Eddig még soha nem volt, hogy az én blogomba más írt volna, de most kivételt teszek, hisz az elmúlt időszakot nem egyedül csináltam végig, nem is ment volna egyedül, ezért gondoltam itt az ideje egy vendégpostnak .. vágatlanul ..

“Mozgalmas év volt és nehéz röviden összefoglalni. Talán olyan volt, mint egy hullámvasút. Nem olyan, mint ami itt a vidámparkban volt, hanem olyan igazán nagy, mint ami a Gru1-ben volt úgy három-négy loopinggal…

Már mielőtt megszületett volna a mi Uborkánk, mozgalmassá tette a napjainkat, éjszakáinkat. Aztán megszületett. Nem gondolom, hogy a szülés kapcsán túlstresszeltem volna magam, de amikor elkezdtek pusmogni a nővérek és a kedves poénkodásból, komoly és aktív ellátás kerekedett olyan 30 másodperc alatt, azért nem voltam nyugodt. De pár perccel később ott volt a kezemben egy kis Alien-Uborka és ezt követően Évi kapcsán is megnyugtattak, visszaállt a nyugalmam. Innen olyan rutinszerű volt, hogy hazamegyünk és kezdjük a közös életünket. Nyilván nem így történt…

Ezzel párhuzamosan a nagymamám is lebetegedett kórház-munka-kórház-munka-kezelés-munka-kórház… Ez nem volt egy egyszerű idő. Nem tudtam eleget otthon lenni, és Évit a kellő módon támogatni. Ennek ellenére próbáltam minden fontos alkalmon ott lenni és támogatni Évit. Egyébként milyen érdekes az élet. Ad egy új embert az életedbe és egyet elvesz. Ez a második ilyen eset, a nagypapám is nem sokkal Oti születése után ment el.

Elmúlt az első három hónap és kezdtek beállni a rendszerek az életünkben. Egyre több mindent tudtunk csinálni együtt hármasban vagy hatosban. A kis csodabogár mindenben társunk volt (nem mintha sok választása lett volna 😊) jöttünk-mentünk, hol hosszabb, hol rövidebb utakra. Néha a gyerekekkel, néha nélkülük. Volt, hogy csak itthon voltunk. Emellett próbáltunk magunkra is figyelni, és ebben sokat segített a Mama és a Papa, ahova le tudtuk passzolni egy-egy délutánra vagy akár egy fél hétre.

Amire a legbüszkébb és amiért talán a leghálásabb vagyok, az

• ahogy Évi megtalálta az útját az új kihívásban. Nem egy Ősanya, és én pont ezt szeretem benne. Csodálatos, ahogy Ubival bánik és ahogy a saját korlátait átlépve tanúsít sok esetben önuralmat.
• ahogy a gyerekek szeretik a kis Uborkát. Féltem, hogy milyen lesz a kapcsolatuk. Felesleges volt. Úgy szeretik, mintha édes testvérek lennének. Ez csodás, és nagyon remélem ez így is marad örökre.

Tudom, hogy mindig lesz, amikor egyszerűbb és amikor nehezebb lesz, de azt gondolom, hogy ha úgy tudunk tovább élni, hogy ezt sikerült az elmúlt egy évben, akkor minden nehézségen felül tudunk kerekedni.

Most így végig olvasva egy újabb örök igazsággal zárnám: az idő mindent megszépít! Éljen a demencia… 😊