Ezt a hetet én kezdtem betegen. Már szombaton éreztem, hogy nincs erőm, vasárnap jött a fejfájás, hétfőtől meg beindult a köhögés meg nátha. Ez eléggé meghatározza a napot, a hangulatot, a türelem szintjét. Így volt ez hétfőn este is, amikor csodás idő volt, így ovi utána hazajöttünk és még lementünk kisautózni. Iván reggel korán kelt, délben nem aludt így egy idő után borítékolható volt, hogy le fog merülni az elem. A vacsoránál borult is a bili egy hülyeség miatt és ismét jött a fél órás ördögűzés. Gyűlölöm ezeket, mert nincs ráhatásom, ilyenkor nincs tudatánál, úgyhogy csak annyit tudok tenni, hogy valamennyire lefogom, hogy ne tegyen kárt se magában, se a környezetében. Mikor lenyugodott, már megint cukibéka volt, de az a fél óra az ilyenkor kegyetlen.

Kedden Néra ment érte az oviba, utána mentek hozzájuk, játszottak és igazából már a is nagyon jó, hogy németül beszélgetnek, ezzel is fejlesztve, meg legalább nemcsak minket lát. Szerdán megint én mentem érte, és este meg is beszéltük, hogy nagyon cuki volt egész délután, játszottunk, sütit sütöttünk, majd megfestettük a testvéreinek a táblát, majd megvacsoráztunk, magától szólt, hogy inkább megfürdik előtt, majd megnézte a Nanny McPhee-t és mondta, hogy megy aludni. Nem tudom, min múlik, hogy milyen napja van, de ezekből szeretnék még sokat-sokat, mert ilyenkor annyival egyszerűbb vele az élet. Csütörtökön Omi ment érte, amit már nagyon várt, mert nagyon szeret vele/nála lenni. Ott is vacsorázott náluk.

Az oviban mondta, hogy nincs Christoph, mert suliban van, de fura mód, nekünk szülőknek egy szót sem szóltak, hogy másik óvónéni van. De boldogan mondta, hogy örül, hogy van óvónénije is, nemcsak óvóbácsija.

A hét igazából már akörül forgott, hogy jöttek a testvérei és arra készült. Számolta, hogy mennyit kell aludni, megcsináltuk a táblát, amit vitt magával a reptérre. Azért van rajta ez a felirat, mert mikor kicsi volt, mindig azt mondta rájuk, hogy ők a “tefféreim” és ez rajta is maradt. Diktálta, hogy milyen színekkel írjuk a betűket, meg csináltuk krumplinyomdát és azzal tolta rájuk a szívecskéket.

Eljött a szombat reggel fél5, 10 perc alatt elkészült annyira izgatott volt, hogy szó nélkül öltözött fogat mosott és már indultak is. Berlin azért jó messze van tőlünk, ezért is kellett időben elindulni, de szerencsére nem volt semmi, és időben odaértek. Bár azért durva, hogy ők korábban indultak innen a reptérre, mint a gyerekek Vecsésről.

Addig én nekiálltam a tortát összerakni, ami elég nagy challenge volt, mert péntek délután megsütöttem az alját és kb azzal a lendülettel dobhattam volna a kukába, mert összeesett és használhatatlan lett, így nekiálltam újat sütni. Összeszedtem minden tudásomat, mert reggel még nem láttam, hogy hogy lesz ebből az, amit kitaláltam. Szerencsére sikerült és a Rita is örült neki, meg finom is lett. A teteje málnás joghurttorta volt, az alja meg sakktorta.

Pont azon gondolkodtam, hogy mióta én ebben a családban vagyok – az esküvőt leszámítva, ahol volt még 100 ember – még sosem voltunk így együtt, hogy minden gyerek, minden felnőtt a párjával is együtt volt. Jó volt találkozni mindenkivel még ha csak rövid idő is volt. Ráadásul Nikiék meglepetésnek jöttek, vagyis a gyerekek nem tudtak róla, úgyhogy ez külön jól jött ki és minden gyerek nagyon örült nekik. De azért kijöttek a különbözőségek, különböző gondolkodások és tisztán látszott, hogy mindannyian mennyire mások vagyunk.

Vasárnap a fiúk délelőtt elmentek bicajozni, meg játszózni, majd Ominál ebédeltünk, viszont mivel Ubi nagyon korán kelt, ezért mondtuk, hogy muszáj aludni, így mi vele hazajöttünk. Jó is volt, mert aludt egy nagyot, így Moniékhoz már frissen és cukin érkezett. Moni csinált édeskrumplis-pitét, ami azért volt fura, mert sütit még nem ettem belőle, mi mindig csak megsütjük, de nagyon finom volt, majd otthagytuk a fiatalokat és mi elmentünk sétálni. Úgy voltam vele, hogy faragtam elég tököt az elmúlt években, most átadom a stafétát, meg jól is esett a friss levegőn venni. A fiatalok pedig ezzel vártak minket, úgyhogy kezdődhet a Halloween-i időszak.