Szilveszter este egy barátom bajban volt és egy benzinkúti kávézóban beszélgettünk, amikor elhangzott az a mondat, hogy “jó, de neked van egy Ancsid”. Ezt azóta sem tudom kiverni a fejemből, hogy mennyire szerencsés vagyok. Mert igen van egy Ancsim. Mert van egy olyan barátom, aki ismeri minden rezdülésemet, tudja mikor kérdezzen, mikor ne, mit jelent ha hallgatok és mennyire tud velem örülni. Vannak nehéz időszakaink, amikor rosszul viseljük egymást, de amikor tényleg kell, akkor ott vagyunk egymásnak. Jobban kellene őt értékelnem, mert ha az ember elveszít egy barátot, az sokkal nagyobb csapás, mintha egy szerelmet (ha a kettőt egyszerre, na az az igazi szívás).
Hogy is jutott ez most eszembe? Apukámat is elérte a facebookos őrület és ő is megosztott fiatalkori képeket. Ahogy nézegettem a katonás képét, beugrott, hogy én ugyanilyen fotót csináltam róluk most nyáron, 40 évvel később. És ez mennyire jó, hogy az embernek vannak ilyen régi kapcsolatai. Nagyon sokáig nem is tudtam, hogy ezek a fiatalemberek léteznek, aztán valami történt, újra felvették a kapcsolatot egymással és azóta is összejárnak, hetente beszélnek és amikor együtt vannak akkor nagyon viccesek együtt. Nem számít, hogy volt beszéd-szünet, hogy történtek olyan dolgok velük, amikor jobbnak látták békén hagyni egymást, de mégis együtt vannak. Megint igaz az a közhely, hogy aki része kell hogy legyen az életednek, az bármennyi idő után is, de visszatér és még 250 km sem akadály.