Kicsi Ubink hivatalosan is bölcsis lett, megkaptam a beszoktatási naplót is, amiben napról napra vezették az eseményeket. Túl sok meglepetés nem volt benne, mert mindennap elmesélték a nevelők, hogy mi történt, de jó volt egyben elolvasni és tényleg nagyon büszke vagyok Rá, hogy ilyen barátságos, nyitott és szófogadó. Főleg, hogy 3 nap után beteg lett és egy hétig itthon volt, de utána mintha mi sem történt volna, folytatta a “folyamatot”. Látszólag minden szuper, eszik, játszik, alszik, de azért a lelke kicsit megborult. Minden ember éjszaka dolgozza fel a napközbeni történéseket, így ő is, és sokat volt fent éjszaka, volt, hogy kiabál, hogy “nem, nem”, de amint megkapta a cumiját az esetek többségében visszaaludt. Reggelente még néha sírdogál, mikor eljövök/eljövünk, de a nevelők is azt mondták, meg Anyu is (akik 30 évig dolgozott bölcsiben/oviban), hogy inkább az elején sírjon, mert utána ezt feldolgozza és sokkal jobb lesz neki. Nem mondom, hogy könnyű ilyenkor otthagyni, főleg az elején mikor láttam az óriási könnycseppeket, de az ő érdekében kemény kellett, hogy legyek és mivel tudom, hogy jó helyen van, nagyon kedves Ivett és Bea is, megszerette őket, így könnyebben elengedtem. Amúgy nagyon tetszik a bölcsi rendszere, a nevelők szabályai és a napi rutin. Úgy néz ki egy nap, hogy megérkezünk, átveszi a cipőjét, (ő megy a benti cipőért és teszi a kintit a kosárba), majd kézmosás, megkapja a takaróját és megy a csoportszobába. Egy gyors ölelés meg puszi, és én már ott sem vagyok. Majd ők reggeliznek és ha jó idő van, mennek is ki az udvarra, ott eszik meg az tízórait is. 11 után bemennek, mindenkit tisztába tesznek, fél 12-kor ebéd, és aki végzett, az mehet is aludni. Ubinak szerencsére az első pillanattól ez jól működött. Elvileg 2-3:30-ig alszanak, 3-kor uzsonna és fél4-től lehet értük menni. Ami jó dolog, hogy sem kaja sem alvás közben nem lehet megzavarni a gyerekeket, így aki akkor érkezik annak várni kell. Ha pedig egy gyerek előbb felébred, akkor csöndben pihen míg a többiek alszanak. Ez nekem meglepő, hogy Ubi, aki ilyenkor itthon már nyivákol, ott megvárja a többieket és csendben elnézelődik.

Ami viszont említésreméltó, hogy mennyire máshogy viselkedik velem, még inkább ragaszkodó lett és bepróbálkozik mindennel. Olyan hisztiket tud csapni egyik pillanatról a másikra hogy zeng tőle a lakás, és ilyenkor kénytelen vagyok türelmesen várni, amíg abbahagyja, mert semmit nem enged. A hiszti mértékétől függ, hogy sikerül elterelni a figyelmét vagy sem. Ezért is próbálok vele minél többet lenni, közösen játszani, vagy csak összebújva “beszélgetni”, de általában a közöny vagy az hogy nyugodt maradok és várok, az szokott segíteni. Sokat olvastam erről, és Vekerdy Tamás is ezt javasolta.

Szomorú esemény is történt, Tomi nagymamája, Ubi utolsó dédimamája itt váratlanul itt hagyott minket. Én őt nagyon megszerettem és szerettem volna ott lenni a búcsúztatóján, de mérlegelnem kellett. Az nem volt kérdés, hogy Ubit nem tesszük ki egy ilyen útnak, de napokig őrlődtem, hogy hogy tudnánk megoldani, hogy őt nem vesszük ki a bölcsiből, de én is megyek. Aztán végül úgy döntöttem/döntöttünk, hogy a szeretet nem ezen múlik, hogy ott vagyok a fizikálisan a búcsúztatón, vagy nem, viszont Ubinak most szüksége van rám, meg arra, hogy az új rendszer stabilizálódjon. Így Tomi egyedül ment 🙁 Ráadásul a sors is megkönnyítette ezt, mert mindketten kicsit lebetegedtünk, így pláne nem vágtunk volna neki az útnak együtt. Indulás előtti éjszaka 1 hónapos kora óta a legrosszabb éjszakánk volt, kb 3 órát ha aludhattunk. Sirt, vergődött, hisztizett, csapkodott, semmi nem volt jó neki, és az ágyában sem volt hajlandó maradni. Borzalmas volt, hogy nem tudok neki segíteni, közben fogy az én türelmem is, de ő ezt nem veheti észre. Szerencsére ez egyszeri alkalom volt.

Előző hétvégén Galyatetőn voltunk hármasban, amit a szüleimtől kaptam szülinapomra. Szavakkal nem kifejezhető, hogy milyen csodálatos ilyenkor az erdő és Ubi is élvezte- amikor épp jó hangulatban volt – de már bújkált benne a takonykór. A wellness is tetszett neki, meg a játszótér is, sőt az étteremben is úgy viselkedett mint egy úrigyerek 🙂

A legviccesebb (és néha legidegesítőbb 😀 ), hogy ha megyünk az utcán és meglát egy Citroent, Skodát, Audit vagy Opelt, akkor kiabál, hogy Apa, Papa stb.. Nem is kell látnia a logot, oldalról is felismeri őket és bármilyen messziről, és tudja, hogy kinek van olyan autója. Hihetetlen az egész, nem is tudom, hogy hogy csinálja, de mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy ő vágja a márkákat 😀