Tipikus közhely, hogy majd a sors megoldja, a természet tudja a dolgát, aminek meg kell történni, az meg is történik stb.
A hónap elején kicsit selejteztem/pakoltam a lakásban és azon gondolkodtam, hogy mi legyen ennek a virágnak a sorsa. Ancsi felajánlotta, hogy elviszi, de úgy voltam vele, hogy rábízom a természetre, ha nincs helye az életemben, akkor majd elszárad. Erre mi történik??? Két nap múlva elkezd virágozni ..
Érdekes dolog ez a facebook, és az is hogy ki mire használja. Én kb arra, hogy látom, hogy kivel mi történik, illetve,hogy bármikor bárkit elérek. Van, aki megoszt mindent (akár ész nélkül), van aki önmagát marketingeli, tele van bolondabbnál bolondabb emberekkel. És sokszor van, amikor mindenféle játékra invitálnak minket. Talán most először van olyan,hogy beszálltam én is egybe, ez pedig, hogy osszunk meg magunkról 15 évnél régebbi képeket. Szerintem ez cuki ötlet, sok ismerősünk van, de a többséget felnőtt korukban ismertük meg, miért ne tudhatnák, hogy milyenek voltunk kicsinek, fiatalnak. Amíg válogattam a képeket, jókat mosolyogtam, mert mindegyikhez kötődik egy-egy emlék. Mindezt pedig megosztottam, de azt hiszem egy ideig le is tudtam a magamról való posztolgatást.
“Mert nem az tesz gazdaggá, amit birtokolsz, hanem aminek tiszta szívedből örülni tudsz!” (Vásárhelyi Lajos)
Hogy is éljük az életünket? Úgy, ahogy mi szeretnénk vagy úgy ahogy a társadalom elvárja tőlünk? Akkor ez most kinek is az élete? Hány életünk is van? Sokat gondolkodtam mostanában ezeken a kérdéseken, amire a válasz egyszerűnek tűnik, de mégsem az. Ha a társadalmi elvárások szerint élünk, akkor az a komfortzónán belül van (de mint tudjuk, csodák kívül történnek), általában békén hagynak és az hogy közben nem érezzük jól magunkat, az csak másodlagos. De van a másik verzió, amikor úgy élek, ahogy én szeretnék, a mának.. de lehet hogy ezért mások elítélnek, ilyenkor bomba robbanhat, ilyenkor mindenki beleszól minden lépésbe, de ha a halálos ágyamon vissza fogok gondolni a cselekedeteimre, akkor inkább a polgárpukkasztó és szenvedélyes dolgokra fogok emlékezni és nem pedig a papírforma szerint történésekre. Hiszek abban is, hogy mindenkinek az élete előre el van döntve és nem véletlenül találkozunk bizonyos emberekkel. Ők kellenek egyrészt azért, mert tőlük/velük tanulunk, tapasztalunk, vagy azért, mert ők innentől meghatározó tagjai lesznek az életünknek és ők fognak végigkísérni ezen az úton, akár megpróbáljuk megakadályozni, akár nem. Biztos sületlenségnek tűnik ez most itt, de épp ezen a ponton vagyok és ilyeneken jár az agyam, meg még sok minden máson is … amit majd talán egyszer megosztok..
Több cikket olvastam arról, hogy mi az, ami egy embert boldoggá teszi. Ilyenkor jön a szokásos sablon-lista, de még soha sehol nem olvastam azt, hogy az, amikor a főztöm 5 perc alatt eltűnik. Most jelenleg nincs akinek főzhetnék, de a múltban volt többször is, és tök jó érzés, amikor látod, hogy volt értelme a konyhában tölteni az időt, mert pillanatok alatt üres lesz a tányér. Ilyenkor kétféle reakció létezik: 1. úristen, egész délelőtt a konyhában küzdöttem és egy pillanat alatt eltűnt a munkám, olyan mintha nem csináltam volna semmit. 2. ma is megérte felkelni és főzni, mert örömet okoztam vele. Hát én az utóbbi kategóriába tartozom. Sosem értettem azokat az embereket (főként nőket), akik a főzést egy szükséges rossznak tekintették, és ha véletlenül egyszer sikerült valamit alkotniuk a konyhában,akkor azt hetekig emlegették, mintha valami hatalmas cselekedetet hajtottak volna végre. Tudom, általában aki szeret enni, az szeret főzni is .. és az ilyen emberek azok, akik érzéssel főznek, fűszereznek, és nem szakácskönyvből. Nagyon sokszor úgy állok neki, hogy még nem tudom mi lesz belőle, csak bevásárolok és időközben improvizálok. Általában az ilyenből sül ki a legjobb 🙂 Mint pl ez 🙂 igaz, ezt most egyedül faltam be, de attól még megérte főzni.
És mi mással lehetne tökéletesíteni ezt a hideg téli vasárnapot, mint sült gesztenyével és egy pohár jófajta francia vörösborral. 🙂
