Utojára 2017. májusában voltam Párizsban, amikor még nem tudtam, hogy már Ubi is velem van. Így valamiért bennem volt, hogy az őszi szünetben most mindenképpen vissza szeretnék menni. Nem túl sok ilyen város van, ami ennyire vonz, és elég is belőle pár nap, de én nagyon szeretem. Főleg tavasszal és ősszel, hihetetlen varázsa tud lenni, ha az időjárás is besegít. Most nem annyira állt mellénk és hűvös is volt, meg ködös is. Vittük magunkkal Ottót is, ami nagyon jó ötletnek bizonyult, mert a két fiú is jól elvolt együtt, nekünk is volt segítségünk és ő is kicsit világot látott. És vele aztán tényleg a világon semmi gond nincs.

Első nap megérkeztünk és nem is terveztünk semmit, csak elmentünk bevásárolni, hogy legyen hideg élelmünk, meg felfedeztük a környéket. A Defense-ban laktunk, ahol igazából az irodákon kívül semmi nem volt, de mivel a metró közel volt, és itt volt a legolcsóbb a szállás, ezért választottuk ezt a helyet.

Második napra volt betervezve az összes kötelező látványosság. Kezdtünk a Montparnasse-nál (ahova a köd miatt végül nem mentünk fel), majd gyalog a Pantheon, Notre-Dame, Louvre, Concorde, Champs Elysée, Diadalív, Trocadero, Eiffel-torony. Mindez gyalog 17 km, amit becsülettel végigtolt mindenki. És szerintem élvezett is. Ami pedig a nap csúcspontja volt, hogy útba ejtettük a Trocaderon a kedvenc helyünket, ahol megittük a jól megérdemelt borunkat a teraszon, és élveztük az előttünk magasodó Eiffel-tornyot.

Harmadik napra mentünk végül vissza a Montparnasse toronyba, és fel is mentünk ha már ki volt fizetve, de a fehér ködön kívül semmit nem láttunk. De legalább csak mi voltunk, majd utána jött az én kedvenc helyen a Montmartre és a Sacré Coeur, egy ottani ebéddel és sok-sok souvenir vásárlással. Nekem ez a hely Párizs, a maga hangulatával, kilátásával, terével, kultúrájával. Imádom .. Ha csak egy helyre mehetnék el Párizsban, az biztos, hogy ez lenne.

A negyedik és egyben utolsó napon reggel még találkoztunk a barátainkkal és kimentünk még a Villette-be, de nekem ez csalódás volt. 14 évesen jártam ott utoljára, akkor még óriási szenzáció volt, de mára ez megváltozott, ráadásul mivel az időjárás miatt döntöttünk emellett kb az utolsó pillanatban, már nem is volt jegy mindenre, így csak az alapdolgokat tudtuk megnézni.

Délután 4 körül indultunk el onnan, hogy akkor irány a reptér és fura érzés fogott el minket. Feszültség, aggodalom a metrón, mindenki gyanús volt. Később jöttünk rá, hogy visszatértek a sziciliai rossz emlékek, úgy tűnik, hogy ez mélyebb nyomott hagyott bennünk, mint gondoltuk. És nemcsak bennünk, mert Ubi is rosszat álmodott aznap éjjel, jött át hozzánk, hogy azt álmodta, hogy elrabolta őt egy bácsi meg egy néni a metróban. 🙁

De minden jó ha a vége jó, a gépünk időben elindult, időben hazaértünk, Emma kijött értünk, mindenünk megvolt és ismét egy emlékezetes utazással lettünk többek.

Sokat gondolkodtam, hogy írjak e erről az utunkról. Általában szoktam minden külföldi élményről egy élménybeszámolóban összegezni a tapasztalásokat, az örömöket, de ez most más volt. És emiatt nem tudtam, hogy hogy is kezdjek hozzá

Nem szeretném azt mondani, hogy úgy ahogy volt az egész rossz volt .. de kezdjük az elején. Nagyon nagyon vártam. Vártam, mert vágytam kimozdulni, vágytam a melegbe és vágytam arra, hogy a gyerekünk szülinapját különlegesen ünnepeljük meg. Több helyszínt néztünk, de a sors ezt dobta ár és értékarányban a legjobban. Nem tudom miért, de valamiért így kellett történnie. Fura, mert addig csak jót hallottam Cataniáról és környékéről, így nagy erővel belevágtunk.

Magamhoz képest tervezetlenül indultunk neki. Volt szállásunk, volt autónk, a többit meg majd kitaláljuk. Nem is nagyon néztem utána semminek. Pár utibeszámolót elolvastam, kiszedtem a must see helyeket, de nem néztem utána a környéknek. Lehet, hogy ezt hiba volt.

