Szerző: beanie

De nehéz az iskolatáska …

Posted by

0

Iskolakezdés óta akartam írni, de most jutottam ide. Talán jobb is, mert így az első tapasztalatokon túl vagyunk, meg reméljük a kezdeti nehézségeken is.

Az évnyitó nagyon érzelmesre sikerült, ki ezért sírt ki azért 🙂 Iván azért, mert nagy volt neki a bizonytalanság, új volt a helyzet, nem voltak itt a barátai, nem tudta mi vár rá, mi meg azért, mert lelkileg nehéz feldolgozni, hogy iskolás lett a gyerekünk. Én már a himnusznál nehezen tudtam tartani magam, majd a három virágkapu alatt a kis német dalra bevonultak az elsős b-sek, ott már azért megtelt a szemem könnyekkel. Nagyon megható volt és tényleg a gyerekekről szólt, az a fél óra.

Első nap a suliban

Az első két nap indult még neki ilyen sírósan, utána lett egy kisfú, aki félúton lakik, így együtt szokott menni a két fiú és a két apuka, ez 4 hét alatt már egyfajta rutin is lett nekik és úgy tűnik hogy ragaszkodnak is egymáshoz.

És hogy milyen is az iskola? Kezdés előtti héten kaptuk az infót, hogy aki az osztályfőnök lett volna, lebetegedett így a párja veszi át az irányítást. Vele sem volt gond, mert ő is nagyon szimpatikus volt elsőre, csak más amikor számítasz valamire, valakire és nem azt kapod, de könnyen elfogadtuk az új helyzetet. Kaptak egy új napközistanitót, aki nekem elsőre szintén nagyon szimpatikus volt, most már azért vannak fenntartásaim.

Az osztályfőnök viszont nincs könnyű helyzetben, 31-en vannak az osztályban és Ubi elmesélése alapján nem mindenki iskolaérett még. Őt is nagyon zavarja az a pár gyerek, így gondolom a tanítónéni is nehezen viseli ezt. Tényleg látszik, hogy mindent megtesz, nagyon korrekt velünk, de neki is adaptálódni kell és beleszokni az új szerepébe. Én mindig azt mondom, hogy nincs problémás gyerek, csak problémás szülő, és minden gyerek a szülei tükre (erről már sokszor írtam). Van szülő, aki mindenen problémázik, van aki semmit nem ért, van aki az utcán elmegy mellettem és még a fejét is elfordítja, nehogy köszönni kelljen, van aki nem gondolkodik előre .. és ez mind-mind a gyerekeken csapódik. Talán mi meg túlságosan kontrolláltak vagyunk és strukturáltak, ami meg másnak nem tetszik 🙂

A némettel nincs gondja, egész szépen színez most már és ami a legfontosabb jelenleg, hogy lelkes és lelkiismeretes. Elkészült a szobája is sulikezdésre, így van külön kis tanulókuckója. A foci is – egyelőre – megmaradt az életében, bár a heti négy edzést (3 foci és egy fejlesztő torna) én kicsit sokallom, meglátjuk hogy fogja bírni. Nekem már nehezen megy 🙂 Hát itt tartunk most, 1 hónap után 🙂

Véget ért az első chapter ….

Posted by

.. vagy a második, ha a bölcsit is beleszámoljuk. De én inkább egynek venném őket, hisz most egy olyan fordulópont jön Ubi életében (meg a miénkben is), ami a teljes kis napi rutinunkat, életünket felforgatja.

3 évig járt a Fasori Kicsinyek Óvodájába. Tisztán emlékszem az első ismerkedős beszélgetésünkre az ovi vezetőjével, még a Covid hatása érződött és csak mi voltunk. Akkor, azután a fél óra után úgy jöttünk ki abból az intézményből, hogy igen, megtaláltuk, Ivánnak ide kell járnia, mert teljesen beleszerettünk. Majd amikor jött a levél, hogy sikeresen felvették, madarat lehetett fogatni velünk. És miután megvolt az első szülői értekezlet és találkoztam az óvónőkkel is, ott eldőlt minden. Tudtuk, hogy a gyerekünk a lehető legjobb helyen lesz, hogy a teljes bizalmunk ott van náluk, és hogy néha irigykedünk is, hogy mi miért nem kerültünk ilyen jó oviba. Majd két szemrebbenés és eltelt a 3 év. Az a 3 év, ami nettóban, csak 2,5 volt, de eseményekben, élményekben talán még több. És a kezdeti “szerelmünk” az ovi iránt csak még erősebb lett. Így amikor eljött a ballagás napja, akkor nemcsak Iván ballagott, hogy hanem kicsit mi is. És talán még mi szomorúbbak voltunk, mert tudjuk, hogy mit fog most ott hagyni. Ami pedig minket igazol, hogy minden szülő így érezte, a ballagáson nem nagyon volt száraz szem, még a kemény apukák is elérzékenyültek, mert itt tényleg igaz a közhely, hogy ez egy összetartó család. Ahol vannak konfliktusok, nem vagyunk egyformák, sok mindenben máshogy gondolkodunk, de egy nagyon jó közösség alakult ki.

