Mindig mondjuk, hogy rohan az idő, de amúgy tényleg. Tisztán emlékszem, hogy 10 évvel ezelőtt Franciaországban voltam, amikor felhívott egy ismeretlen lány, hogy az Avis-nél könyvelőt keresnek. Majd Norbi első éttermében voltam, amikor felhívott a HR-es, hogy megkaptam a munkát. Négyen kezdtünk aznap, már csak én maradtam. Azért nem mondhatom, hogy nem volt eseménydús 10 év:
– 4 osztályon dolgoztam
– létrehoztam egy új csapatot
– részt vettem három transzferben
– voltam Hollandiában, Németországban, Angliában, és többször Franciaországban (ez utóbbit be is jártam)
– lett egy csomó nagyon jó barátom
– tagja lettem egy olyan csapatnak, akik még mindig összetartanak és mintha egy elválaszthatatlan szál kötne össze minket
– megéltem mélypontokat és csúcspontokat
Eljött a május 29, bementem dolgozni és semmi. Lementem egy másik csapathoz és láttam, ahogy az ottani 10 éves fiú kapott lufit, feldiszítették az asztalát, és hiába próbálom titkolni, rosszul esett. Majd kedden, ahogy mentem a folyosón megláttam a fotómat az egyik Visual Board-on. Hát ott földbe gyökerezett a lábam .. ekkora meglepetésre nem számítottam, és ami nagyon jól esett, hogy ezt a volt csapatomtól kaptam, nem a mostanitól. Kell ennél nagyobb ajándék? 🙂 Nagyon nehéz engem meghatni, de most sikerült … ott álltam a könnyeimmel küszködve és úgy éreztem, hogy megérte és nem számít a politika, nem számít, hogy ki mit gondol, az számít, hogy mit tudunk átadni az embereknek …