Bár még nem telt el egy hónap, de ez az esemény külön post-ot érdemel.
Az egész másfél hónapja kezdődött, amikor Tomi kitalálta, hogy lepjük meg a húgát a szülinapján és utazzunk ki Németországba a hosszú hétvégén. Én, akinek ilyenben nulla tapasztalata volt, rábólintottam, hogy ok ez egy tök jó ötlet, de azért ott volt bennem, hogy egy ekkora kisbabával nem kicsi kihívás lesz, de bátrak vagyunk, vágjunk bele. Egészen múlt előtti vasárnapig így gondoltam, mikoris Ubi az egész battai napot végigszenvedte, hol sírt, hol küzdött, de a lényeg, hogy hazafele teljesen elbizonytalanodtam és szívem szerint lemondtam volna az egészet, de addigra már az ünnepelten kívül mindenki tudott a tervünkről és mindenki várt minket. Aztán úgy voltam vele, hogy kifele éjszaka megyünk, ott nagy valószínűséggel aludni fog, hazafele lesz inkább kemény, hisz azért itthon is szokott nyűgös lenni, mi lesz vele a kocsiban .. nem beszélve az ott töltött napokról, amikor mindenki látni akarja, folyamatosan megyünk, a jól megszokott rutinja teljesen fel fog borulni.
Na de ami történt, az minden elvárásomat, álmomat felülmúlta. Ez a 3 hónapos csöppség végigaludta a kifele utat, egyszer kelt fel, mikor megálltunk tankolni, de ott amúgy is be volt tervezve az éjszakai alvás előtti etetés. Legközelebb már akkor ébredt amikor megérkeztünk reggel negyed 6-kor, de ott is evett és aludt még velünk 3 órát. Hihetetlenül jól bírta az aktív napokat is. Persze nyilván többször sírt, mert volt kis kaki-problémája (legalábbis ezt feltételezem), meg csak nem a megszokott helyén volt, nem a megszokott idejében aludt, evett, de ahhoz képest, hogy min ment keresztül, le a kalappal.
Na és akkor eljött a hazautazás ideje, nem titkolom, hogy azért attól eléggé rettegtem. Nem is magunk miatt, hanem inkább azért, hogyha végigüvölti az út felét, háromnegyedét, akkor azt a gyerekek hogy viselik. De ez a kis tüneményes angyalka az út 90%-át végigaludta és messze nem ő viselte legrosszabbul. A végén elfogyott a türelme – igazából már mindenkinek – de hihetetlen, amit és ahogy végigcsinált. Főleg ő, aki utál lekorlátozva lenni, meg egy helyben lenni, kis szünetekkel kibírt 10 órát lekötözve. Nem is tudom, hogy hogy lehetünk ilyen szerencsések, hogy egy ilyen csodababát kaptunk, aki még akkor is mosolygott, mikor hazaértünk és ő adott nekünk energiát, amikor a pihenőknél tisztába tettük és vigyorgott mint a vadalma. Soha ne legyen rosszabb utunk és maradjon ilyen kis cukorfalat!
Indulás előtt péntek este és hazaérkezés után kedd este 🙂

Mert ez a túlélésről szólt. Sokan mondták, hogy nehéz lesz, össze kell szokni, de sosem gondoltam volna, hogy ennyire. 9 hónapja is írtam,hogy ez abszolút out of comfort zone, de ez a legvadabb álmaimat is felülírta. Talán elmondhatom, hogy ez első két-három hét életem legnehezebb időszaka volt, pedig volt pár előtte is, hisz fogalmam nem volt mit kell csinálni, mivel teszek jót, ami egyszer működött, az utána nem. Nem tudom melyikőnk sírt többet, Ubi vagy én .. Ráadásul jöttek a tanácsok, hogy ezt csináld, meg úgy csináld, de én voltam én, én éltem meg, én próbáltam az egész napos sírást átvészelni, úgy hogy fogalmam sem volt, hogy mit csináljak vele. Ráadásul a tej se úgy indult, ahogy kellett volna, így többször eljött a mélypont, hogy kérem vissza a régi életemet. Tudom, hogy ez csúnya gondolat, de akkor abban a pillanatban ezt éreztem. Az sem mellékes, hogy a többi barátnőm folyamatosan mondogatta, hogy mennyi tejük van, meg mennyi áll már a fagyasztóban, így még inkább szaralaknak éreztem magam, nem mintha ez olyan lenne amiről tehet az ember. És igazából fórumokat sem kellene olvasgatni, de néha azért voltak olyan bejegyzések, amik megnyugtattak. Gondolom még működtek a hormonok is, én sem voltam fizikailag tökéletesen felépülve (még most sem vagyok), pedig azt hittem. Ezt mondjuk most már máshogy csinálnám. Hazajöttem a kórházból és alig pihentem, mert úgy éreztem, hogy jól vagyok, ha kellett pakoltam, főztem, mostam mint előtte, csak a pihenésre és az összeszokásra nem figyeltem. Most már valószínűleg nem érdekelne, hogy van e kaja vagy tiszta ruha, csak hogy legyen Ubinak elég tej és én pihentebb legyek. Sajnos a körülmények is úgy alakultak, hogy nagyon sokat voltam egyedül, így ez még inkább megnehezítette a napokat, alig vártam, hogy este legyen és persze addigra sokszor annyira magam alatt voltam, hogy már normális kommunikációra sem voltam képes. Próbálok pozitív dolgot találni, de nem nagyon tudok, örülök, hogy túl vagyunk rajta, hogy túléltük, hogy amit el kellett érni, azt elértük Ubi súlyában és fejlődésében és akkor tiszta lappal nekikezdtünk a második hónapnak. És hogy mennyit fejlődött? A hónap első és utolsó napján készült fotók:

A statisztika alapjan eleg sokan olvassak ezt a blogot. Ha van koztetek olyan, aki tud szallast nyarra 6 fore (5+Ubi) Horvatorszagban, Olaszorszagban vagy Szloveniaban, az legyszi jelezze!! Koszonom!!