Hónap: március 2018

Megszoksz vagy megszöksz – avagy a második hónap viszontagságai

Posted by

0

Nem nagyon volt más választásom, minthogy megszokom azt, ami van és reménykedem, hogy folyamatosan csak jobb lesz. Az éjszakák tényleg jobbak lettek, hisz Ubi csak egyszer kel fel enni, utána pedig akkor, amikor már amúgy is kelnie kellett Tominak, így megmaradtak a közös reggelik. A hasfájás is mintha enyhült volna – főleg így, hogy a háziorvos szerint nem is hasfájós kisbaba. És természetesen minden megmaradt ahogy volt, vagyis ami egyik nap működött, az a másik nap már nem. Messze nem voltam olyan depiRozi, mint az első hónapban, de azért sokszor jött a mélypont, amikor fogalmam nem volt, hogy épp most mi a baja, vagy miért nem alszik, miért nem jó neki sehogy. se fekve, se karban. Ráadásul a vérnyomás issuem még mindig aktuális és gyógyszer mellett is elég durván ingadozik, ezért ez sem segít a kedvemen. De a lényeg, hogy Ubi jól van tök szépen fejlődik, mivel erős és könnyű, ezért elég hamar felemelte a fejét hason fekve és forgatta jobbra-balra, viszont annyira izgága és örökmozgó, hogy amit megeszik annak egy részét le is dolgozza a privat-aerobic gyakorlataival. 🙂 És ami fontos, és életben tart, hogy nagyon sokat mosolyog és elkezdett gügyögni, így már nagyon várom, hogy eljöjjön a kacagós időszak, mert egy-egy ilyen pillanat hosszú időre tud erőt adni.



Ami nem öl meg … avagy hogy éltem túl az első hónapot

Posted by

0

Mert ez a túlélésről szólt. Sokan mondták, hogy nehéz lesz, össze kell szokni, de sosem gondoltam volna, hogy ennyire. 9 hónapja is írtam,hogy ez abszolút out of comfort zone, de ez a legvadabb álmaimat is felülírta. Talán elmondhatom, hogy ez első két-három hét életem legnehezebb időszaka volt, pedig volt pár előtte is, hisz fogalmam nem volt mit kell csinálni, mivel teszek jót, ami egyszer működött, az utána nem. Nem tudom melyikőnk sírt többet, Ubi vagy én .. Ráadásul jöttek a tanácsok, hogy ezt csináld, meg úgy csináld, de én voltam én, én éltem meg, én próbáltam az egész napos sírást átvészelni, úgy hogy fogalmam sem volt, hogy mit csináljak vele. Ráadásul a tej se úgy indult, ahogy kellett volna, így többször eljött a mélypont, hogy kérem vissza a régi életemet. Tudom, hogy ez csúnya gondolat, de akkor abban a pillanatban ezt éreztem. Az sem mellékes, hogy a többi barátnőm folyamatosan mondogatta, hogy mennyi tejük van, meg mennyi áll már a fagyasztóban, így még inkább szaralaknak éreztem magam, nem mintha ez olyan lenne amiről tehet az ember. És igazából fórumokat sem kellene olvasgatni, de néha azért voltak olyan bejegyzések, amik megnyugtattak. Gondolom még működtek a hormonok is, én sem voltam fizikailag tökéletesen felépülve (még most sem vagyok), pedig azt hittem. Ezt mondjuk most már máshogy csinálnám. Hazajöttem a kórházból és alig pihentem, mert úgy éreztem, hogy jól vagyok, ha kellett pakoltam, főztem, mostam mint előtte, csak a pihenésre és az összeszokásra nem figyeltem. Most már valószínűleg nem érdekelne, hogy van e kaja vagy tiszta ruha, csak hogy legyen Ubinak elég tej és én pihentebb legyek. Sajnos a körülmények is úgy alakultak, hogy nagyon sokat voltam egyedül, így ez még inkább megnehezítette a napokat, alig vártam, hogy este legyen és persze addigra sokszor annyira magam alatt voltam, hogy már normális kommunikációra sem voltam képes. Próbálok pozitív dolgot találni, de nem nagyon tudok, örülök, hogy túl vagyunk rajta, hogy túléltük, hogy amit el kellett érni, azt elértük Ubi súlyában és fejlődésében és akkor tiszta lappal nekikezdtünk a második hónapnak. És hogy mennyit fejlődött? A hónap első és utolsó napján készült fotók: