1993 nyarán a szüleim elküldtek egy lovastáborba Szirákra. Fogalmam nem volt, hogy hol van, senkit nem ismertem, azt sem tudtam, hogy hol van ez a hely, pláne, hogy fogok én lovagolni, de elmentem. Egy kb 10 éves kislánnyal kerültem egy szobába, aki kérte, hogy szeretne a barátnőjével lenni, így cseréljünk szobatársat. Abba a pillanatba, hogy Annamari belépett a szobába, úgy köszöntöttük egymást, mintha ezer éve jóban lennénk. Meg is kérdezték a táboroztató “tanárok”, hogy ismerjük e egymást. Már nem tudom, hogy egy hét volt, vagy 10 nap, de annyira egy hullámhosszon voltunk, hogy utána is tartottuk a kapcsolatot és leveleztünk. Volt, hogy fél évig semmi, meg nem is találkoztunk évekig, de amikor sikerült összehozni, akkor ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Mióta viszont van viber és társai, sokkal gyakrabban kommunikálunk. Így jött az ötlet, hogy menjünk vissza Szirákra, nézzük meg mi lett a kastéllyal, a lovastanyával, mi változott és ahogy ott sétálgattunk a kertben, jöttek vissza az emlékek. Mintha nem is 23 éve történt volna …  Ismét bebizonyosodott, hogy egy mély barátsághoz nem kell napi kommunikáció, gyakori találkozó, bőven elég ha van valami összekötő kapocs.