Úristen hányszor hallottam életemben, “hogyha csöndben maradtál volna, bölcs maradtál volna”. Gondolom ezzel nem vagyok egyedül, de akkor a lázadó énemet és a magas igazságérzetemet nem érdekelte, mondtam, amit gondoltam. Talán abból is látszik, hogy múlik az idő(m), hogy már nem megyek bele ilyenekbe. Úgy tűnik, ez a hónap arról szól, hogy próbálom befogni a számat és nem húzom fel magam olyanon, amin felesleges. Nagyon sok dolog zavar a munkahelyen, nagyon sok ember viselkedését, hozzáállását én nem tolerálnám, de vannak helyzetek, amiket nem nekem kell megoldani. A kedvencem a “lead by example” de mindezt hogy, ha az aki mondja sem tartja be. Vagy őrülten bosszant, ha valaki késik egy meetingről, de nem én vagyok a vezetője, hogy ezt szóvá tegyem. Vagy van olyan téma, ami pont egy évvel ezelőtt volt aktuális, nyilván semmi nem változott abból, amit akkor beígértek, ergo most ugyanabban a szituban vagyunk és megy az “őrjöngés”. Én meg csak csöndben ültem és hallgattam, ahogy agonizálnak. Vannak dolgok, amiken nem tudunk változtatni, akkor meg minek fektetünk bele energiát? Azt hiszem talán ez a legnagyobb tanulság, hogy annyira kevés energiánk van, hogy nagyon meg kell gondolni, mibe fektetjük és hogy gazdálkodunk vele. Nyilván ezek a helyzetek máshogy voltak tavaly kezelve, de akkor minden más volt, így most nekem is ehhez kell alkalmazkodni és nem beleszólni abba, ami nem tetszik. Érdemesebb sodródni az árral, hátha útközben véletlenül/váratlanul valami kis csoda történik.

Tipikus közhely, hogy majd a sors megoldja, a természet tudja a dolgát, aminek meg kell történni, az meg is történik stb.
A hónap elején kicsit selejteztem/pakoltam a lakásban és azon gondolkodtam, hogy mi legyen ennek a virágnak a sorsa. Ancsi felajánlotta, hogy elviszi, de úgy voltam vele, hogy rábízom a természetre, ha nincs helye az életemben, akkor majd elszárad. Erre mi történik??? Két nap múlva elkezd virágozni ..

Hogy is éljük az életünket? Úgy, ahogy mi szeretnénk vagy úgy ahogy a társadalom elvárja tőlünk? Akkor ez most kinek is az élete? Hány életünk is van? Sokat gondolkodtam mostanában ezeken a kérdéseken, amire a válasz egyszerűnek tűnik, de mégsem az. Ha a társadalmi elvárások szerint élünk, akkor az a komfortzónán belül van (de mint tudjuk, csodák kívül történnek), általában békén hagynak és az hogy közben nem érezzük jól magunkat, az csak másodlagos. De van a másik verzió, amikor úgy élek, ahogy én szeretnék, a mának.. de lehet hogy ezért mások elítélnek, ilyenkor bomba robbanhat, ilyenkor mindenki beleszól minden lépésbe, de ha a halálos ágyamon vissza fogok gondolni a cselekedeteimre, akkor inkább a polgárpukkasztó és szenvedélyes dolgokra fogok emlékezni és nem pedig a papírforma szerint történésekre. Hiszek abban is, hogy mindenkinek az élete előre el van döntve és nem véletlenül találkozunk bizonyos emberekkel. Ők kellenek egyrészt azért, mert tőlük/velük tanulunk, tapasztalunk, vagy azért, mert ők innentől meghatározó tagjai lesznek az életünknek és ők fognak végigkísérni ezen az úton, akár megpróbáljuk megakadályozni, akár nem. Biztos sületlenségnek tűnik ez most itt, de épp ezen a ponton vagyok és ilyeneken jár az agyam, meg még sok minden máson is … amit majd talán egyszer megosztok..