Július végén beköszöntött a nyár és a kánikula, nekünk meg egy hét kemény szenvedés. Ráadásul itthon voltunk mindannyian, így még mi is melegítettük a lakást. Ubi átköltözött hozzánk, a gyerekek pedig megkapták a szobáját, így az éjszakáink is átalakultak. Nekem nagyon fura volt, hogy ott szuszog és minden mozdulatára felébredtem, ráadásul őt zavarta a hídon gyorsulási versenyt játszó motorok hangja, minden szarra sírva felriadt, így egy idő után már csukott ablaknál aludtunk. Hálistennek pár nap után fogtuk a cuccunkat és elmentünk Hajdúszoboszlóra, bár azért előtte megijesztett minket, mert indulás előtt fél órával kihányt mindent, de a védőnő javaslatára elindultunk és milyen jól tettük. Nagyon jól érezte magát, ott a meleg sem tűnt elviselhetetlennek és tök jókat aludt. Volt amikor mentünk a többiekkel, volt amikor ketten a szálláson maradunk és pihentünk. A barátnőm kisfia 3hónappal idősebb és többször találkoztak. Még ez nem volt közös játék, de már ismerkedtek 🙂 Majd következett egy hét itthon. Akkor mentünk el a háziorvoshoz 6. havi ellenőrzésre. Most is minden rendben volt vele, egyre több mindent ehet és még mindig izgő-mozgó. Itthon is elviselhető volt a meleg, napközben ketten voltunk így tudott pihenni – bár mindennap volt valami elintéznivaló a városban – este meg itthon voltak a tesók is és velük nagyon jól elvolt. Hétvégén ismét útra keltünk és elutaztunk Horvátországba. Én már nagyon vártam és nem is csalódtam. Nagyon jó helyen volt a szállás, mindenki jól érezte magát, Ubi volt hogy fél8-ig aludt, gondolom a tengeri levegő jót tett neki. A vizet még nem annyira élvezte, de azért már próbálkozott. Hazafele mi kiszálltunk Zalakaroson, ahol folytatódott a kényeztetése, mert ott volt a teljes család, akik kinyalták a fenekét is, ő meg nyilván élvezte és kihasználta. Ott is volt medence és elég hamar rákapott az izére, a végére már nevetve lubickolt 🙂
A kajával továbbra sincs gond, mindent megeszik, a tízórainál már ki is van váltva a tápszer, aztán lassan majd jön az ebéd is. Most már csak a menetrendet kellene átállítani, hogy korábban legyen a fürdés és éjszakai alvás.

Menő manónk 4 hónapos lett. Mondhatnám, hogy hú de gyorsan eltelt ez a 4 hónap, de amúgy nem 🙂 Vagy mégis? Néha úgy érzem, hogy repülnek a napok, néha meg mintha csak vánszorognának.
Eléggé beállt a rutin az életünkbe, most tényleg az eszik-alszik-mosolyog időszak van. Nem mondom, hogy néha nem szakad el a cérna és nincs keserves üvöltés, amikor fogalmunk sincs, hogy mi baja van, de azt hiszem, hogy ennyi normális és tényleg nagyon kis kiegyensúlyozott cukibaba.
Most már elkezdett huncutkodni. Nem nézhet tv-t, de amikor hallja, hogy be van kapcsolva, akkor általában megpróbál úgy forogni, hogy tudja nézni .. persze ezért észrevesszük, mert ilyenkor hirtelen csönd lesz és látjuk, ahogy figyel az óriás szemeivel 🙂 Hihetetlen, hogy mennyire képernyő/telefonérzékeny. Amint meglátja a kezemben, már tudja, hogy fotó fog készülni és sokszor már automatikusan mosolyog. Meg nagyon aktív, amikor a nagyszülőkkel videokapcsolatban vagyunk, megismeri őket és tök természetesen kezeli.
