Nem tudom hányszor kezdem még úgy, hogy ez a hét nem úgy kezdődött, ahogy terveztük . Vasárnap éjszakára Iván betaksonyosott, végignyögte az éjszakát, nem kapott levegőt, így várható volt, hogy a hétfői programunknak lőttek. Mivel Németországban ünnepnap volt, ezért egy halom program volt és szerettünk volna a változatosság kedvéért Tűzoltónapra menni. Így ez elmaradt, helyette pizsinap volt, teával, orrszívással, vitaminokkal és maratoni mozinappal. Naív voltam és reméltem, hogy 1 nap alatt átmegy rajta és mehet oviba kedden, hát tévedtem. A kedve jó, de orrfolyással nem veszik be az oviba, meg nem is akartuk vinni, nehogy még valamit összeszedjen, vagy ő megfertőzzön bárkit.

Kedden itthon maradt velünk, de elég durva volt a helyzet. Nekünk dolgozni kellett, ő meg rosszul viselte, hogy nem foglalkozik vele senki, így óriási hiszti volt, és még az is elhagyta a száját, hogy ő inkább oviba akar menni.

Szerdán elment Tomi nagybátyjáékhoz, ahol nagyon jól érezte magát és semmi gondja nem volt azzal, hogy ők nem beszélnek magyarul. Ott meg nagyon jó dolga volt, szedtek makkot meg gesztenyét, azt elvitték az állatkertbe, ott vonatoztak, majd otthon játszottak, délután meg elmentek játszótérre. Este lefekvés után folyamatosan is mesélt és mikor mondta, hogy nem tud aludni, én meg a szokásosat, hogy akkor gondolj valami szépre akkor csak annyit mondott hogy “arra gondolok, hogy holnap is szeretnék a Marioékhoz menni”. 🙂

Miközben ő jól szórakozott, mi követtük az otthoni eseményeket, a tanársztrájkot. Rossz ilyenkor messze lenni, mert ott lettünk volna a tömegben, ahogy ott voltunk tavasszal is. Jó volt látni, hogy megmozdulnak a diákok, kiállnak a tanáraikért és a könnyeimet nyeltem, mikor láttam olyat képet, ahol egy apuka tartja a gyerekét azzal a felirattal hogy “és engem ki fog tanítani?”. Mert ugyanez a kérdés van bennünk is. Mire Iván iskolába kerül, ki fogja tanítani? És hogyan, mire, milyen körülmények között? És ez is azon fontos pontok közé tartozik, amiért nagyon elgondolkodunk, hogy ha iskolás lesz, nem maradunk otthon. Az ő jövője miatt. Szeretném hinni, hogy addigra lesz változás.

Csütörtökön szerencsére már ment oviba és mivel nekem sokáig meetingeim voltak Tomi ment érte, így elmentek még a városba bicajozni. Pénteken mikor jöttünk hazafele, próbáltam kérdezgetni, hogy mi volt az oviban, de mondta, hogy semmi. Kérdeztem, hogy foglalkozások? Nem, csak játszottak. Fura is volt, mert mégiscsak középsősök, és ki van zárva, hogy nem csinálnak semmi fejlesztőprogramot. Egy különbség pl az otthoni ovihoz képest, hogy ott az óvónők mindent dokumentálnak és minden hét végén kapunk egy fotóalbumot, amiben láttuk, hogy mennyire színesek a napjaik. Itt is alá kellett írni egy jóváhagyást, hogy készülhessenek róluk fotók, de azóta sem láttunk semmit és mivel a gyerekünk nem mesél semmit – kivéve mikor a semmiből leadja, hogy képzeld, gesztenyeemberkéket csináltunk az oviba – így tökre nem vagyunk képben, hogy mi történik vele egész nap. Annyit tudunk, hogy itt nincs mindennap fogmosás ebéd után illetve mese is csak heti egyszer van, amúgy meg altatódal szól alvás közben. Mivel Iván ehhez nincs hozzászokva, azt mondta, hogy őt ez zavarja és nem is tud aludni. Ami még fura, hogy otthon az óvónő veszi át reggel a gyereket, itt elég “belökni” az ajtón és mehet. Volt olyan reggel, hogy Tomi nem is tudta, hogy melyik felnőtt van bent, mert nem találkozott senkivel.