A mi kis Uborkánk meg kisUbiból nagyUbivá cserepedett. Nézve a régi képeket, eltűnt a kis cuki babás arca, most már egy még mindig huncut, de komoly nagyfiú, aki bár ésszel tudom, hogy érett az iskolára, de azért a szívem ezt még nehezen fogadja be.

Szicilia – a csalódott rapszódia

Posted by

Sokat gondolkodtam, hogy írjak e erről az utunkról. Általában szoktam minden külföldi élményről egy élménybeszámolóban összegezni a tapasztalásokat, az örömöket, de ez most más volt. És emiatt nem tudtam, hogy hogy is kezdjek hozzá

Nem szeretném azt mondani, hogy úgy ahogy volt az egész rossz volt .. de kezdjük az elején. Nagyon nagyon vártam. Vártam, mert vágytam kimozdulni, vágytam a melegbe és vágytam arra, hogy a gyerekünk szülinapját különlegesen ünnepeljük meg. Több helyszínt néztünk, de a sors ezt dobta ár és értékarányban a legjobban. Nem tudom miért, de valamiért így kellett történnie. Fura, mert addig csak jót hallottam Cataniáról és környékéről, így nagy erővel belevágtunk.

Magamhoz képest tervezetlenül indultunk neki. Volt szállásunk, volt autónk, a többit meg majd kitaláljuk. Nem is nagyon néztem utána semminek. Pár utibeszámolót elolvastam, kiszedtem a must see helyeket, de nem néztem utána a környéknek. Lehet, hogy ezt hiba volt.

Már az elvette az utazás elején egy részét a kedvemnek, hogy hiába tartottuk be a közlekedési szabályokat, le akartak minket tolni, nekem meg ettől életveszélyes érzéseim lettek. Majd bejutottunk a városba és ez a közlekedési moral, ami volt, teljesen feszültté tett. De igazából mindkettőnket. A szállásunk sem olyan volt, mint amilyenre számítottam, de ezt elengedtem, volt hol aludni, kényelmesen elfértünk, így első délután már mentünk be a városba. Ott jött az első csalódás, a kosz, a lepukkant épületek és az, ahogy a vendéglátóipari helyen viselkedtek. Ennek ellenére nagyon finomat ettünk egy kis étterem teraszán. Nagyon vártam a másnapot, hogy Iván szülinapját méltó módon meg tudjuk ünnepelni. Nagyon örült a szülinapi pólójának, elmentünk reggelizni majd az Etnát céloztuk be. Ott is szerencsénk volt, busszal mentünk fel, felvonóval le és bár iszonyú drága volt, azt mondom, hogy mindent pénzt megért.

Onnan Taorminába mentünk, amiről csodastorykat hallottam .. háááát, elege már kiakadtunk, mire találtunk parkolóhelyet. Utána kerestünk egy éttermet, ahol viszont a pincérek nagyon jófejek voltak és azonnal ugrottak mikor mondtam, hogy egy 6 évest kellene meglepni a teraszon 🙂 Késő lett, mire visszaértünk Cataniába. Másnap kicsekkoltunk a szállásról és még gondoltuk megreggelizünk a belvárosban. Egy nagyon fancy és felkapott helyre bementünk, ahol nem beszéltek angolul. Ez elég meglepő volt, hogy egy ilyen turistavárosban egy ilyen helyen nem beszélnek, de végül jobban is jártunk mert jobb helyen sikerült nagyon finomat ettünk és valószinűleg olcsóbban is. Itt még gondoltuk, hogy lemegyünk a partra, de ez esélytelen volt.

