.. vagy a második, ha a bölcsit is beleszámoljuk. De én inkább egynek venném őket, hisz most egy olyan fordulópont jön Ubi életében (meg a miénkben is), ami a teljes kis napi rutinunkat, életünket felforgatja.

3 évig járt a Fasori Kicsinyek Óvodájába. Tisztán emlékszem az első ismerkedős beszélgetésünkre az ovi vezetőjével, még a Covid hatása érződött és csak mi voltunk. Akkor, azután a fél óra után úgy jöttünk ki abból az intézményből, hogy igen, megtaláltuk, Ivánnak ide kell járnia, mert teljesen beleszerettünk. Majd amikor jött a levél, hogy sikeresen felvették, madarat lehetett fogatni velünk. És miután megvolt az első szülői értekezlet és találkoztam az óvónőkkel is, ott eldőlt minden. Tudtuk, hogy a gyerekünk a lehető legjobb helyen lesz, hogy a teljes bizalmunk ott van náluk, és hogy néha irigykedünk is, hogy mi miért nem kerültünk ilyen jó oviba. Majd két szemrebbenés és eltelt a 3 év. Az a 3 év, ami nettóban, csak 2,5 volt, de eseményekben, élményekben talán még több. És a kezdeti “szerelmünk” az ovi iránt csak még erősebb lett. Így amikor eljött a ballagás napja, akkor nemcsak Iván ballagott, hogy hanem kicsit mi is. És talán még mi szomorúbbak voltunk, mert tudjuk, hogy mit fog most ott hagyni. Ami pedig minket igazol, hogy minden szülő így érezte, a ballagáson nem nagyon volt száraz szem, még a kemény apukák is elérzékenyültek, mert itt tényleg igaz a közhely, hogy ez egy összetartó család. Ahol vannak konfliktusok, nem vagyunk egyformák, sok mindenben máshogy gondolkodunk, de egy nagyon jó közösség alakult ki.

A mi kis Uborkánk meg kisUbiból nagyUbivá cserepedett. Nézve a régi képeket, eltűnt a kis cuki babás arca, most már egy még mindig huncut, de komoly nagyfiú, aki bár ésszel tudom, hogy érett az iskolára, de azért a szívem ezt még nehezen fogadja be.