Többször gondolkodtam már hogy írjak e erről a témáról, mert nem szeretek politizálni, de ez most nálam nagyon kiverte a biztosítékot. Szerintem abban minden magyarral egyetértünk, hogy még egy olyan köztársasági elnökünk nem lesz, mint Göncz Árpád volt. Nagyon büszke vagyok rá, hogy találkoztam vele személyesen, kezet foghattam vele és a közös képet azóta is nagy becsben őrzöm. Elég magasra tette a lécet és ő volt az, akire mindenki úgy tekintett, mint az ország nagypapája. Majd jöttek az utódai, akikről szintén van véleményem, de elfogadtam, hogy ez van. Majd jött a mostani, aki nem tudom, hogy kiharcolta magának, vagy hogy érte ezt el, de sokan nem nézik jó szemmel. Az “uralkodása” elején azzal került címlapokra, hogy a helyesírás nem az erőssége, na de ez már extra gáz. Nem bonyolult szavak, nem olyanok, amit tényleg sokan elrontanak. Ráadásul lépten-nyomon hangsúlyozzák, hogy olimpiai bajnok.. csak azt felejtik el, hogy hogy lett az. Egy köztársasági elnökre a népnek fel kellene néznie, büszkének kellene lenni rá, példát kellene mutatnia a fiataloknak, öregeknek egyaránt és nem utolsósorban pártsemlegesként kéne viselkednie. Ez sajnos nem így van… de Magyarország, azért még így is szeretlek…

Nem is tudom hol kezdjem, bárcsak minden álmom így válna valóra. Ez a négy nap visszaadta az elveszett életkedvemet. Múlt hét elején még sál-sapka-kesztyű nélkül sehova nem indultam el, hétvégére pedig elég volt egy rövidujjú. Két napot otthon voltam, kb kint töltöttem az idő nagy részét, előhoztuk a kertibútor és Dórika (gyk a kutyánk) is megzakkant a boldogságtól, hogy végre kint van az egész család és vele is foglalkozik valaki. Hétfőn ebéd után visszajöttem, elővettem a futócipőmet és kimentem a Margitszigetre lefutni az idei első kört. Nem mondanám, hogy könnyen ment, ráadásul nagyon sokan voltak, kerülgetni kellett a sétálgató családokat, de várható volt, hogy a jóidő kicsalogat mindenkit. Este elmentünk színházba, a Tizenkét dühös ember című előadást néztük meg. Érdekes, csak ajánlani tudom, nagyon tetszett mindkettőnknek. Ma pedig a csajokkal (Elvira és Eszter) elmentünk kirándulni. Mivel már múlt héten jó időt mondtak mára, ezért mindenképp valamilyen kinti programot terveztünk, nekem pedig adott egy útvonal, amit már többször bejártam, még mindig nem unom, nekik pedig újdonság volt: Fogaskerekű – Úttörővasút – János-hegyi kilátó – Libegő. Közbeékelődött a Normafánál egy rétesezés, ami eddig nekem új volt, pedig jártam már ott, de azt nem tudtam, hogy ilyen isteni finom rétest lehet ott kapni. A túra indulástól érkezik 6 óra volt, ami kellően lefárasztott minket, de jó volt a napon lenni. Mivel hétvégén tapostam is, futottam is, így most olyan izomlázam van mint már rég volt. Holnap pedig újra squash.. 🙂 Jön a nyár, muszáj belehúzni 🙂

„Mi az?” – kérdezte Vén Rigó.
„Tavasz” – felelt a Nap.
„Megjött?” – kérdezte Vén Rigó.
„Meg ám!” – felelt a Nap.

„Szeretsz?” – kérdezte Vén Rigó.
„Szeretlek!” – szólt a Nap.
„Akkor hát szép lesz a világ?”
„Még szebb és boldogabb!”

Jöhet most már a tavasz. De nagyon várom. Az Apukámtól kaptam jácintot, ami itt illatozik, így legalább a lakásban tavaszillat van.
Tudom, hogy már nem írtam egy ideje semmi tartalmasat, de annyi minden történt, hogy nem volt rá időm. Múlt héten becsúszott egy spontán színházi előadás, amire Noémivel mentem el és nekem nagyon nagyon tetszett. Ismét egy mondanivalóval teli, nagyon aktuális, nagyon magyar darab.
Hétvégén pedig történelmi jelentőségű dolog történt. De kezdem az elején. 14 éves koromban elmentem egy MOL által szervezett lovastáborba, Szirákra, ahol megismerkedtem egy hajdúszoboszlói, velem egyidős lánnyal, Annamarival. Az első pillanattól kezdve egy húron pendültünk, egy szobába kerültünk és nagyon jó nyaralás volt, utána még évekig rendszeresen leveleztünk. Egyszer összefutottunk náluk, Hajdúszoboszlón, kétszer meg itt Pesten, de igazából megszűnt a kapcsolattartás, néhány emailt váltottunk. Viszont most hétvégén itt volt dolga Pesten és szombat este meglátogatott. Ijesztő volt, hogy nem találkoztunk kb 10 éve és ott folytattuk ahol abbahagytuk. Nem is tudom hogy volt e valaha ilyen élményem. Ráadásul olyan mintha ugyanazok a dolgok történtek volna velünk, mintha párhuzamosan minden jó és rossz megtörtént volna mindkettőnkkel. Tényleg nagyon különös érzés volt..
Hétfőn ismét anyalánya program volt, ráadásul duplán, mert Ancsi is hozta az ő Anyuját. Szülinapjukra ismét kaptak színházjegyet. A darab nem volt annyira jó, de ők jól érezték magukat és már várják a következő ilyen estét 🙂
Ma pedig voltam újra squasholni, lassan már heti rendszerességgel járok és a mai társam szerint sokat javultam. Ez a mai amúgy is nagyon jó volt, pörgős, elfáradós de jó hangulatú.. teljesen feltöltődtem. Így várom a tavaszt és hogy újból mehessek futni 🙂