2006-ban kocsival jöttünk haza Le Havre-ból, mert esélyem nem lett volna a repülőre felpakolni a fél év alatt összegyűjtött holmimat, de túl hosszúnak gondoltuk az utat, ezért megálltunk aludni Apukám unokatesójánál. Akkor megígértem nekik, hogy egyszer elviszem hozzájuk a szüleimet. Erre 4 évet kellett várni.
Azt hiszem, hogy ez most egy kicsit nagyobb lélegzetvételű bejegyzés lesz, sok minden történt az egy hét alatt.

Az unokatesók
Erzsike (apu unokanővére) és Géza 1967-ben költözött ki a Baden-Württembergi Süssen városkába (Stiller Tibi bácsi de büszke lenne rám, hogy tudom melyik tartományban volt) és azóta is ott élnek. Az unokatesóm, Claudia is már ott született.
Szombaton hajnalban 5kor indult az autónk és három megállással 9 óra alatt megérkeztünk a célba. Nagy volt a meglepetés, mert Claudia is ott volt a két kis csöppséggel. Aznap már nem történt semmi említésre méltó, azon kívül, hogy ettünk Spatzle-t ami az egyik sváb különlegesség. Igazából ez olyan, mint nekünk a nokedli, csak egy speciális nyomóval kell csinálni. Bár szinte ugyanabból a tésztából van, nekünk mégis jobban ízlett. 🙂
Hétfőn reggel szomorúan vettük tudomásul, hogy hideg van, jól beöltöztünk és elindultunk Ulm-ba ami 40 km-re van Süssentől. Sétáltunk a Duna-parton, majd Apuval felmásztunk a világ legmagasabb templomtornyába, ami 161,53 m és kicsit több mint 700 lépcsőfokból áll. Gondolom nem kell mondani, hogy másnap – a heti futások ellenére is – alig bírtam lábraállni. De a panorámáért megérte a szenvedés.

Kedden tettünk egy sétát a városban, közben pedig Géza mesélt és mesélt. Régen ide jöttek Törökbálintról azok az emberek, akik a jobb élet reményében elhagyták Magyarországot. Ők már idősek és sajnos a leszármazottaik nem tudnak magyarul. Délután ismét kirándultunk, felmentünk a hegyekbe fentről megcsodálni a kilátást, majd újra gyereknek érezhettem magam egy kis ideig, felmásztam a traktorra és pisztrángot etettem.
Szerdán újabb nagyobb kirándulás következett. Dinkelsbühl-be mentünk, ami egy nagyon kis édes városka, várfallal körülvéve, minden ház színes és tipikusan német. Visszafele megálltunk egy hasonló városkában, Schwabisch Hall-ban, ami a tartomány fővárosa.

Csütörtökön úgy gondoltuk, hogy ránk fér egy pihenőnap, délelőtt a városban sétálgattunk (shoppingoltunk), majd ebéd után kimentünk a kertbe, napoztunk, olvastam (fel kell eleveníteni az Eclipse storyját, hisz jövő héten premier 🙂 ), este pedig grilleztünk, családi történetek kerültek elő. Nagyon jó hangulatban telt.
Péntek hamar eljött, reggel korán indultunk Claudiáékhoz, Karlsruhe-ba, ami 120 km-re található Süssentől a francia határhoz nagyon közel. A délelőttöt náluk töltöttük és próbáltuk megérteni a gyerekeket, akik nem beszélnek magyarul. Nagyon rossz volt így, de talán majd ha nyáron hazajönnek, akkor ragad rájuk valami. Én elővettem szegényes német nyelvtudásomat, és amit akartam Lukas mindig megértette. Eleinte még nagyon távolságtartó volt, de a végén már ő jött hogy fogja a kezemet. Nagyon helyes kisfiú, mondtam az anyjának, hogyha 27 évvel fiatalabb lennék, akkor veszélyben lenne mellettem a fia :).

Ma reggel pedig korán – még 5 előtt – indultunk és 8,5 óra múlva meg is érkeztünk. Tervben volt, hogy Passau felé megyünk és körülnézünk, de inkább ráragad a gáz apu lábára és nyomta.
Nagyon jó egy hét volt, tele élménnyel, családdal, pihenéssel, látnivalóval. Nagyon nagy szeretettel fogadtak, próbáltak minél több specialitással megismertetni minket, érdekes helyeket megmutatni és mindig a kedvünkbe járni. Azt hiszem sikerült, és mindenki jól érezte magát. Bár igaz, hogy elfáradtunk. Ma még Battán vagyok, de holnap vár az én kis lakásom, az én kis Bélám és onnantól már nyugi lesz.
Addig is további fotók a szokásos helyen.