Sokat gondolkodtam, hogy írjak e erről az utunkról. Általában szoktam minden külföldi élményről egy élménybeszámolóban összegezni a tapasztalásokat, az örömöket, de ez most más volt. És emiatt nem tudtam, hogy hogy is kezdjek hozzá

Nem szeretném azt mondani, hogy úgy ahogy volt az egész rossz volt .. de kezdjük az elején. Nagyon nagyon vártam. Vártam, mert vágytam kimozdulni, vágytam a melegbe és vágytam arra, hogy a gyerekünk szülinapját különlegesen ünnepeljük meg. Több helyszínt néztünk, de a sors ezt dobta ár és értékarányban a legjobban. Nem tudom miért, de valamiért így kellett történnie. Fura, mert addig csak jót hallottam Cataniáról és környékéről, így nagy erővel belevágtunk.

Magamhoz képest tervezetlenül indultunk neki. Volt szállásunk, volt autónk, a többit meg majd kitaláljuk. Nem is nagyon néztem utána semminek. Pár utibeszámolót elolvastam, kiszedtem a must see helyeket, de nem néztem utána a környéknek. Lehet, hogy ezt hiba volt.

Már az elvette az utazás elején egy részét a kedvemnek, hogy hiába tartottuk be a közlekedési szabályokat, le akartak minket tolni, nekem meg ettől életveszélyes érzéseim lettek. Majd bejutottunk a városba és ez a közlekedési moral, ami volt, teljesen feszültté tett. De igazából mindkettőnket. A szállásunk sem olyan volt, mint amilyenre számítottam, de ezt elengedtem, volt hol aludni, kényelmesen elfértünk, így első délután már mentünk be a városba. Ott jött az első csalódás, a kosz, a lepukkant épületek és az, ahogy a vendéglátóipari helyen viselkedtek. Ennek ellenére nagyon finomat ettünk egy kis étterem teraszán. Nagyon vártam a másnapot, hogy Iván szülinapját méltó módon meg tudjuk ünnepelni. Nagyon örült a szülinapi pólójának, elmentünk reggelizni majd az Etnát céloztuk be. Ott is szerencsénk volt, busszal mentünk fel, felvonóval le és bár iszonyú drága volt, azt mondom, hogy mindent pénzt megért.

Onnan Taorminába mentünk, amiről csodastorykat hallottam .. háááát, elege már kiakadtunk, mire találtunk parkolóhelyet. Utána kerestünk egy éttermet, ahol viszont a pincérek nagyon jófejek voltak és azonnal ugrottak mikor mondtam, hogy egy 6 évest kellene meglepni a teraszon 🙂 Késő lett, mire visszaértünk Cataniába. Másnap kicsekkoltunk a szállásról és még gondoltuk megreggelizünk a belvárosban. Egy nagyon fancy és felkapott helyre bementünk, ahol nem beszéltek angolul. Ez elég meglepő volt, hogy egy ilyen turistavárosban egy ilyen helyen nem beszélnek, de végül jobban is jártunk mert jobb helyen sikerült nagyon finomat ettünk és valószinűleg olcsóbban is. Itt még gondoltuk, hogy lemegyünk a partra, de ez esélytelen volt.

És akkor innen jön a fekete-leves. Elindultunk a reptérre és gondoltuk még van egy kis idő, ugorjunk le a tengerpartra egy negyed órára. Iván már akkor mondta, hogy ő nem szeretne, de nyilván ki hallgat egy 6 évesre .. 🙁 Jobban jártunk volna, mert amig mi élveztük a napsütést, a leszálló gépeket, a homokos tengerpartot, addig valaki úgy gondolta, hogy feltöri a kocsinkat, hátha talál benne értéket. A három hátizsákunk volt benne és bár neki értéktelen tárgyakkal, nekünk érzelmileg fontos dolgokkal és el is vitte. És itt tört bennem össze valami. Elvitték Iván kistakaróját, ami születése óta a mindene volt. Ami vigasztalta, amivel aludt, amit mindenhova vitt magával, ő volt Taki .. és őt is elvitték.. Szerencsére a pénzünk, a dokumentumjaink és a telefonunk nálunk volt, de bárcsak vitték volna el a pénztárcámat azzal a száz euróval, minthogy ezt a kis takarót. Ebbe kicsit belehaltunk mindannyian. Hogy veszi valaki a bátorságot arra, hogy hozzányúljon idegen cuccokhoz. Nyilván nem nézték meg mi van benne, csak kivették és már vitték is. A másik, hogy megvolt a kocsi rendszáma, a rendőrök tudták kié a kocsi, mégsem tettek semmit. Ez is rettenetesen felháborított és azóta is ezen kattogott. Nekik nyilván egy plusz ügy a statisztikában, de nekünk nem. Látták, hogy ott sír az a szerencsétlen kisgyerek és leszarták. Ott hablatyoltak összevissza és ha nem ment volna a gépünk egy órán belül, akkor valószínűleg nem hagytam volna annyiban, de úgy voltunk vele, hogy engedjük el, legyen vele boldog .. De azóta sem tudom elengedni.

És ahogy hogyan tovább? Valami eltört bennem, azóta is könnyek szöknek a szemembe amikor erre gondolok, vagy amikor Iván elmondja, hogy hiányzik neki a takarója, de nagyon keményen tartja magát és próbálja megszeretni és elfogadni az én gyerekkori takarómat. Pedig tudom milyen nehéz neki. És azt gondolom, hogy mivel olyan ügyesen viselkedett és keményen, nála ennek a storynak még nincs vége.

Szóval kívánom, hogy azok az emberek tudják meg, milyen elveszíteni azt, ami nekik a legfontosabb és kívánom, hogy valami csoda vagy valami véletlen folytán visszakapjuk azt a kistakarót.

Utazni pedig ezentúl is fogunk, nem fogunk félni, csak még óvatosabbak leszünk, nem hagyjuk, hogy ezeket az élményeket elvegyék tőlünk.