Izgalmasan kezdődött a 12. hónap, ugyanis Ubi lebetegedett. Volt már máskor is megfázva, de mivel nagyon csúnyán köhögött, ezért elvittük az ügyeletre, onnan meg a hivatalos verzió szerint, azért mert alacsony volt a véroxigén szintje, továbbküldtek minket a Madarász utcai Gyerekkórházba. Ott semmi más nem történt, mint megvizsgálták és hazaküldtek, hogy inhaláljuk és szívjuk az orrát. Tök hálás vagyok a doktornőnek, hogy nem gyógyszerezte tele, mert ez abszolút hatékony terápia volt, bár így is kellett egy bő másfél hét, mire rendbejött.

Ami vicces, hogy a papírjára ráírták, hogy ” a vizsgálat ellen hevesen tiltakozó csecsemő”. Ő meg mintha azóta ezt kihasználná, hogy már papírja is van róla, hihetetlen hisztiket tud levágni. Hátracsapja magát, így figyelni kell, hogy meg tudjuk tartani. Már eljutottunk arra szintre, hogy amikor nem bírunk vele, berakjuk az ágyába. Egy darabig ott is folytatja, de utána lecsillapodik, és ismét cukimókus.

A villamos-nézés még mindig állandó program, reggel, amikor úgy alakul, akkor az az első, hogy álldogál az ágyunkban az ablak előtt és szól ha jön a villamos.

A mászást is már csúcstechnikára fejlesztette és egyre többször “fut” úgy, hogy fogjuk a kezét. Nem siettetjük, majd eljön az ideje, amikor önállóan áll és elindul.

Kedvenc helye, még mindig a konyha, nem lehet úgy kaját csinálni, hogy ő ne legyen láb alatt és ne akarjon ő is közreműködni és persze enni. Hihetetlen … És ha már evés .. most már nagyrészt ugyanazt eszi, amit mi és semmi baja vele. Kapott tojásfehérjét is, először pöttyös lett tőle, de most már úgy tűnik ezt is bírja. A mennyiségről nem is beszélve, egy-másfél hét alatt hízott fél kilót 🙂 Ugyanis kétszer reggelizik, kétszer vacsorázik. De erre most már figyelni fogunk, hogy uzsonna és az esti kaja közben ne együnk vele, a végén még ő is pufóka lesz. Végre elkezdett napközben is inni, ami tök jó hír, mert eddig max egy-két kortyot volt hajlandó. Most le van téve az üvege a földre és ahogy jön-megy, meghúzza és megy is tovább.

Leesett egy nagyobb mennyiségű hó is, így itt volt az ideje, hogy kipróbáljuk az Omitól kapott szánkót. Egy darabig bírt, de miután felborultak vele, nem akart visszaülni rá. Amúgy fura ez, hogy mi, az amitől tart. Imádja a vizet, de gyűlöl hajat mosni és amint a fejéhez víz ér, üvölt. Ennél már csak az furább, hogyha Tomi a háta mögött csorgatja a vizet, már arra is menekül. Nem igazán értjük.

Ha minden igaz, áttért a napi kétszeri alvásra. Alszik reggel másfél-két órát reggeli után, és szintén ennyit délután ebéd után. Az estéket még mindig nehezen bírja, de megint elkezdtünk sétálni 6 körül, így talán ez segít, meg most már közelebb vagyunk a jó időhöz, így hátha ahogy világosodik és melegszik az idő, egyre jobb lesz.

Ismét voltunk a CEU-ban, de most kevésbé volt sikeres, mert Tominak tartania kellett, hogy ne mozogjon, ő meg ezt elég szarul viseli, úgyhogy pár másodperc után sírásba tört ki. Megpróbálkoztunk még egy másik vizsgálattal, ott valamennyire sikerült, de annál is türelmetlen volt. Mondta is a vizsgáló-orvos, hogy úgy tűnik, neki valami aktívabb feladatot kell adni, mert ezek unalmasak számára. De imádta, hogy végigmászhatott a hosszú folyosón.