Nagyon jól kezeli a sok embert is és most már tényleg megismeri a körülötte lévőket. Jó látni, ahogy örül a testvéreinek, meg ahogy cinkosan néz és huncutul mosolyog az apjára .. cukik ezek a reakciói. 🙂
A sétákat is kezdi megszokni (időben 🙂 ). Egy csomószor most már nem alszik, hanem nézelődik, főleg ha valami boltba bemegyünk. Új barátnőket is szerzett, a gyógyszertáros nénik személyében, akik már megismerik és nagyon örülnek neki. Nincs semmi gond, amiért ennyit megyünk, de hol egy tápszer, hol valami csepp, hol naptej kell … Ez utóbbi elég nagy fejtörést okozott, mert mégiscsak érzékeny bőrű gyerek a vörös hajával, így valami extra-védelmet akartunk neki, de szerencsére a nénik segítettek, meg utánanéztünk és remélhetőleg sikerült a leghatékonyabbat és legbaba-barátabb naptejet beszerezni. Majd nyáron kiderül, mennyire döntöttünk jól 🙂
Van egy kérdőív, amit ki kell töltenünk minden hónapban és le kell adni a védőnőnek. Ott szinte mindent teljesít, amit ebben a korban kell, egyelőre még átfordulni nem sikerült, pedig az erő megvan hozzá, csak szerintem még a taktikára nem jött rá 🙂 De amúgy az aktivitása nem csökken, néha lenyom egy teljes Michael Flatley előadást 🙂 Meg elkezdte magát felhúzni, úgy tűnik nagyon szeretne már ülni. És mindent megfog, bekap, megcsócsál. Huba – a plüss maci-alvóka – még mindig a kedvenc barátja, ő az akivel alszik, akit viszünk mindenhova és akit nagyon szeret 🙂
Lassan jön a foga is, legalábbis a nyáltengerből erre következtetünk, meg hogy a keze sokat van a szájában. Próbáltam kitapogatni, de még nem érezhető. Pedig egyik délután azt hittük, hogy beindult, mert annyira sírt de ki tudja, a védőnő még nem látta. De no para, bent még nem maradt fog ..
És hogy én hogy vagyok? A külsős visszajelzések alapján jól, állítólag nyugodtnak tűnök és magabiztosnak 🙂 Ezt azért nem mindig érzem így. Inkább azt mondanám, hogy szerencsés vagyok Ubival. Mivel ő nyugodt baba (egyelőre), így én is az vagyok és ez pozitív irányba görget mindent. Vannak dolgok, amik bosszantanak, foglalkoztatnak, rosszul esnek, de ezeken próbálok túllépni és beletörődni, hogy pl vannak emberek, akik részei az életünknek, vannak akik nem. Igazából a barátaim nagy része megmaradt, sőt van, aki a múltból tért vissza, így mindig van kihez fordulni vagy egy-egy rossz pillanatban valahogy mindig megérzi valaki, hogy rámírjon. Ráadásul néha úgy érzem, hogy nagyobb pörgésre van szükségem, hogy menjünk, hogy történjen már valami, de ilyenkor belegondolok, hogy napról napra látni ennek a kismanónak a fejlődését is egy csoda és nem lehetek telhetetlen. Majd ha már nagyobb lesz, akkor visszatér a régi életünk aktívabb része. A vérnyomásom is visszatért a régi kerékvágásba, sőt néha már túl alacsony, igaz csak a gyógyszernek köszönhetően, de legalább emiatt nem kell tovább aggódni.
Hát így zajlanak a napjaink .. várjuk – izgatottan és kicsit félve a fogzás miatt – a következő hónapot.