Már az elvette az utazás elején egy részét a kedvemnek, hogy hiába tartottuk be a közlekedési szabályokat, le akartak minket tolni, nekem meg ettől életveszélyes érzéseim lettek. Majd bejutottunk a városba és ez a közlekedési moral, ami volt, teljesen feszültté tett. De igazából mindkettőnket. A szállásunk sem olyan volt, mint amilyenre számítottam, de ezt elengedtem, volt hol aludni, kényelmesen elfértünk, így első délután már mentünk be a városba. Ott jött az első csalódás, a kosz, a lepukkant épületek és az, ahogy a vendéglátóipari helyen viselkedtek. Ennek ellenére nagyon finomat ettünk egy kis étterem teraszán. Nagyon vártam a másnapot, hogy Iván szülinapját méltó módon meg tudjuk ünnepelni. Nagyon örült a szülinapi pólójának, elmentünk reggelizni majd az Etnát céloztuk be. Ott is szerencsénk volt, busszal mentünk fel, felvonóval le és bár iszonyú drága volt, azt mondom, hogy mindent pénzt megért.

Onnan Taorminába mentünk, amiről csodastorykat hallottam .. háááát, elege már kiakadtunk, mire találtunk parkolóhelyet. Utána kerestünk egy éttermet, ahol viszont a pincérek nagyon jófejek voltak és azonnal ugrottak mikor mondtam, hogy egy 6 évest kellene meglepni a teraszon 🙂 Késő lett, mire visszaértünk Cataniába. Másnap kicsekkoltunk a szállásról és még gondoltuk megreggelizünk a belvárosban. Egy nagyon fancy és felkapott helyre bementünk, ahol nem beszéltek angolul. Ez elég meglepő volt, hogy egy ilyen turistavárosban egy ilyen helyen nem beszélnek, de végül jobban is jártunk mert jobb helyen sikerült nagyon finomat ettünk és valószinűleg olcsóbban is. Itt még gondoltuk, hogy lemegyünk a partra, de ez esélytelen volt.

És akkor innen jön a fekete-leves. Elindultunk a reptérre és gondoltuk még van egy kis idő, ugorjunk le a tengerpartra egy negyed órára. Iván már akkor mondta, hogy ő nem szeretne, de nyilván ki hallgat egy 6 évesre .. 🙁 Jobban jártunk volna, mert amig mi élveztük a napsütést, a leszálló gépeket, a homokos tengerpartot, addig valaki úgy gondolta, hogy feltöri a kocsinkat, hátha talál benne értéket. A három hátizsákunk volt benne és bár neki értéktelen tárgyakkal, nekünk érzelmileg fontos dolgokkal és el is vitte. És itt tört bennem össze valami. Elvitték Iván kistakaróját, ami születése óta a mindene volt. Ami vigasztalta, amivel aludt, amit mindenhova vitt magával, ő volt Taki .. és őt is elvitték.. Szerencsére a pénzünk, a dokumentumjaink és a telefonunk nálunk volt, de bárcsak vitték volna el a pénztárcámat azzal a száz euróval, minthogy ezt a kis takarót. Ebbe kicsit belehaltunk mindannyian. Hogy veszi valaki a bátorságot arra, hogy hozzányúljon idegen cuccokhoz. Nyilván nem nézték meg mi van benne, csak kivették és már vitték is. A másik, hogy megvolt a kocsi rendszáma, a rendőrök tudták kié a kocsi, mégsem tettek semmit. Ez is rettenetesen felháborított és azóta is ezen kattogott. Nekik nyilván egy plusz ügy a statisztikában, de nekünk nem. Látták, hogy ott sír az a szerencsétlen kisgyerek és leszarták. Ott hablatyoltak összevissza és ha nem ment volna a gépünk egy órán belül, akkor valószínűleg nem hagytam volna annyiban, de úgy voltunk vele, hogy engedjük el, legyen vele boldog .. De azóta sem tudom elengedni.

És ahogy hogyan tovább? Valami eltört bennem, azóta is könnyek szöknek a szemembe amikor erre gondolok, vagy amikor Iván elmondja, hogy hiányzik neki a takarója, de nagyon keményen tartja magát és próbálja megszeretni és elfogadni az én gyerekkori takarómat. Pedig tudom milyen nehéz neki. És azt gondolom, hogy mivel olyan ügyesen viselkedett és keményen, nála ennek a storynak még nincs vége.

Szóval kívánom, hogy azok az emberek tudják meg, milyen elveszíteni azt, ami nekik a legfontosabb és kívánom, hogy valami csoda vagy valami véletlen folytán visszakapjuk azt a kistakarót.

Utazni pedig ezentúl is fogunk, nem fogunk félni, csak még óvatosabbak leszünk, nem hagyjuk, hogy ezeket az élményeket elvegyék tőlünk.