És akkor innen jön a fekete-leves. Elindultunk a reptérre és gondoltuk még van egy kis idő, ugorjunk le a tengerpartra egy negyed órára. Iván már akkor mondta, hogy ő nem szeretne, de nyilván ki hallgat egy 6 évesre .. 🙁 Jobban jártunk volna, mert amig mi élveztük a napsütést, a leszálló gépeket, a homokos tengerpartot, addig valaki úgy gondolta, hogy feltöri a kocsinkat, hátha talál benne értéket. A három hátizsákunk volt benne és bár neki értéktelen tárgyakkal, nekünk érzelmileg fontos dolgokkal és el is vitte. És itt tört bennem össze valami. Elvitték Iván kistakaróját, ami születése óta a mindene volt. Ami vigasztalta, amivel aludt, amit mindenhova vitt magával, ő volt Taki .. és őt is elvitték.. Szerencsére a pénzünk, a dokumentumjaink és a telefonunk nálunk volt, de bárcsak vitték volna el a pénztárcámat azzal a száz euróval, minthogy ezt a kis takarót. Ebbe kicsit belehaltunk mindannyian. Hogy veszi valaki a bátorságot arra, hogy hozzányúljon idegen cuccokhoz. Nyilván nem nézték meg mi van benne, csak kivették és már vitték is. A másik, hogy megvolt a kocsi rendszáma, a rendőrök tudták kié a kocsi, mégsem tettek semmit. Ez is rettenetesen felháborított és azóta is ezen kattogott. Nekik nyilván egy plusz ügy a statisztikában, de nekünk nem. Látták, hogy ott sír az a szerencsétlen kisgyerek és leszarták. Ott hablatyoltak összevissza és ha nem ment volna a gépünk egy órán belül, akkor valószínűleg nem hagytam volna annyiban, de úgy voltunk vele, hogy engedjük el, legyen vele boldog .. De azóta sem tudom elengedni.

Az utolsó helyszín .. háttérben a bűnös parkoló

És ahogy hogyan tovább? Valami eltört bennem, azóta is könnyek szöknek a szemembe amikor erre gondolok, vagy amikor Iván elmondja, hogy hiányzik neki a takarója, de nagyon keményen tartja magát és próbálja megszeretni és elfogadni az én gyerekkori takarómat. Pedig tudom milyen nehéz neki. És azt gondolom, hogy mivel olyan ügyesen viselkedett és keményen, nála ennek a storynak még nincs vége.

Szóval kívánom, hogy azok az emberek tudják meg, milyen elveszíteni azt, ami nekik a legfontosabb és kívánom, hogy valami csoda vagy valami véletlen folytán visszakapjuk azt a kistakarót.

Utazni pedig ezentúl is fogunk, nem fogunk félni, csak még óvatosabbak leszünk, nem hagyjuk, hogy ezeket az élményeket elvegyék tőlünk.

6 éves lett a kisUborka

Posted by

Ime a szokásos összegzés, aminél most gondban is vagyok, mert elég eseménydús éven vagyunk túl. Hogy mennyire, az mutatja, hogy az albuma – amit minden évre csinálok neki – több, mint 80 oldalas lett.

