Szeptember végén kicsit megváltoztak a hétköznapok, ugyanis beiratkoztam nyelviskolába, ami azt jelenti, hogy hetente két este én eltűnök fél 6-kor és Ubi már alszik, mikor hazaérek. Szerintem azonkívül, hogy én kimozdulok, más előnye is van, mégpedig, hogy erősíti az Apa-fia kapcsolatot. Eddig is istenként tekintett az Apjára, de most mintha még jobb lenne a kapcsolatuk és ugyanolyan biztonságban érzi magát mindkettőnknél.
Elég eseménydús hónap volt, kezdte egy céges vacsorával, ahova Apukájával ment el. Felvette a csini ruháját és élvezte ő is a bulit :). Majd hirtelen megérkezett a hideg idő, fűtés nuku és sajnos mi sem készültünk rá fel, így egy lazábban felöltözött séta után jól meg is fázott, úgyhogy be kellett üzemelni az orrporszívót. Nem tudom ki találta ki, de nagyszerű találmány, rengeteget segített és bő egy hét után meg is gyógyult, bár az azért húzós volt. Szerencsére még akkor is aludt éjszaka .. nem is tudom mit mondjak erre, csodababa? 🙂
Megvolt az első vonatozás is, elmentünk a gyerekekkel meg barátainkkal Egerbe. Annyira sok inger érte, meg nem akart lemaradni semmiről, hogy szinte semmit nem aludt egész nap, viszont hazafele a vonaton kidőlt. Nem érdekelte sem a zakatoló hang, sem a zene, ő békésen aludt 🙂
Rájött, hogy fel tud állni az ágyában, úgyhogy mielőtt kiesett volna gyorsan lejjebb is tettük. Amúgy mászni még nem hajlandó, kúszva viszont pillanatok alatt eljut még mindig mindenhova. Pedig az ágyban már “kutyázik”, de valamiért a földön nem akar. A kajában sincs változás, egyre több mindent kap és ugyanúgy betol mindent, a spenótot is. Annyi, hogy kapott etetőszéket, így amikor mi eszünk akkor ott ül velünk az asztalnál és muszáj neki is enni valamit, így vagy kap bulátát vagy kenyérhéját, esetleg egy kis sajtot és ennyi elég is a boldogságához.
És akkor a kihívás, amit az előző post-ban említettem … Szülinapunkra elmentünk 4 napra Franciaországba, Ubit pedig itt hagytuk a Mamára és a Keresztanyjára. Nem gondoltam, hogy bármi gond lenne, mert eléggé alkalmazkodó, rendszer van az életében és kis vidám gyerek, inkább, hogy a bébicsőszök hogy bírják a pörgését. Ubi csodásan bírta, semmi gond nem volt vele, megvolt a rutin az életében, lesték minden kívánságát, játszottak vele, de azért borzasztóan örült, mikor hazaértünk, nagyon kis cukorfalat volt. Mi is jól bírtuk, bár azért a második/harmadik nap már nagyon hiányzott. Mondtam is, hogyha most tudnék teleportálni, akkor hazaugranék érte és elhoznám őt is. De azért jó volt kettesben is és jó lenne minél több ilyen, de egyelőre megelégszünk az évi eggyel.
A másik nagy mérföldkő az idei őrültségünk volt. Mert minden évben kell egy. Anno mondtam, hogy csináltassunk valami kicsi tetoválást, ami csak a miénk, ami összeköt minket, de sokáig nem találtunk olyan mintát, amibe beleszerettünk volna. Egy családi bulin mondta Máté, hogy miért nem csináltatunk Uborkát. Nem is gondolkodtunk rajta, hisz mi más lenne ennél nagyobb összekötő kapocs. Egy ismerős megrajzolta a mintát, mi meg rávettük magunkat és megcsináltattuk a “mi napunkon”. Mi büszkék vagyunk rá és örülünk neki, bár a családoknál ez eléggé kiverte a biztosítékot, de igazából felnőttek vagyunk, ez a mi döntésünk és a mi Uborkánk 🙂
