Nem is tudom ezt a storyt hol kezdjem, hisz olyan mintha Tamást ezer éve ismerném. Először megismertem a nagyobbik fiát, majd a kisebbiket, majd Őt és neki köszönhetem, hogy gond nélkül meglett az angol szakmai nyelvvizsgám, hisz egy évig készített fel, úgy hogy ő előtte gazdasági nyelvet nem nagyon tanított. Nagyon szerettem hozzá járni, mert mindig vidám volt, hihetetlenül lelkes és pozitív és akkor 65-70 évesen is egy energiabomba. Majd teltek az évek, legközelebb a kisebbik fia esküvőjén találkoztunk, de mintha rajta nem fogtak volna az évek. Két hete pedig láttam a hírt, hogy 80 éves lett májusban és ennek örömére kiadták könyvben a gyerekkori naplóját, amit 1943-1956 között írt. Nem is volt kérdés, hogy nekem ebből kell és természetesen dedikált példány. Elmentem hozzá és még mindig felfoghatatlan, hogy a pozitivizmusa nem változott, olyan lelkesen mesélt és beszélt, hogy észre sem vettem, hogy 3 óra eltelt (10 percre terveztem felugrani) és azon kaptam magam, hogy elfelejtettem minden más bajomat és látom magam előtt a történeteket. Lehet hogy neki kellene motivációs előadásokat tartani, mert nem a bullshitet és az elméletet nyomja, hanem nála belülről jön és ugyanez a stílusa a naplójának is. Sokat mosolyogtam közben, mert nyilván egy 7 éves gyerek nem ír olyan mélységekben, de ahogy telik az idő (most járok 1951-nél) egyre inkább jönnek a történelmi dolgok, az amit én el sem tudok képzelni, hogy mennyire lehet örülni karácsonyra két almának, meg milyen lehet 12 órán keresztül utazni a Balatonra vagy hogy milyen érzés lehet egész nap az óvóhelyen ülni. Így csak ajánlani tudom, aki kíváncsi arra, hogy milyen volt a világ egy gyerek szemével. (Naplókönyv – Szappanyos Tamás)

Nincs annál nagyobb elismerés, mikor az ember Anyukája őt hívja fel, hogy hogyan is kell készíteni a mézeskalácsot, mert az én receptem alapján sütne a barátnőinek. És nagyon-nagyon büszke vagyok Rá, hogy elsőre így sikerült neki 🙂

Pontosan ennyi napot voltam a francia Ops csapat vezetője, legalábbis a csapat szerint. Ők voltak az első olyan a csapatom, akiket én válogattam össze, akikkel együtt éltük át a transzfer minden szépséget és nehézséget, akikkel együtt bosszankodtunk egy-egy station hibát és együtt örültünk, amikor csökkentek a számaink vagy kaptunk egy dicsérő levelet. Sokszor mondják hogy az első mindig meghatározó … ez most is bebizonyosodott!

Az anya-lánya nap átalakult gyerek-szülő nappá, idén már harmadszorra. Régóta szerettem volna elmenni a Sziklakórházba, de az ára egyelőre visszatartott. Idáig. Most hogy végigmentünk az 1 km-es sokkoló szakaszon, azt mondom, hogy az egyik olyan hely Budapesten, amire nem szabad sajnálni a pénzt, mert mindenképpen megéri. Nagyon igényesen meg van csinálva, élethű, figyelemfelkeltő és sajnos megrázó is. És ezzel még nem ért véget a bakancslista lefaragása, mert utána még felmentünk a Bazilika kilátójába, ahova szintén régóta vágytam. Remélem szépen lassan minden vágyam így teljesül..