Nem is tudom miről írjak, annyi minden történt, de kezdem még hónap eleji dolgokkal. Bár Ubi nem lett beteg, de folyamatosan vagy köhögött vagy az orra folyt, így volt hogy én döntöttem úgy hogy nem viszem bölcsibe egy napot, volt hogy állitólag ott lázasodott be, bár mire a dokihoz értünk, semmi baja nem volt és a doktornő furán is nézett ránk, de betudtuk ezt a bölcsiben lévő szigorításnak.
Amúgy így 26 hónaposan 11,7 kiló és 89 centi 🙂

Egyre erősebb az akarata és a hisztije, nagyon nehéz őt kezelni, főleg, hogy mi sem vagyunk a türelem mintaképe, óriási tanulási folyamat ez mindkettőnknek. A másik pedig, hogy mindent ő akar csinálni, azt is amit nem tud, ha pedig nem engedjük, akkor a kezét karbateszi, hogy ne is nyúljunk hozzá és mondja hogy Én vagy Ubi. Az alábbi párbeszéd többször lejátszódott már

• Hogy hívnak?
• Ubi
• De mi a rendes neved?
• Alma (ez a jele a bölcsiben)

Még mindig az a legjobb, ha el tudjuk terelni a figyelmét valami feladattal, akár porszívózással, akár hogy ő pakoljon ki a mosógépből, vagy ő pakol be a konyhából a kajához. Ezek lekötik és akkor elfelejt unatkozni, mert hiszem azt, hogy a legtöbb hiszti az unalom miatt van.

Voltunk márciusban is a Babakutatóban, kétszer is, és volt hogy kétféle tesztet csináltak rajta. Volt aminél egyértelműen hozta amit kellett, volt, ami kevésbé ment, de igazából pont erről szól. Ahol egy helyben kellett ülni és nézni, ott türelmetlenebb volt. A legérdekesebb az volt, mikor egy matricát ragasztottak a fejére, így egyértelmű volt, hogy melyik pontot nézi a képernyőn, így tudták követni, hogy a helyes válaszra néz e.

Nem tudom arról írtam e már, hogy nem viseli el, ha koszos a keze. Szerintem amúgy még életében nem homokozott 🙂 A kakaóscsigát pl meg a nutellás kenyeret villával eszi, nehogy csokis legyen a keze és ha véletlenül valami hozzáér, akár viz, azonnal nyújtja, hogy töröljük meg.

A beszéde begyorsult, bár mondatokat még nem mond, de szavakat egymás mögé rak, így kifejezve, hogy mit akar (pl. Apa autóm Emi hú – apával megyünk Emi elé a vonathoz). Ha megkérdezzük, hogy hogy hívnak, akkor mondja, hogy Ubi, és mikor kérdezünk, hogy és akkor ki a Vecsei Iván, akkor mondja, hogy nem, Ubi. Fura hogy csak kb mi ketten hívjuk Ubinak, mindenki más a családban, a bölcsiben Ivánnak, mégis a Ubihoz ragaszkodik.

Szavak, amiket csak mi értünk:

• pupim – van egy kindertojás kaméleonja
• gigi – reggeli
• kakam – kakaó
• csucsi – Zsuzsi, husi, rudi
• api – narancs/lé
• kís – kés
• Ba – Bea
• Bobi – Bori
• Papi – Kami(lla)
• nonéni – doktornéni
• ninononéni – mentő
• ia – szia
• jóé – jóéjt
• csícs – csüccs
• Aji – Alíz
• koll – toll
• sasik – sisak
• bibi – bili

Ami még nekünk is meglepő, és bár lehet hogy minden gyereknél így van, de én ezt még nem tapasztaltam, az az, hogy milyen jó a memóriája. Minden kis apróságra emlékszik, olyanra is, ami nekünk lényegtelen, legyen szó akár valami helyszínről, akár emberről, akár vmi tárgyról.

A szobatisztaság még mindig messze van, mert bár sokszor megy a wc-re, de csak játszik, hogy belepisil, igazi produktum nincs mögötte. Annyi változás van, hogy ha bekakilt akkor szól. Ilyenkor mindig megbeszéljük, hogy legközelebb előtte szól, de nyilván ilyen még nem volt.

Voltunk oltáson is, iszonyú szerencsénk volt. Már említettem, hogy van egy tündéri doktornénink, akivel az Aldiban összefutottam. Én pedig gondolkodás nélkül rárontottam, hogy de jó, hogy találkoztunk, mi lesz így az oltással. Csak nevetett és mondta, hogy menjünk fél 6-ra még aznap. Odaértünk és nagyon örültem, hogy szigorú szabályokat vezettek be, egy család lehet bent, csak egy szülő mehet be a gyerekkel, minden fertőtlenítve van, a személyzet kesztyűben és maszkban. És még mindig hihetetlenül türelmesek és kedvesek a gyerekekkel. Persze Ubi amint meglátta a tűt, azonnal keserves sírásban tört ki, de nagyon ügyes volt és utána már büszkén mondta Apának, aki kint várt ránk, hogy nem is sírt 🙂

Március 16-tól pedig totálisan átalakult az életünk. Tomi az első pillanatól itthonról dolgozott, én hétfőn még bementem, de keddtől, március 17-től itthon vagyunk mindhárman. A munka változó, próbáljuk Tomival összehangolni a call-jainkat, hogy ne egyszerre legyenek, de így is nehéz, mert a kis duracellnyuszi nem érti, hogy ha mindketten itthon vagyunk, miért nem vele játszunk, miért nem figyelünk rá, miért a laptop előtt ülünk. Többször van, amikor mindkettőnknek muszáj dolgozni, hogy bekapcsolunk neki német vagy angol gyerekdalokat és engedjük, hogy nézze, mert mással nem lehet lekötni.

Megpróbáljuk ide a ház mellé levinni egy fél órára, úgy, hogy senkivel ne találkozzunk. Tudom, hogy itthon kell maradni, de ő nem érti meg ezt és muszáj levinni a levegőre. Ahogy látjuk, nagyon hiányzik neki a bölcsi és a közösség is. És nekünk is nagyon nehéz, még türelmesebbnek kell lenni, még alkalmazkodóbbnak. El nem tudom képzelni, hogyha én introvertált emberként ilyen rosszul viselem, milyen lehet egy extravertáltnak.

Igazából más történés nincs, minden napunk ugyanolyan, néha azt sem tudom milyen nap van és a hétvége is csak azért más, mert nem nyitjuk ki a laptopot.

És hogy félünk e? Igazából nem. Eleinte attól féltem, hogy a családtagjaink megfertőzödnek, de úgy vagyok vele, hogy nem foghatom a kezüket, csak reménykedem, hogy vigyáznak magukra. Én tisztában vagyok vele, hogyha elkapom, akkor kórházba kerülök. Aztán majd lesz valahogy, innentől nem gondoltam még tovább, de azt mantrázom, hogy nem lesz semmi gond és remélem, minél előbb visszakapjuk az normális életünket.

Kicsit kezd ez most így sok lenni, pedig még csak 10 napja tart. Tomi nagyon komolyan veszi a home office-t, leül reggel és tolja estig .. így inkább nekem kell Ubit lefoglalni, főleg ha call-ja van, nehogy kinyomja,de mellette legyen kaja, legyen rend, jussunk el bevásárolni is, meg legyen egy kis én-idő is. Még tanulnom kell ennek a menedzselését.