Egy csomó mindenről beszámolhatnék, mert sok dolgot csináltam mostanában. Volt tegnap ismét futás a kajakosokkal, viszont nagyon rosszul ment. Bár az időm ugyanannyi lett, mint ősszel, de valahogy mégsem esett jól, sőt.. Úgy indultam neki, hogy a tavalyi győztes nem jön, így a korosztályomban első leszek, de miután lehagyott egy ismerős, már nem éreztem indíttatást, hogy belehúzzak. Délután már jöttem is vissza, és szétszedtem a konyhai mosogatómat (apukám távsegített), mert teljesen eldugult, ma pedig végre főzhettem-süthettem kedvemre. Mivel elfogyott minden, így gondolom jó lett.
Viszont történtek olyan dolgok is, amin sokáig töprengtem. Vajon mekkora változásra van szükség egy ember életében, ha elfelejti hogy ki is ő és honnan jött? Vajon vissza lehet még csinálni? Kell egyáltalán tudatni az ilyen illetőt? A tapasztalat az, hogy pont ezek az emberek hangoztatják a legjobban, hogy ők soha nem felejtik el, hogy honnan küzdötték fel magukat, és észre sem veszik hogy mennyire elszálltak maguktól és mennyire lekezelővé válnak.
Amire viszont a héten a legbüszkébb voltam (a mosogatószerelésen kívül), az az volt, hogy a véleményemet magamban tudtam tartani többször is. Nem mondom, hogy könnyű volt, de jobb a békesség. Bőven elég, ha én magamban ezeket lerendezem.

Mindennap akartam írni, de mindig felbosszantott valami politikai dolog, így inkább kimaradt. De azért csak megjegyeznék egy-két dolgot. Az egyik érdekesség múlt héten történt, amikor vonatoztam haza. Két nyelvtanár beszélgetett és az egyik pont azt magyarázta a másiknak, hogy milyen szemét dolog, hogy a pedagógusok nyelvpótlékát megvonták (vagy valami ilyesmi) és neki erre a pénzre szüksége van, így azt csinálja, hogy órán filmet nézet a gyerekekkel és aki nyelvvizsgázni akar, annak tart magánórát. Így visszajön a tanítványokból az elvett pénz. Nagyon nehezemre esett, hogy ne szóljak bele a beszélgetésükre, de teljesen felháborodtam. És ez is a fenti főnököknek köszönhető. A másik, amin szintén kiakadtam, hogy milyen döntések születnek mostanában ebben a országban. Mintha olyan jól állnánk, hogy nincs más probléma, minthogy nevezzük át a Moszkva teret Széll Kálmán térré, vagy a Lágymányosi hidat Rákóczi híddá… Ez most komoly?? Nem kéne fontosabb dolgokkal foglalkozni? Szégyen az egész… Őrület… Pont ma néztük bent a csajokkal a királyi esküvő képeit és azon morfondíroztunk, hogy ha nálunk lenne ilyen, akkor mi is így megőrülnénk, mint az angolok? Erre mondta az egyik munkatársam, hogy figyeljük meg, lesz itt még királyi esküvő… És én sem cáfolnám meg… eljutunk még oda… sajnos.. Amúgy gyönyörű menyasszony volt Kate vagyis most már Catherine hercegnő. Egyszerű, szolid de mégis hercegnőhöz méltó ruha, haj, stb…

Az Anyukám mindig azt mondta, hogy ráérünk még mi gyerekek a gyerekvállalással, hisz úgyis csak akkor lesz ideje unokázni, ha már nyugdíjas lesz. Hivatalosan még lenne pár éve, de hála “királyunknak”, idén meglesz a 40 éves munkaviszonya és júliustól nyugdíjasként tengetheti otthon a napjait. Úgy tűnik, hogy az álma is valóra válik, mert ha kis késéssel is, de a mikulás puttonyában egy unoka érkezik a családba. A sors döntése volt, hisz hirtelen jött, de az első meglepetés után már boldogan várják, hogy nagyszülők legyenek. A nagymamám aranyköpése pedig a nagy hírre: “Eddig meg akartam halni, de most már nem akarok”. 🙂

“Hiába tanulunk meg beszélni. Mert először nem is tudjuk kimondani azt, ami a lelkünk mélyén él. Elhallgatjuk, vagy mást mondunk helyette. És ha nagy nehezen sikerül is végre kimondani: a másik nem érti meg. A szavakat érti persze. A mondatokat is. Csak ami a szavaink mögött rejlik, vagyis a lényeget, azt nem érti.”

Vettünk ma ezt-azt. Sikerült csúcsot dönteni, már amennyire a 6 órás vásárlás annak számít, de – mint alább látszik – sok mindent is vásároltunk.