzasztó meleget viselem nehezen, illetve, hogy most már látható jelei vannak, hogy kisbabánk, egy kis uborkánk lesz, amit még mindig nehezen realizálok, így reggelente mindig kiakadok. Viszont tegnap egy bnőm esküvőjén beszélgettem egy baráttal, aki kicsit felnyitotta a szemem és elsőkézből hallva sokkal nagyobb hatással volt rám, mint eddig bárki és szerintem nem is tudja mennyit segített …

Szó szerint és átvitt értelemben is …

Sokszor hittem már azt életemben, hogy ilyen mély vízbe még soha nem voltam bedobva, de ha összeadom az egészet, az sem volt akkora, mint a mostani.

Az életem elég nagy fordulatot vett év elején, ami már alapból átalakított mindent és úgy éreztem, hogy minden a helyére került és most már teljes az életem. Persze folyamatosan akadtak nehézségek, de mivel nagyon jól működik köztünk a kommunikáció, ezért mindig mindent meg tudtunk oldani. Azt hiszem, ez segített a mostani változáson is.

Nyilván mikor összekerültünk, szóba került a gyerek, de mindketten úgy gondoltuk, hogy egyelőre ketten szeretnénk lenni. Annyi tervünk van és annyira örülünk egymásnak, meg jó együtt, hogy ide most egy harmadik nem fér bele. Hát a Mester ott fent nem így gondolta, és az egyetlen óvatlan alkalomnál közbelépett. Persze most ez hülyén hangzik, de míg mások hónapokat/éveket küzdenek, hogy legyen kisbabájuk, nálunk ez 1-ből 1-szer összejött, amit én elég érdekesen fogadtam. Két hétig nem voltam hajlandó tudomásul venni, úgy éreztem, hogy csak késik, hogy ez csak egy álom, hisz az én terveimben most nem szerepelt egy kisbaba  .. sőt akár soha. Ráadásul ettől még lelkiismeret-furdalásom is volt, hisz a párok ilyenkor a felhőkben röpködnek, kiugranak a bőrünkből, mi pedig egymás nyugtattuk, hogy ennek így kellett történnie, és lesz egy gyönyörű kisbabánk – mégha egyikőnk sem volt felhőtlenül boldog. Amikor két héttel később a tesztet megcsináltam, még akkor is reménykedtem, hogy esetleg egy csík lesz rajta …Tomi csak röhögött rajtam, hogy nem adom fel … normális ez?? Tudom, hogy nem .. majd másnap jött az ultrahang. Ott már nem volt kétség, ott dobog valami/valaki. Innen már nincs azt hiszem visszaút és a sors ismét egy olyan “feladatot” rakott elém, amire most úgy érzem, hogy nem vagyok felkészülve. Az egyetlen, ami megnyugtat, hogy egy olyan társ van mellettem, akinek ebben már van tapasztalata és aki mellett 100%-os biztonságban érzem magam. És itt jön Ő … aki még rosszabb helyzetben van, mert míg az én családom örülni fog ennek a hírnek, az ő családja ismét behúz egy kéziféket és jönnek majd a kéretlen, rosszindulatú megjegyzések, hogy én csak ezért akartam őt, tuti ezt terveztem, tuti erre vártam… és tudom, hogy nem szabadna, hogy minket ez érdekeljen, de a család mégiscsak család. Sok dolog közül az egyik, amit megtanultam Indiában, hogy nem szabad ítélkezni és rosszindulatú elméleteket gyártani, mert egyszer az életben vissza fog ütni, de alap emberi tulajdonság, hogy jobb bántani egymást, mint elfogadni és továbblépni, de a remény hal meg utoljára és bízom benne, hogy mindenki el fogja fogadni ezt az új helyzetet és nem továbbbővül a szakadék, hanem esetleg megszűnik.

Van ez a kedvenc képem, amit mindig előszeretettel előveszek:

És akkor van az én 2016-os EKG-m, ami elég világosan mutatja, hogy éltem/élek. Volt mindenféle fent és lent, kicsit és nagyon, de egy pillanatát nem dobnám el és csinálnám másképp. Mindenből fejlődtem, tanultam, tapasztaltam, amit azóta is használok és csak épít. Tisztán mutatja, hogy mindig felálltam és minden vihar után kisütött a nap … így legyen ezután is

Mindig mondjuk, hogy rohan az idő, de amúgy tényleg. Tisztán emlékszem, hogy 10 évvel ezelőtt Franciaországban voltam, amikor felhívott egy ismeretlen lány, hogy az Avis-nél könyvelőt keresnek. Majd Norbi első éttermében voltam, amikor felhívott a HR-es, hogy megkaptam a munkát. Négyen kezdtünk aznap, már csak én maradtam. Azért nem mondhatom, hogy nem volt eseménydús 10 év:
– 4 osztályon dolgoztam
– létrehoztam egy új csapatot
– részt vettem három transzferben
– voltam Hollandiában, Németországban, Angliában, és többször Franciaországban (ez utóbbit be is jártam)
– lett egy csomó nagyon jó barátom
– tagja lettem egy olyan csapatnak, akik még mindig összetartanak és mintha egy elválaszthatatlan szál kötne össze minket
– megéltem mélypontokat és csúcspontokat
Eljött a május 29, bementem dolgozni és semmi. Lementem egy másik csapathoz és láttam, ahogy az ottani 10 éves fiú kapott lufit, feldiszítették az asztalát, és hiába próbálom titkolni, rosszul esett. Majd kedden, ahogy mentem a folyosón megláttam a fotómat az egyik Visual Board-on. Hát ott földbe gyökerezett a lábam .. ekkora meglepetésre nem számítottam, és ami nagyon jól esett, hogy ezt a volt csapatomtól kaptam, nem a mostanitól. Kell ennél nagyobb ajándék? 🙂 Nagyon nehéz engem meghatni, de most sikerült … ott álltam a könnyeimmel küszködve és úgy éreztem, hogy megérte és nem számít a politika, nem számít, hogy ki mit gondol, az számít, hogy mit tudunk átadni az embereknek …

.. és milyen jó hogy van mellettem valaki, aki ellát ilyen bölcsességekkel 🙂