A hét ugyanúgy kezdődött mint eddig. Mentem az SZTK-ba CTG-re, meg néztek a vizeletben fehérjét, de miután mindkettő rendben volt hazaengedtek. Szerdán mentem vissza kontrollra a kórházba, volt labor meg CTG, meg vérnyomásmérés. 5 óra után a két héttel ezelőtti doki jött, hogy minden rendben van, és akkor ők most hazaengednek, kérjek CTG-re időpontot naponta meg ultrahangra is, és jöjjek mostantól ide. Már épp mindenkinek szóltam, hogy akkor indulok haza, amikor kiszólt, hogy stop, nem megyek sehova, mert átszámolták és ez alapján már túlhordtam. Néztem, mint Rozi a moziban, hogy mi van? És ez most hogy derült így ki? Miért most? Elmondták, hogyha a 12 hetes ultrahangot nézzük – és protokoll szerint már ezt kell – akkor ott egy héttel előrébb jártunk, így most nem a 39.hétben vagyok, hanem a 40.ben, úgyhogy indulás fel az osztályra. Ráadásul a CTG már kimutatott fájásokat is, amit én nem érzékeltem még. Gyorsan szóltam Tominak, hogy hozza a cuccomat, ami már ott volt a kocsiban. Felmentem, kipakoltam, jöttek vizsgálatok, még leküldtek ultrahangra, folyamatosan mérték a vérnyomásomat és vártunk. Közben kiolvastam egy könyvet estig és unatkoztam igazából, mert a szobatársamat hazaengedték.
Másnap reggel a vizit előtt vettem észre, hogy valami barnás folyadék szivárog, így mondtam is a dokiknak. Megvizsgáltak, mondták, hogy no para, de már 1 ujjnyira ki vagyok tágulva és megjelentek a kicsit erősebb fájások is, úgyhogy CTG-re tettek és majdnem egy órán keresztül figyelték a fájásokat és a szívhangot, ami után az osztályos orvos úgy döntött, hogy irány a szülőszoba.
Ismét hívtam Tomit, hogy idő van, jöjjön. Akkor még poénból azt mondtam, hogyha nem akar lemaradni, akkor siessen … Előkészítettek, jött az ügyeletes szülésznő meg a szülész-nőgyógyász megkaptam az oxitocint és vártunk. Mivel még a neve nem volt meg, így szavazást csináltunk a dokik között, elég jó hangulat volt, én meg ittam a vizet, meg ettem a szőlőcukrot, hogy Ubi fent legyen. Elég hamar, kb egy-másfél óra múlva döntöttek úgy, hogy ki vagyok annyira tágulva, hogy lehet burkot repeszteni. Innentől kezdtek felgyorsulni az események. Látszott, ahogy a két ember ott guggolt a gép előtt, hogy nem annyira elégedettek, de amikor bejött a doki akkor kiderült, hogy a magzatvíz kisodorta a köldökzsinórt. Akkor még csak ennyit értettem – most már tudom, hogy ez azt eredményezi, hogy a baba nem kap oxigént, így gyorsan megszületett a döntés, hogy azonnal visznek a műtőbe. Hirtelen 10 ember lett körülöttem, jött az altatóorvos, meg még három nőgyógyász, az az első pedig folyamatosan próbálta visszanyomni a köldökzsinórt, hogy megmentse Ubit. Pontosan nem tudom, hogy ez mennyi idő alatt zajlott, de 5 percen belül 14:00-kor megszületett Vecsei Iván, aki 50 cm és 2440 g, egy igazi kis csöppség. A műtő melletti szobában volt egy másik lány, ő mondta, hogy amikor kiszedték és felsírt akkor örömujjongás volt a dokiknál. Amíg engem összeraktak, addig őt megmosdatták és Tomira tették. Majd felébresztettek, áttoltak egy pihenőbe és ott még együtt voltunk kicsit. Hihetetlen szerencsénk volt, hogy már bent voltam a kórházban és hogy ilyen profi csapathoz kerültem, azt hiszem örökké hálás leszek ezeknek az embereknek, hisz ilyen komplikáció ellenére Ivánnak semmilyen károsodása nem lett. Az meg, hogy ilyen kicsi a súlya sok mindent felvet, de már nem érdekel. Állítólag megállt a fejlődése, de akkor miért lett ilyen hosszú? Szóval lényegtelen.
1-2 óra múlva átvittek az újszülött osztályra, ahol azonnal le kellett zuhanyoznom és hozták is Ubit, aki velem volt végig, amíg haza nem jöttünk. Mivel kicsike is meg a tejem sem indult be azonnal, így elég sokat fogyott, de hálistennek az utolsó napra annyira összeszedte magát, hogy a 4.napon hazaengedtek minket.
Hát így lettünk mi 2018. január 25-én 14:00-kor kiscsalád.