Megjelentek az első szavakra hajazó “hangok” is, így már van bababababa meg hasonlók. Meg amikor reggel kiválasztja, hogy a két ruha közül melyiket szeretné felvenni, akkor is azt mondta hogy “ezt”. Legalábbis szerintem 🙂 A TETETE még mindig megvan, elsősorban a telefonra, amúgy a villamosra is ezt kiabálja, illetve mutatja, hogyha felvesszük, hogy merre akar menni. Az ágyról pedig nagyon okosan letolat és nem fejjel előre akar lejutni a földre. Most pár nap alatt nagyon sokat fejlődött, reméljük ez marad is így. Most már igazán jöhetne a többi foga, mert még csak 4 van, de gondolom azok sem fognak bent maradni 🙂

És hogy hogy is telt az első szülinap? Ezt majd egy következő post-ban kifejtem 🙂

Úgy gondoltam, hogy a karácsonyunkról külön írok, mert elég különlegesre sikerült.

A hangulat elkezdődött már november végén, amikor elmentünk családi fotózásra. Nem mondom, hogy tökéletesre sikerült, de a célt elértük és mindenki örült a képeknek.

Igazából a karácsonyi ötletelést már nagyon korán elkezdtük, hogy olyan ajándékot kapjon mindenki, amire vágyik és meglepetés legyen, azt hiszem ez a cél is megvalósult. Bebizonyosodott, hogy a figyelmen múlik minden.

Be kell vallanom, hogy magától a karácsonyi 4-5 nap miatt azért kicsit aggódtam, mert sokan voltunk, pörgős volt és szerettem volna, hogy minden jól sikerüljön, mindenki örüljön, mindenki jól lakjon :). Tudom, kicsit sem vagyok maximalista 🙂 Mindenki kiröhögött mikor mondtam, hogy van egy táblázatunk, hogy melyik étkezésre mi lesz, és hányan leszünk, de viccet félretéve, ez rendkívül hasznos volt.

Na de eljött a 22-e, megérkeztek a tesók, majd másnap reggel Omi és Opa Micha, Ubi, meg mint akit kicseréltek, repült a boldogságtól. Nagyon cuki volt. 23-án este mentünk Battára és ott voltunk 24-én ebédre. Majd mivel a gyerekek meghívtak minket a karácsonyi istentiszteletre, így délután még beficcent egy vecsési út. Ubi megint meglepett minket, hogy milyen ügyesen végigbírta a több mint egy órás programot, incselkedett mindenkivel, tátott szájjal nézte a kórus kánonját és hangosan kacagott, amikor tapsoltunk. Tényleg mint egy csodaangyal 🙂 Majd visszamentünk Battára és ott is nagyon jól bírta a gyűrődést, majdnem 9-kor ment aludni. Azt kell mondjam, hogy jobban izgatta a vacsora, mint az ajándékozás és remélem ez így is marad 🙂

25-én reggel jöttünk haza, majd jöttek a vendégek. És itt jött a legnagyobb ajándék, amire senki nem számított és pont ezért volt csodálatos, hisz megleptek minket Tomi hugáék az USA-ból. Ubit még sosem láttam ilyen boldogságosnak, pedig általában az, de itt tetőfokára hágott a hangulata. Folyamatosan kacagott, meg dumált meg ment mindenkihez, nagyon jó volt ezt látni, és most látom, hogy mennyire sokat számít, hogy kint van a családtagok fényképe a falon, mert mindenkit ismerősként fogadott és azonnal ment hozzá. Itt is jött az ajándékozás. Úgy voltunk vele, hogy neki most nem kell sok (amúgy sem), de amit kap, az legyen a mi kezünk munkája, így kapott a kockás pizsamáinkból egy takarót, és csináltunk neki matatótáblát, mindkettőben benne van minden szeretetünk. Úgy tűnik, örül mindegyiknek 🙂 Kapott még egy csomó mindent, de ahhoz még túl kicsi, hogy értékelje. Boldog volt attól is, hogy velünk ebédelt és szinte ugyanazt amit a többiek is, hihetetlen, hogy milyen kis szociális lény 🙂 Voltunk sétálni, másnap együtt a karácsonyi vásárban, úgyhogy azt hiszem tényleg Boldog lett az idei első közös karácsonyunk!