Szombaton délután Tomi nagybátyjáékkal mentünk el egy közeli kisvárosba kézműves vásárra. Szeretem az ilyeneket, de általában nem veszek semmit, mert sajnálom rá a pénzt. Tisztában vagyok vele, hogy a kézzel készített termékek sokba kerülnek, de hiába szerettem bele most is egy gyönyörű bögrébe, 15 euro-t nem volt szívem kiadni érte. Viszont most volt az első alkalom, hogy találkoztunk magyarokkal. Berlinből jöttek és lángost árultak. Csodálkoztunk, hogy hogy éri meg nekik, de azt mondták, hogy még Magyarországról is jött segítség, mert ennyire megy a lángosozás. Mondjuk ha 5 euro egy sima lángos, akkor lehet hogy tényleg megéri.

Természetesen, mikor elindultunk megnéztük az időjárást, és sehol a környéken nem írt esőt, de mivel az ég sötét volt, magunknak a biztonság kedvéért elraktuk az esőkabátot. Folytassam, hogy mi történt?? Hát ez ..

Este az volt a terv, hogy elmegyünk a városi lampionos felvonulásra, ami 7-kor kezdődött és a helyi várba vonultak fel a családok. Nem néztünk annyira utána, így mi lampion nélkül jelentünk meg, de miután Ubi iszonyú fáradt volt, így behisztizett, úgyhogy inkább hazajöttünk. Hiába lassan 5 éves, de nagyon kell még neki a délutáni alvás, hiába, hogy negyed 8-kor kel. Az is lehet hogy még nem gyógyult meg teljesen és ez sem segített az esti programon. Viszont hazafele elmondtam neki, hogy én most szomorú vagyok, mert szerettem volna felmenni a várba. Fürdéskor az alábbi párbeszéd zajlott le:

• Ubi, mi volt a baj, miért hisztiztél?
• Mert várni kellett és én nem akartam várni, én fel akartam menni a várba
• De láthattad, hogy minden gyerek türelmesen várt
• De én nem tudok várni. De majd máskor jól viselkedek.
• Ubi ilyen nem lesz máskor, majd csak egy év múlva
• De Anya ugye lesz még olyan program, ahova elmegyünk és amit nem teszek tönkre, ugye?

Mondanom, hogy sem kell, hogy a könnyeimet nyeltem, jól megölelgettem és mondtam, hogy persze, persze biztos lesz. Innen is látszik, hogy utólag már tisztában van mindennel.

Ma reggel felhasználtuk az utolsó szülinapi reggelizős vouchert. Kb 30 km-re az erdő közepén lévő Robertsmühle kávézóba mentünk, ahol isteni finom volt a reggeli, bár azért eléggé túlárazott hely, de most legalább nem hagytunk ott semmit. Annyira jó lett volna a teraszon reggelizni, de mégiscsak 10 fok volt 🙂

Azt terveztük, hogy utána még sétálgatunk az erdőben, de Ubi annyira nyűgös volt, hogy elkerülendően a hisztit, inkább hazajöttünk. Nem tudom mi van most vele, de bármit mondunk, egyik fülén be, a másikon ki. Nagyon nehéz most vele vagy csak mi viseljük rosszul, vagy mindannyian most olyan lelkiállapotban vagyunk, hogy türelmetlenebbek vagyunk. Az is lehet, hogy megtelt a lelke a rengeteg impulzussal, a rengeteg változással a programmal, mert hazajöttünk, és két órán keresztül a szobájában játszott. De azért remélem, hogy marad még ez a csodás őszi idő és lesz még lehetőségünk kirándulni az igazi őszi erdőben.