Végre!!! Végre!!! Végre!!! Már alig vártam, hogy véget érjen ez a depressziós hosszú tél és végre ismét ki lehessen ülni a kertbe, csiripeljek a madarak, legyen végre tulipán, jácint, ibolya és 5 órakor még süssön a nap. Nem kell nekem semmilyen gyógyszer formában kapható vitamin, bőven elég 2 órányi napsütés és máris úgy érzem, hogy tele vagyok energiával.

Bori – az unokahugom – elég vegyes természetet örökölt. De van egy dolog, amiben rám ütött és amire én nagyon büszke vagyok, ez pedig, hogy érdekli őt a sütkérezés. Emlékszem amikor nyáron kiskoromban a nagymamámnál az unokatesómmal pudingtortát csináltunk, vagy amikor kürtöskalácsot, vagy amkor mondta mama, hogy megtanít krumplispogácsát sütni. Azt hiszem, hogy most ott fent büszkén mosolyog ő is, amikor látja, hogy nekilátunk kettecskén akár tortát akár muffint sütni és Bori olyan lelkesedéssel esik neki, mint anno én.