Az ev utolso hete is eljott, ami elvileg az utolso rizikos het is. Sikerult meg bezsufolni egy mosogep es egy szekrenyvasarlast, illetve elmentunk bababoltba is, igy minden nagyobb dolog megvan.
Papirforma szerint Ubi mozgasanak most mar ritkulnia meg lassulnia kellene, de egyelore ezt meg nem tapasztaljuk, ugyanolyan hiperaktiv, mint elotte es eloszeretettel jatszik hullamponisat. Ami igazabol nem baj, mert ezek szerint jol erzi magat bent.
Ki gondolta volna egy eve, hogy milyen valtozasokon fog atmenni az eletem, es nemcsak kiteljesedik hanem a hab is felkerul ra. Azt hiszem rendkivul szerencses vagyok, hogy egy olyan emberrel osztom meg az eletem, akinek en vagyok a “perfect female versionje” egy volt kollegank szerint, akire mindig szamithatok, aki minden egyes nap meg tud nevettetni, akivel mindent meg lehet beszelni es akivel ennyire egy rugora jar az agyunk. Es bar azert jo lett volna meg tobb idot kettesben tolteni, de Ubi jonni akart, es a helye ott van a szivunkben.

Az első félidő utolsó hetéhez érkeztünk. Ha nem tűnne fel, hogy mennyire gyorsan megy az idő, akkor most már magamon is érzékeltem, mert hatalmasat nőtt a hasam. Konkrétan már a ruháim fele – főleg a gombos ingek – nem jó, egy egy újabb kör vásárlásra lenne szükség. Múlt héten már vettem gatyákat, és reménykedtem, hogy egy ideig most letudtam .. hát nem, főleg, hogy azért már másfél kilóval több vagyok. Még jó hogy a fogyókúra előtti ruháim többsége még megvan.
Voltam nődokinál, ugyanazokat megállapította, mint amit az UH-n is, hogy szépen növekszik, a szívhangja tökéletes és velem is minden rendben. Esténként Uborka beindul és már kezdjük gyűjteni azokat a zenéket, amire nekiveselkedik az aerobicnak, hátha azok majd kinyugtatják egy-egy rossz napján.
A hétvégénk megint nagyon intenzív volt, volt benne munka, pihenés, Balaton, meglepetés, lakás-csinosítás, majd kultúrával zárult. Alföldi még mindig zseniális rendező, Stohlnak meg még mindig csodálatos hangja van. 🙂

Eljött a hét, amit már nagyon-nagyon vártunk és próbáltuk mantrázni, hogy mit is szeretnénk hallani az ultrahangon. Erre jött egy hét, ami tele volt kihívásokkal, és kevésbé olyan hírekkel, mint amire készültünk. Az első hétfőn érkezett, hogy Apukám kórházba került. Itt el is vesztettem a prioritást és próbáltam nem idegeskedve oda koncentrálni, hisz annál fontosabb, minthogy ő jobban legyen és felépüljön nem nagyon volt. Kedden mentünk UH-ra, ahol kiderült, hogy:

Nem tagadhatom, hogy csalódottak voltunk. De az élet úgy gondolta, hogy egy kisfú akar hozzánk érkezni, így neki kell örülni és örömmel fogadni. A gyerekek örültek neki, így ez segített … majd jött, hogy de akkor mi legyen a neve. A lányé megvolt .. fiú egyáltalán nem, így ez még mindig függőben van, csak azért nem szeretnék mert KELL. Majd az idő hozza és remélem sikerül olyat találni, ami megfelel a kritériumoknak és megszeretjük, addig marad Uborka. Hálistennek minden rendben volt vele, mind a méretei, mind a fejlettsége szintje, mindent megmutatott és az orvos is megnyugtatott minket. A mozgolódása is töretlen, meg sajnos a reggeli rosszullétek is.
A dilemmám még mindig megvan, miszerint kórházat kellene választanom. Vagyis eldönteni, hogy kell orvos/szülésznő, vagy a sorsra bízom magam … majd meglátjuk.

Jajaj, megint el vagyok késve, és így nehezebb is visszaemlékezni a múlt hétre. A mozgás felerősödött, Uborka már a saját apját is képes rúgdosni, ez a jó hír, a kevésbé jó, hogy a reggeli rosszullétek nem akarnak múlni. Illetve este 8kor általában kidőlök .. nem tudom, hogy most alszom e előre, mert februártól nem fogok, vagy hogy is van ez, de hihetetlen álmos vagyok délutántól. De hogy milyen fura az agy, nem akarok egy nap két kávét inni, így a délutáni adag már koffeinmentes, és majdnem ugyanúgy hat, mint az igazi koffeines.

De hogy mik is történtek …Tök jó, hogy volt időnk egymásra, így két randi is belefért múlt héten, az egyik a szokásos “Mi esténk”, a másik pedig egy szabadtéri koncert a Normafánál a csillagos ég alatt … nyugis, gyönyörűséges .. nem is tudom/akarom fokozni..

A másik .. az egész kapcsolatunk alatt rengetegszer elhangzott már/elhangzott a “Let’s cross that bridge when we come to it”. Mindig csak egy hídra koncentrálunk és amikor azon átjutottunk, akkor jön a következő, előre felesleges tervezgetni. Egy ilyen nagy és fontos hídon jutottunk túl, mikor találkoztunk a gyerekekkel. Nem volt hosszú idő, de lassan haladunk, hisz csak a szegény ember siet. Nekem jó élmény volt és pont olyan reakciók voltak, mint amire számítottam. Remélem azért elindul egy pozitív út, kezdenek kigobózodni a csomók és hiszem, hogy Uborka ennek az útnak az egyik főszereplője és csomómentesítője lesz.