Nem is tudom ezt a storyt hol kezdjem, hisz olyan mintha Tamást ezer éve ismerném. Először megismertem a nagyobbik fiát, majd a kisebbiket, majd Őt és neki köszönhetem, hogy gond nélkül meglett az angol szakmai nyelvvizsgám, hisz egy évig készített fel, úgy hogy ő előtte gazdasági nyelvet nem nagyon tanított. Nagyon szerettem hozzá járni, mert mindig vidám volt, hihetetlenül lelkes és pozitív és akkor 65-70 évesen is egy energiabomba. Majd teltek az évek, legközelebb a kisebbik fia esküvőjén találkoztunk, de mintha rajta nem fogtak volna az évek. Két hete pedig láttam a hírt, hogy 80 éves lett májusban és ennek örömére kiadták könyvben a gyerekkori naplóját, amit 1943-1956 között írt. Nem is volt kérdés, hogy nekem ebből kell és természetesen dedikált példány. Elmentem hozzá és még mindig felfoghatatlan, hogy a pozitivizmusa nem változott, olyan lelkesen mesélt és beszélt, hogy észre sem vettem, hogy 3 óra eltelt (10 percre terveztem felugrani) és azon kaptam magam, hogy elfelejtettem minden más bajomat és látom magam előtt a történeteket. Lehet hogy neki kellene motivációs előadásokat tartani, mert nem a bullshitet és az elméletet nyomja, hanem nála belülről jön és ugyanez a stílusa a naplójának is. Sokat mosolyogtam közben, mert nyilván egy 7 éves gyerek nem ír olyan mélységekben, de ahogy telik az idő (most járok 1951-nél) egyre inkább jönnek a történelmi dolgok, az amit én el sem tudok képzelni, hogy mennyire lehet örülni karácsonyra két almának, meg milyen lehet 12 órán keresztül utazni a Balatonra vagy hogy milyen érzés lehet egész nap az óvóhelyen ülni. Így csak ajánlani tudom, aki kíváncsi arra, hogy milyen volt a világ egy gyerek szemével. (Naplókönyv – Szappanyos Tamás)

Nincs annál nagyobb elismerés, mikor az ember Anyukája őt hívja fel, hogy hogyan is kell készíteni a mézeskalácsot, mert az én receptem alapján sütne a barátnőinek. És nagyon-nagyon büszke vagyok Rá, hogy elsőre így sikerült neki 🙂

Pontosan ennyi napot voltam a francia Ops csapat vezetője, legalábbis a csapat szerint. Ők voltak az első olyan a csapatom, akiket én válogattam össze, akikkel együtt éltük át a transzfer minden szépséget és nehézséget, akikkel együtt bosszankodtunk egy-egy station hibát és együtt örültünk, amikor csökkentek a számaink vagy kaptunk egy dicsérő levelet. Sokszor mondják hogy az első mindig meghatározó … ez most is bebizonyosodott!

Az anya-lánya nap átalakult gyerek-szülő nappá, idén már harmadszorra. Régóta szerettem volna elmenni a Sziklakórházba, de az ára egyelőre visszatartott. Idáig. Most hogy végigmentünk az 1 km-es sokkoló szakaszon, azt mondom, hogy az egyik olyan hely Budapesten, amire nem szabad sajnálni a pénzt, mert mindenképpen megéri. Nagyon igényesen meg van csinálva, élethű, figyelemfelkeltő és sajnos megrázó is. És ezzel még nem ért véget a bakancslista lefaragása, mert utána még felmentünk a Bazilika kilátójába, ahova szintén régóta vágytam. Remélem szépen lassan minden vágyam így teljesül..

Megkaptam, hogy nincs is értelme a blognak, mert nincs semmi új post már mióta. Hát akkor most legyen!
Idén úgy alakult, hogy elkezdtem újra futni. Tavaly rendkívül lelkiismeretfurdalásom volt, mert volt egy nyár, amikor heti 3-4-5-ször körbefutottam a Margitszigetet, de azóta sem tudtam magam rávenni és amúgy meg az 5,2 km-t nem nagyon tudtam túlhaladni. Azóta fent van a falon lévő bakancslistán, hogy két szigetkört szeretnék egyszer az életben lefutni és álmomban sem gondoltam volna, hogy ez nem is olyan nagy kívánság. Sokan szidják a mindenféle sport-alkalmazásokat, de hasznuk is van. Nem akarom én posztolgatni sehova, hogy mikor mennyit futottam, viszont nagyon hasznos időről időre látni, hogy mennyit javultam és hihetetlen, hogy egy hónap alatt mennyit lehet fejlődni. Ezt régebben is többen mondták, akik futnak, de sosem hittem el. Azt hittem, hogy az én határom az 5 km. Azt nem tudom, hogy a térdem is így örül e, mert egyre több bajom van vele, de itt a bizonyíték, hogy merni kell nagyot álmodni (és persze kell egy segítség, aki noszogat, amikor semmi kedvem felkelni, vagy amikor én már megállnék, akkor a büszkeségem nem engedi, így futok tovább).
Tisztán látszik, hogy megdupláztam a távolságot és mindeközben mennyire felgyorsultam. (és most látom, hogy pont ugyanabban az időpontban indultam el futni)

A 10. km pedig kb 3 hét alatt lett meg. Rájöttem, hogy nem szabad mindig ugyanazt az útvonalat futni, mert akkor nagyon hozzászokik a szervezet és legfőképpen az agy. Kell a változatosság, illetve ha van idő és még nem fáradtunk el, akkor nem megállni, hanem reziliensen nyújtatni a távot. Sokkal könnyebb, mint gondolnánk. És hogy mi a következő cél? Rákerül a bakancslistára és ha megvan, akkor megosztom.