Mostanában elég spontánra sikerülnek az estéim, főleg hogy soha nem tudom mikor végzek, így tervezni is nagyon nehéz. Ma már annyira fáradt voltam, hogy a Lehel téren jutott eszembe, hogy a laptopomat bent hagytam a cégnél.. nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek azon, hogy milyen szerencsétlen vagyok.. Épp már itthon voltam, fetrengtem a kanapén, amikor hívott Stenya, hogy nem megyünk e valahova.. Na itt kellett a spontaneitás. Kis rábeszélés után már lent voltam a ház előtt, vettünk kaját, legurultunk a Duna partra, romantikáztunk, nosztalgiáztunk, közben dumáltunk, jó sokat röhögtünk… meg ezt-azt csináltunk….. Azt hiszem, ennél mélyebb kapocs senkihez nem köt…. és nem is fog soha….. és ez kölcsönös.. hát így…

Ma kint voltam a HGV állásbörzén a cégünk képviseletében. Tanulságos és nagyon fárasztó program volt, de azt hiszem egyre jobban értékelem a munkámat. Vagyis azt, hogy van. Iszonyú sok munkanélküli volt – na jó, köztük sok pályakezdő is – de velünk egykorú illetve 40 év feletti, aki akár azonnal tudna kezdeni. Jöttek a malévosok is, szintén elkeseredve, akik szinte bármit is elvállalnának. Hát itt tartunk. Régen fáradtam így el, hisz szinte végigbeszéltem a 3 órát, kedvesen végighallgattam őket, válaszoltam a kérdéseikre, majd kezdtem elölről. Csak remélni tudom, hogy hamar találnak munkát…