Vajon miért tűnnek el az emberek az életünkből? Vagyis inkább miért tüntetjük el őket? Nem tudom milyen holdállás volt ezen a héten, de több olyan ember felbukkant a környezetemben, akikkel már nem tartom a kapcsolatot vagy csak nagyon ritkán beszélünk. És nem azért, mert haragszom rájuk, vagy mert nem érdekelnek, hanem egyszerűen most olyan úton vagyok, amibe ők nem férnek bele. Bár azt hiszem, ez most nagyon csúnyán hangzik, és kicsit lelkiismeretfurdalásom is van emiatt, de soha ne másnak akarjunk megfelelni és néha igenis önzőnek kell lenni, hogy elboldoguljunk az életben. Tudom, hogy inkább örülnöm kellene, hogy ennyien ragaszkodnak hozzám, de ez most inkább teher, mint boldogság. És amivel szintén tisztában vagyok, hogy amennyit adsz, annyit kapsz, úgyhogy valószínűleg vissza fogom kapni ezt még a sorstól, de akkor sem fogom magam megerőszakolni és mosolyogni egy olyanhoz, amihez nincs kedvem.
Van egy barátnőm, akivel a kapcsolatunk nagyon csúnyán megtört pár éve az én hibámból. Akkor megpróbáltam jóvá tenni, de nem sikerült és azóta már semmi nem a régi. Nem is nagyon beszéltünk idén… napok óta készülök neki levelet írni, de nem megy… ma már azon morfondíroztam, hogy lehet hogy nem is én akarom belülről, ez csak is egyfajta elvárás? Nyilván bánt ami történt, meg hiányzik, de valószínűleg mégsem annyira, hogy foggal-körömmel ragaszkodjak hozzá és nem mellékesen, ő sem nagyon keres engem.. így akkor én miért is törjem magam?
És akkor van a másik típus… akik keresnek, együtt akarnak ebédelni, kávézni stb, de hozzájuk meg nekem nincs energiám..ettől is rosszul érzem magam… egyik sem jó…
De ahogy ovisbarátnőmmel mondani szoktuk, nem a mennyiség, hanem a minőség számít..