Nehéz kiemelni a dolgokat, hogy milyen is ő 6 évesen, de megpróbálom

  • azzal kezdeném, hogy hatalmas a megfelelési kényszere .. naponta többször megkérdezi, hogy büszkék vagyunk e rá, nem győzzük neki elégszer mondani a megerősítésünket
  • továbbra is energiabomba. Fogalmunk sincs, hogy honnan van ennyi energiája, de mi nehezen bírjuk az ő tempóját
  • megérkezett az életébe a foci és le is igazolták az Újpest utánpótlás csapatába .. ezzel kicsit az energiáját is tudja hasznosítani, bár a feedbacket már megkaptuk, hogy ő túl jószívű a focihoz és nem elég “agresszív”
  • már nem alszik délben – csak néha az oviban – ami hatalmas könnyebbség a programok tervezésénél de nehézség, amikor kifárad estére
  • a német tudása kicsit alább hagyott, inkább passzívabb lett és ingadozó.. továbbra is sok mesét néz, meg filmet, meg sok mesét/zenét hallgat németül, de mivel nem beszél, ezért a kommunikáció nehézkesebb lett
  • a kitartása és az akaratereje hihetetlen. Ősszel elmentünk wellnessezni, és addig gyakorolta a víz alatti úszást a gyerekmedencében egyedül, amíg nem ment neki annyira, hogy átjöhessen a nagy medencébe
  • imádja még mindig a tömegközlekedési járműveket, teljes géppark van otthon és ha elutazunk, ő emlékbe mindig valami helyi járművet vesz
  • a legózás még mindig a kedvence, abból is óriási készlete gyűlt össze
  • imád szerepelni és a középpontban lenni, így került be az ovis karácsonyi színdarabba is, amire gyönyörűen megtanulta a szövegét és minden elfogultság nélkül, ő mondta a legszebben
  • a dühét még mindig nehezen kezeli ( és mi is ) – habár látszólag ritkábban történik “kisülés” – ennek ellenére a boksz-zsák még mindig sokszor hatalmas segítség. És utána cukin jön és bocsánatot kér, amiért csúnyán viselkedett
  • a lányok közül, most Kovács Emi áll hozzá a legközelebb, de csak óvatosan mutatja ki. Inkább olyanokban, hogy mandarint kell vinni gyümölcsnapkor, mert Emi azt nagyon szereti, meg visz neki muffint, meg elválásnál van nagy ölelkezés, meg a szülinapi torta nem lehet csokit, mert Emi azt nem szereti ..
  •  Ottóval nagyon rosszcsontok tudnak együtt lenni – mint az édestestvérek, jó hallani, ahogy kacagnak hátul a gyerekszobában vagy együtt lemennek focizni, csak Iván nem igazán tudja, hogy hol a határ, és megsértődik ha Oti leállítja
  • este még mindig ott kell lennünk vele, amikor elalszik. A mostani módszer az, hogy egyinkőnk olvas mesét, a másik pedig elalszik vele.
    Ezt követően a TonieBox-ból szól neki egy mese (aktuálisan a Leo Lausemaus vagy a Paddington hangoskönyv)
  • bármi élmény éri (akár jó, akár rossz) ő azt utána az tömegközlekedési eszközeivel elszerepjátékozza, ami nagyon jó, mert így fel tud dolgozni bármit
  • A sport célű kimozdulásra nehezen megy neki, míg ha egyszer ráveszi magát akkor élvezi és büszkeis a teljesítményére.
  • Továbbra is gond nélkül akár 10 km feletti távot biciklizik egy kirándulás vagy sétál egy városnézés során     

·    

Paddington-mission

Posted by

Egyik este rendhagyó estimesét tartottunk:

  • Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú. Ennek a kisfiúnak az egyik kedvenc mesélje a …
  • … Paddington ..
  • Igen, és ennek a kisfiúnak volt egy kívánsága, miszerint el szeretett volna utazni ..
  • .. Londonba ..
  • Igen és miért pont Londonba?
  • Mert ott lakott Paddington, és meg szerette volna nézni a házát.
  • Így van. Hát akkor holnap reggel megyünk Londonba.
  • Tényleg? Tényleg megyünk Londonba? Nem vicceltek?

Így lett vége az estimesének és másnap felkerekedtünk, felültünk a hajnali gépre és London felé vettük az irányt.

Régóta nézegettem már egy napos utakat, Iván régóta mondta, hogy szeretné megnézni Paddingtont Londonban, és mivel hála Károly koronázásának, akciós volt a repjegy, így adta magát, hogy Iván ezt kapja névnapjára.
Azért ez az egy napos túra (igazából 12 órás) elég nagy előkészületet igényelt, hogy minden beleférjen, de ne is legyen túltolva. Vonattal mentünk be a városba, megnéztük a házat, ahol Paddington a filmben lakott, elmentünk Paddington állomásra, ahol minden a kis maci körül forgott, találkoztunk az unokatesómékkal, akivel a fiúk még sosem, és én is legalább 5 éve utoljára.

Majd miután egy gyors közös kávézás után elköszöntünk egymástól Nottinghillbe sétáltunk, ahol megkerestük Mr Gruber boltját, aminek elég fontos jelentősége volt a filmben.

Egy londoni látványosság fér bele ebbe a napba, ez pedig a London Eye, aminek ahogy vártam is, nagy sikere volt, bár itt Iván már eléggé kókadozott. Hozzájárult, hogy nagyon meleg is volt, meg tömeg is, de becsületesen végigtolta velünk a napot és a 12 km sétát (na jó, ő 10-11-et, mert a többit Tomi nyakában utazta.

Nagyon fárasztó nap volt, utána pár napig még nyígtunk, de azt gondolom, hogy egy ilyen ajándék ezerszer többet ért neki, mint bármilyen tárgyi dolog és mikor azt mondta kis elpilledés után a metrón, hogy ez volt a legjobb ajándék, amit valaha kapott tőlünk, akkor úgy gondoltam, hogy jól döntöttünk.