Pár hete kaptunk egy levelet a CEU Babakutató Intézetétől, hogy keresnek babákat, akiket viselkedéssel kapcsolatos vizsgálatokat végeznek. Úgy gondoltuk, hogy miért ne, ez minket is érdekel, jelentkeztünk és már az első ilyenen részt is vettünk. Ubi cuki volt, egy videót kellett néznie és nézték, hogy mire hogy reagál. Az azért lejött, hogy túl sokáig nem köti le a figyelmét. Érdekes volt az is, hogy az ölemben ült és a szemem be volt kötve, hogy még csak véletlenül se befolyásoljam az én reakcióimmal.

És és … végre mászik! Semmi előjele nem volt, egyszercsak azt vettük észre, hogy már négykézláb van és megy 🙂

Megtört a jég is, eddig ha meglátta a Keresztapját, akkor görbült a szája, rosszabb esetben keserves sírás lett a vége, de úgy tűnik, elindult egy barátság köztük 🙂

Megvolt az első találkozás a Mikulással. Vártuk, hogy majd lesz sírás, mert elvileg fél a szakállas emberektől, de még az ölébe is beült és semmi 🙂 Voltunk az én céges Mikulás színházi előadáson is, ahol a tesóival voltunk és azt is tök jól bírta, még úgy is, hogy kimaradt egy alvás. Eleinte a lányokkal ült az első sorba, de utána hátrajött hozzánk és ott ugrált meg kiabált 🙂

A kajával is haladtunk, egyre többször kap olyat, amit mi eszünk csak kevesebb fűszerrel, vagy más körettel. És együtt reggelizik meg vacsorázik velünk az asztalnál, így megesik, hogy kb egész nap eszik :). Hálistennek nagyon jó étvágya van, imádja az összes zöldséget, reméljük így is marad.

Egyre tudatosabban használja a “cukiság-bombát”. Pl odaadja a játékát és mikor megköszönjük, akkor elégedetten bedobja a szélesszájú kisbéka mosolyát 🙂 Meg elkezdett nagyon bújós lenni, meg puszilgatós 🙂

Leesett az első hó is, mi pedig fogtunk magunkat és már mentünk is ki. Nem igazán értette, hogy mi ez a fehér és nagyon hideg valami, akkor aztán meg pláne furán nézett mikor belefektettük és angyalkát csináltunk belőle. Ő nem tartotta annyira viccesnek.

Voltunk vendégségben is, meglátogattuk a harmadunokatesó Ákost. Eleinte nézte a babát, de jobban érdekelte az asztalon lévő kaja. Remélem azért van később nyitottabb lesz felé 🙂

Ez a hónap nekem inkább arról szólt, hogy kimásszak a mélypontomból, ami megint utolért. Meg lehet kövezni, vagy kígyót békát kiabálni, de nekem ez a gyereknevelés hatalmas kihívás és nagyon “szenvedek” benne. Mint már írtam, nem vagyok egy ősanya típus, aki a gyerek kedvéért feladja az életét, hanem van bennem önzőség, hogy szeretnék a sajátomból is valamennyit visszakapni. Ettől persze örökösen lelkiismeretfurdalásom van, hogy mégis mit akarok, mikor van egy ilyen áldott jó gyerekünk. De  tényleg hiszek abban, hogyha én jól vagyok, mi jól vagyunk, akkor lesz a gyerekünk is kiegyensúlyozott és nyugodt. Nagyon sok energiámba telik, hogy türelmes legyek meg figyelmes és nyugalmat árasszak magamból, mert ez nem én vagyok és messze nem ez a komfortzónám. Minden reggel úgy kelek fel, hogy próbálom a legjobban összerakni a napunkat, úgyhogy azért valamennyire rugalmas is legyek, de meglegyen a rendszer és nyilván hol jobban megy, hol rosszabbul. Ubi egyre aktívabb, jobban kell rá figyelni, jobban le kell kötni és nagyon fárasztó egy nap. Persze jó is, mert látni, ahogy napról napra fejlődik és több mindent csinálni, de egyre jobban hiányzik a saját független életem. Hát így …