Itt látszik, hogy mennyit változott, mennyit babásodott és milyen kis mosolygós, huncut minimanó lett 🙂

A hét ugyanúgy kezdődött mint eddig. Mentem az SZTK-ba CTG-re, meg néztek a vizeletben fehérjét, de miután mindkettő rendben volt hazaengedtek. Szerdán mentem vissza kontrollra a kórházba, volt labor meg CTG, meg vérnyomásmérés. 5 óra után a két héttel ezelőtti doki jött, hogy minden rendben van, és akkor ők most hazaengednek, kérjek CTG-re időpontot naponta meg ultrahangra is, és jöjjek mostantól ide. Már épp mindenkinek szóltam, hogy akkor indulok haza, amikor kiszólt, hogy stop, nem megyek sehova, mert átszámolták és ez alapján már túlhordtam. Néztem, mint Rozi a moziban, hogy mi van? És ez most hogy derült így ki? Miért most? Elmondták, hogyha a 12 hetes ultrahangot nézzük – és protokoll szerint már ezt kell – akkor ott egy héttel előrébb jártunk, így most nem a 39.hétben vagyok, hanem a 40.ben, úgyhogy indulás fel az osztályra. Ráadásul a CTG már kimutatott fájásokat is, amit én nem érzékeltem még. Gyorsan szóltam Tominak, hogy hozza a cuccomat, ami már ott volt a kocsiban. Felmentem, kipakoltam, jöttek vizsgálatok, még leküldtek ultrahangra, folyamatosan mérték a vérnyomásomat és vártunk. Közben kiolvastam egy könyvet estig és unatkoztam igazából, mert a szobatársamat hazaengedték.
Másnap reggel a vizit előtt vettem észre, hogy valami barnás folyadék szivárog, így mondtam is a dokiknak. Megvizsgáltak, mondták, hogy no para, de már 1 ujjnyira ki vagyok tágulva és megjelentek a kicsit erősebb fájások is, úgyhogy CTG-re tettek és majdnem egy órán keresztül figyelték a fájásokat és a szívhangot, ami után az osztályos orvos úgy döntött, hogy irány a szülőszoba.
Ismét hívtam Tomit, hogy idő van, jöjjön. Akkor még poénból azt mondtam, hogyha nem akar lemaradni, akkor siessen … Előkészítettek, jött az ügyeletes szülésznő meg a szülész-nőgyógyász megkaptam az oxitocint és vártunk. Mivel még a neve nem volt meg, így szavazást csináltunk a dokik között, elég jó hangulat volt, én meg ittam a vizet, meg ettem a szőlőcukrot, hogy Ubi fent legyen. Elég hamar, kb egy-másfél óra múlva döntöttek úgy, hogy ki vagyok annyira tágulva, hogy lehet burkot repeszteni. Innentől kezdtek felgyorsulni az események. Látszott, ahogy a két ember ott guggolt a gép előtt, hogy nem annyira elégedettek, de amikor bejött a doki akkor kiderült, hogy a magzatvíz kisodorta a köldökzsinórt. Akkor még csak ennyit értettem – most már tudom, hogy ez azt eredményezi, hogy a baba nem kap oxigént, így gyorsan megszületett a döntés, hogy azonnal visznek a műtőbe. Hirtelen 10 ember lett körülöttem, jött az altatóorvos, meg még három nőgyógyász, az az első pedig folyamatosan próbálta visszanyomni a köldökzsinórt, hogy megmentse Ubit. Pontosan nem tudom, hogy ez mennyi idő alatt zajlott, de 5 percen belül 14:00-kor megszületett Vecsei Iván, aki 50 cm és 2440 g, egy igazi kis csöppség. A műtő melletti szobában volt egy másik lány, ő mondta, hogy amikor kiszedték és felsírt akkor örömujjongás volt a dokiknál. Amíg engem összeraktak, addig őt megmosdatták és Tomira tették. Majd felébresztettek, áttoltak egy pihenőbe és ott még együtt voltunk kicsit. Hihetetlen szerencsénk volt, hogy már bent voltam a kórházban és hogy ilyen profi csapathoz kerültem, azt hiszem örökké hálás leszek ezeknek az embereknek, hisz ilyen komplikáció ellenére Ivánnak semmilyen károsodása nem lett. Az meg, hogy ilyen kicsi a súlya sok mindent felvet, de már nem érdekel. Állítólag megállt a fejlődése, de akkor miért lett ilyen hosszú? Szóval lényegtelen.
1-2 óra múlva átvittek az újszülött osztályra, ahol azonnal le kellett zuhanyoznom és hozták is Ubit, aki velem volt végig, amíg haza nem jöttünk. Mivel kicsike is meg a tejem sem indult be azonnal, így elég sokat fogyott, de hálistennek az utolsó napra annyira összeszedte magát, hogy a 4.napon hazaengedtek minket.
Hát így lettünk mi 2018. január 25-én 14:00-kor kiscsalád.