Ez most egy rendhagyó post lesz, általánosságban szól a gyereknevelésről és nem konkrétan a mi Uborkánkról, de mégis fontosnak tartom. Mert egyszerre vagyok dühös és elkeseredett. Tisztában vagyok vele, hogy gyereket nevelni a legnehezebb feladat az életben, hisz a világ halad, fejlődik, felgyorsult körülöttünk minden, így azt már nem lehet követni, ahogyan minket neveltek, maximum az alapértékrend adhat egy támpontot. Ráadásul amiről most azt gondoljuk, hogy a legjobbat teszünk a gyereknek, nem biztos, hogy 10 év múlva úgy fog nála csapódni, ahogy most mi szerettük volna, ezért nem okoskodni akarok vagy észt osztani, csak hangosan gondolkodni, és az én gondolataimat összefoglalni. Rengeteg cikket olvasok, hogy mit csináljunk a hisztis gyerekkel, hogyan növeljük az önbizalmát, hogy tegyük boldoggá a gyerekkorát, hogy szerettessük meg vele a zenét, az olvasást, hogy vonjuk be a családi életbe, hogy szabályozzuk le a “digitális életét”, vagy miért neveljük szigorúan. Egytől egyig mindegyikben van igazság, de amivel a leginkább egyetértek, hogy a mai szülők – és tisztelet a kivételnek – életképtelen gyerekeket, szörnyeket nevelnek. Akár együtt vannak, akár már elváltak. Nagyon sok gyerek van a környezetemben csecsemőtől kamaszig és nagyon feketének látom a jövőt. És ilyenkor mindig azon gondolkodom, hogy én ezt mennyire máshogy fogom csinálni. Aztán majd kiderül, hogy sikerül e.

Az egyik oldalon azt látom, hogy a pénz eluralkodott, az idő és energia kevés és pénzzel veszik meg a szeretetet, így amit a gyerek kiejt a száján megkapja, legyen az egy tárgy, egy élmény, egy élőállat, bármi és mivel a gyerek ehhez van hozzászokva és semmiért nem kell megküzdenie, ezért soha semmit nem fog értékelni az életben. Amikor meg majd jönnek a nehézségek, akkor majd szépen lecsúszik és kapkodja a levegőt. Ezért sem értek egyet azzal, hogy elhalmozzuk a gyereket mindenféle ajándékkal. Kapjon szeretetet, amennyit csak lehet és élményeket, amiből töltekezhet, de ne tárgyakat. Szerencsére a mi családunk elfogadta, hogy nem kérünk újabb halom játékot, mert úgysem játszik vele. Van pár kedvenc, de azon kívül a dobozban porosodik mind, vagy a plüssöket legalább odaadjuk valamelyik kórház beteg gyerekeinek. Már most arra figyelmeztetjük magunkat, hogy mutassunk meg neki minél többet a világból, hogy megmaradjon ilyen nyitott, lelkes és boldog gyereknek, amilyen most is.

A másik fajta szülő, aki nem mer a gyerekének “nem”-et mondani és nem mer szigorú lenni. Én szigorúan voltam nevelve és nem azt mondom, hogy ez a jó módszer, de igenis sokszor jó volt, hogy voltak szabályok és ha nem tartottam be, akkor voltak következmények. Ma már ilyen nincs, mert jaj a gyerek lelke sérülni fog és így nem lesz boldog, és sajnos nagyon sok szülőnél látom, hogy nincs köztük egyetértés a gyereknevelésben, ezáltal egymással szembemennek. Pedig azt gondolom, hogy egy gyerek akkor érzi magát érzelmi biztonságban, ha egységet lát a szülei oldalán. És itt most teljesen mindegy, hogy együtt élnek a szülei vagy külön. Intelligencián múlik az egész, hogy képesek e kommunikálni, képesek e megvitatni, hogy ki mivel nem ért egyet, hogyan tudnak úgy közös nevezőre jutni, hogy mindkettőnek elfogadható legyen, de legfőképp a gyereket előre viszi és nem összezavarja. Itt is láttam több jó példát, ahol a gyerek “miatt” a szülők összefognak és közösen segítik a göröngyös úton boldogulni. Míg láttam olyat, ahol az egyik szülő a másik ellen hangolja és még tanulni sem engedi vele és mindezt a gyerekkel is megvitatja. Vajon melyik gyerek lesz felnőttkorában kiegyensúlyozottabb? Melyiknek lesz erősebb az érzelmi biztonsága?

Annyi olyan szituációt láttam mostanában, aminél azt gondolom, hogy sokkal okosabban és intelligensebben kellett volna cselekedni, de van amikor az egoizmus, az erőszakosság és a belső sértettség ezt nem engedi. Nálunk is van, hogy nem teljesen értünk egyet, de leülünk és megbeszéljük. Látszólag én vagyok a szigorúbb, de több a türelmem is, viszont szerencsére következetesek vagyunk mindketten és ha a gyerek már kicsi korától ehhez szokik hozzá, akkor sokkal könnyebb dolga lesz az életben.

Ráadásul nem szabad elfelejteni, hogy a gyerek példát követ és nem szavakat. Hiába sulykoljuk, hogy valamit meg kell csinálni, ha tőlünk soha nem látta. Ha folyamatosan azt látja, hogy bármelyik szülője negatív, akkor ő is az lesz, ha nem ért egyet bizonyos elmélettel, akkor a gyerek is előítéletes lesz, ha azt látja, hogy az érzelmi zsarolás működik, akkor ő is alkalmazni fogja. Ez ennyire egyszerű. Ezért is borzasztóan nagy a felelősségünk.

Mint írtam feljebb, ezek az én gondolataim, az én véleményem és egy emlékeztető, hogy majd hónapok, évek múlva ha hasonló helyzetekbe kerülök, és megingok, akkor jusson eszembe, hogy most mit gondoltam és ezen az úton menjek tovább, amiről azt gondolom, hogy most jónak és vállalhatónak tűnik.